Álmatag tekintettel bámult ki az ablakon. A fények színes kavalkádja elálmosította, a beszűrődő sikolyok és kiáltások pedig egyre mélyebb űrt hagytak benne. Vajon hol a kezdet és hol van a vég? Mikor indult ez az egész? Miért pont így? Miért pont ő?
A hotelszoba sötétségbe borult, halvány körvonalak rajzolódtak ki, ahogy levette a szemét a fényben úszó külvilágról. Minden olyan fájdalmas és egyhangú volt. Semmi sem volt az igazi. Ő sem volt az igazi.
Lentről az ezer lány sikolyai közül meghallotta magát. Ő volt az. Talán egy zenelejátszóból vagy egy telefonból szólt a hangja. Síri csönd honolt egy másodpercre, így tisztán hallgatott egy mondatot: Nach dir kommt nichts.
Nach dir kommt nichts.
Nach dir…
…kommt nichts.
A semmi.
Semmmi.
Mi jön utána?
Ő utána.

Lassú mozdulatokkal állt fel az ágyról, és az ablakhoz lépett. Egy pillantást vetett a lent tomboló tömegre, majd behúzta a függönyöket, és próbálta kirekeszteni a felszűrődő hangokat.
Megfordult és elidőzött. Vajon mi értelme? Mert mindig van értelme. De ennek most mi értelme? Miért próbálja saját magát tovább lökni?
Mélyet sóhajtva esett vissza az ágyra. Pontosan mellé. Nézte, ahogy csendesen veszi a levegőt, ahogy néha megremeg álmában, vagy ahogy megmozdul a szája, mintha csak mondani akarna valamit. Végigsimított a lány arcán, és úgy döntött másnapra hagyja a gondolkodást. Most fontosabb dolga van. Néznie kell, a hogy a szerelme mély álmaiban is az ő nevét suttogja. Édesen, finoman, akárcsak ahogy a csókokat adja.
  Az űr eltűnt a lelkéből. Betöltötte a szerelem és a boldogság. Ami évek óta hiányzott számára.