“Elvárni a világtól, hogy igazságos legyen veled, mert jó vagy, ugyanolyan, mintha azt várod egy bikától, hogy ne támadjon meg, mert vegetáriánus vagy.” (Dennis Wholey)

PROLÓGUS

Az, hogy itt vagyok, nem azért van, mert ezt akarom. Sőt! Pont, hogy nem akarom. Haza akarok menni, aludni, vagy egyszerűen feküdni az ágyban és bőgni. Mellette lenni, de mégis távol tőle. Szeretni, és egyszerre utálni.
A torkom kiszáradt és olyan párás volt a levegő, késő estéhez képest. Apró izzadságcsepp gördült le a homlokán, nekem pedig összeszorul a szívem. Rossz, hogy hazudok? Rossz, hogy itt vagyok? Rossz, hogy megcsókol, és én visszacsókolok? Rossz élni? Vagy csak rossz vele lenni?
Nem tudok mit tenni. Sokk, pánik ülepedett rám, megbénítva az összes izmomat. Az agyam bezzeg kimaradt a játékból. Az csak pörgött és elutasította az összes érintkezést, az összes szót, amit kiejtett a száján, a nézését, a leheletét, az érdes, munkás tenyerét.
Meg azokat az iszonyatosan puha és finom ajkakat. Amik porig égettek.



1. FEJEZET

MIT AKAROK ELÉRNI AZ ÉLETBEN?
Egy teljesen átlagos kérdés virított az előttem fekvő lap legtetején. Minek? Gondoltam új életet kezdek. Leszokok a dohányzásról, kevesebb alkoholt fogyasztok, jobban odafigyelek másokra, kevesebbet káromkodok, többet tanulok, megcsinálom a matek házit rendszeresen, blablabla. Olyan szépen hangoztak a fejemben, de leírva… átkozottul néztek ki.
Megvakartam a fejem, mint ahogy a főhősök szokták, mikor ihlet hiányban szenvednek, pedig épp ideje lenne, hogy kitaláljanak valami csicsás, ámde bár igazán lehetetlen ötletet, amivel megmentik magukat, a világot, szóval az emberiség összes ivadékát. Bocsi. Lakosát.
Az a kérdés is igen tökéletes, hogy mi a fenéért akarok én új életet kezdeni?
Khm, lássuk csak… Azt hiszem, nem tudom. Talán meguntam, hogy hisztizek, meg önző vagyok, meg naiv és makacs. Meg persze arra vágyom, amire nem kéne. Megsúgom, mi az: jól gerincre vágjon az ágyában. Vagy az én ágyamban. Ez már mellékes. No persze emiatt felvetődik a következő kérdés: miért akarom, hogy lefeküdjünk?
Nem szerelem. Közlöm előre. Csupán csak… Túl sok vágy. Túlontúl sok.
Új élet. Kevesebb sírás, több nevetés. Lehetetlen tettek végrehajtása.



- Gondolkoztál már azon, hogy miért ide születtél? – tettem fel a kérdést Beccának. Megvonta a vállát, miközben a telefonját nyomkodta. Valószínűleg a barátjának írt levelet az Interneten keresztül.
- Nem, mert?
- Nem is tudom. – Most rajtam volt a sor, hogy megvonjam a vállamat és mélyen elgondolkozzak azon, hogy elmondjam-e neki. Végül az igen mellett döntöttem. – Csak… annyira azt érzem, hogy nekem van a legrosszabb életem. Meghalnék, ha nem félnék a haláltól.
Becca felnézett végre rám, tágra nyílt szemekkel, fél percre elgondolkozott és felvette a már jól ismert arckifejezést: most beforgatlak, ribi!
- Szerintem van rosszabb. Például, ha etióp lennél és éheznél és még meg is csonkítanának, mert hagyománytisztelő a családod. Nem tudnál mit enni, és mindig meleg lenne. Nem lenne valódi házatok, ahol valódi ágy van, vagy fürdőszoba. A víz nem a csapból folyna, neked kellene kilométereket gyalogolnod.
Nem kellett több. Beforgatott. Igaza volt, nem is kicsit. Totális mértékben egyetértettem a mondandójával. De mégis annyira gyatrán éreztem magam. Belül, valahol a szívem körül, meg a mellkasomnál.
- Igaz… - mondtam halkan, mire megkérdezte, hogy mégis mi a baj? Most mondjam el, hogy legszívesebben felvágnám az ereimet egy olyan fiú miatt, aki még csak rám se bagózik? Á, inkább mégsem. Csak megverném, jól megkínoznám, levágnám a…
- Láttátok már a Vasöklöt? – sikította Jane Becca mellett és éreztem, hogy még az ablaküveg is beleremeg a magas frekvenciától.
- Nem – válaszoltuk együtt Beccával, várva a lényegre.
- Jesszus, pedig jó segge van Hugh Jackmannek – vigyorgott Jane és már megszokásból szedte elő a telefonját a táskájából, hogy ő is kockuljon. Én voltam egyedül az egész teremben hármunk közül, aki inkább sanyargott tovább a szánalmas kis élete miatt. Pedig akkor még halvány lila fogalmam sem volt arról, hogy mekkora egy pokolfajzattal lesz majd dolgom.



Este, az ágyban jót töprengtem, hogy mégis milyen célt kéne kitűznöm magam elé, amit még képes lennék elérni. Végignyúltam az ágyon, behunytam a szemem és a múlthét pénteki csókjára gondoltam, meg az ujjaira, ahogy a bugyimba nyúltak, a heves légzésére ami még a fülemben csengett.
Fene, eltértem a tárgytól.
Felültem, elővettem a piros filctollamat és egyszerűen csak írtam. Megelégeltem, hogy állandóan csak Rá gondolok, hogy körülötte forog a Napom, a Holdam, az Életem. Hisz csalódtam már, hittem már, hogy boldog vagyok, hogy ez más. De nem az volt. És nem is lesz az.
- Végérvényesen lezártalak Téged – mormoltam, ahogy az utolsó mondatot elolvastam a lap alján.

ÖRÖKRE ELFELEJTENI!