Még ki sem nyitotta a szemét, de ujjai már a mellette levő üres helyet tapogatták ki. Nem akart semmi rosszra gondolni, ez pedig egészen addig sikerült is neki, amíg a párnán észre nem vett egy kis lapot, gondosan odahelyezve. Kezébe vette azt, kinyitotta végül a szemét, aztán ránézett a lapra egy apró sóhaj kíséretében.
Tudta kié a kézírás. Halvány sejtése is volt arról, hogy mi áll a levélben. De az azonnal szemet szúrt neki, hogy alig néhány szó az egész - vagyis kevesebb, mint amit Tőle várni lehetett volna. Mondhatni, négy apró mondatból állt az egész. Túl kevés volt.
Behunyta a szemét egy pillanatra, mély levegőt vett, majd végül elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy el tudja olvasni a mondatokat. Kinyitotta a szemét, majd halkan olvasni kezdett.
„Sajnálom! Tudom, hogy nincs mentség tettemre, de… el kell fogadnod a tényt. Azt, hogy nem hagyhatom ott az életemet. Remélem, azért azt tudod, hogy szeretlek!”
Az aláírást már el sem olvasta. Helyette összehajtotta a lapot, arcát a másik párnába fúrta, ahol érződött még annak az árulónak a samponjának kellemes illata. S hiába is marta fájdalmasan az orrát, nem állt szándékában felállni az ágyról, és összepakolnia. Tudta, hogy évekig, sőt talán soha többet, nem fogja érezni azt az ismerős illatot.
Percek. Hosszú percek teltek el úgy, hogy nem mozdult. Néha felemelte a fejét, hogy levegőt vegyen, de minduntalan újra a párnába temette az arcát. Maró, sós könnyeket hagyva ott bizonyítéknak, hogy már soha semmi nem lesz a régi.
A néma és fájdalmas percekben pedig egy ígéretet tett magának. Egy olyat, amit csak akkor tud majd megvalósítani, ha már túl lesz a múlton. De mégis. Neki csak az számított, hogy egyszer megvalósíthassa ígéretét. S halkan ezeket a szavakat suttogta:
 - Jobb leszek Nálad, megígérem!
Erre pedig pár év múlva sor is került…