Miért imádkozol?
Miért imádkozol?
Szerelemért.
Szerelemért.
Gyanúsan
kedves volt egész nap. És gyanúsan sokat segített. Szinte éreztem, hogy a lábam
mögött lohol, akár egy kiskutya. Mintha érezné a hússzagot, és egy falatért
bármire képes lenne. A kis piszkos fajtáját!
- Ide tudnád hozni azt a dobozt? – fordult felém Tom, és a sarokban heverő
hatalmasnak nem mondható papírdobozra mutatott. Konyha felirat éktelenkedett
rajta, én pedig bólintottam. Ő pedig közbeszólt.
- Majd én! – tapsolt egyet a tenyerével, és egy puszit nyomva a homlokomra kikerült,
hogy Tomhoz vigye a kívánt dobozt. Micsoda önzetlen cselekedet!
Miben sántikál már megint?
- Mi baja van? – kérdezte suttogva Tom, pillantását a sarkon tartva. Megvontam
a vállam, és én is felé fordultam. Széles mosollyal az arcán cipelte az
evőeszközöket, és a nem törékeny tálakat
és tányérokat. Szóval az összes porcelánt.
Szinte az egész banda besegített a hurcolkodásban, az ikrek szülei is, meg
persze mi, kedves hozzátartozók, barátok, vagy esetleg valamire még
felhasználható csicskák.
Az egész berendezkedést próbáltuk késő délutánra tolni, hogy minél kevesebben
vegyenek észre minket. Ami persze sokszor butaság, hiszen ahogy nappal, úgy
éjszaka is császkálnak lesifotósok, akik imádják a szaftos képeket, és az annál
szaftosabban kitalált és a kép mellé talált történeteket.
Bőven elmúlt tíz óra, mikor a csapat végleg feladta a dobozok hurcolását, és a
kanapék tologatását, az ágy emelgetéséről nem is beszélve. Georg felbontott egy
üveg bort, és nagyot húzott belőle. Ami azt nézve, hogy voltunk még ott igazán
szomjazó emberek nagyon csúnya lépés volt. Georg után mégis ki akarna abból a
borból inni?
Félre a tréfával, előkerültek a poharak, amik persze egyáltalán nem borivásra
valóak, és ellazulásképp a sok munka után egy pohár lecsúszott a torkukon a
fiúknak.
Tom felém nyújtott egy poharat, de mosolyogva megráztam a fejem. Felhúzta a
szemöldökét, mire megvontam a vállam, és valami igazán jó kifogáson törtem a
fejem.
- Én vezetek hazafelé – nyögtem ki, és jól meggondoltam, hogy mit is vállaltam
be.
- Hagyod, hogy az asszony vezessen, öcsi? – fordult Bill felé, akinek hatalmas
vigyor terült el az arcán.
Azt hiszem begolyózott!
- Ki mondta, hogy én iszok? – húzott magához, és sokatmondóan végigsimított az
oldalamon, majd a hasam alján.
Háhh, csak szeretnéd, édes!
- Akkor miért van a másik kezedben az a pohár, tele valami vörös színű löttyel,
aminek ide érzem az illatát. És ez az illat igen hasonlít a vörösborra.
Nagyot bólintottam, mire Tom elképedt, Bill pedig csak megrázta a fejét.
- Nem, nem. Tévedsz. Ez málnaszörp. Csak te már mindenből az alkohol illatát
érzed ki. A kis alkoholista – húzta végig az orrát az arcomon, mire elhajoltam
tőle.
- Kikérem magamnak! Nem vagyok alkoholista – védekeztem, és leszedtem magamról
az ölelő karját, mire szomorúan, kutyaszemekkel bámult rám. Megrebegtette a
szempilláit is, de rám ez már rég nem hat!
Vagy mégis…?
Lerakta a poharat a közeli asztalra, és olyan finoman ölelt, hogy féltem, nem
tudok tovább makacs maradni.
Az illata elbódított, és ösztönösen hunytam le a szemem. Átkaroltam a nyakát,
hagytam, hogy végigfusson rajtam az ismerős érzés, és kirázzon a hideg, ahogy a
fülemen éreztem a leheletét.
- Kiengesztellek otthon – suttogta, olyan édesen, mint még talán soha.
Ott kezdett összeállni a kép. Meg annál a sok simogatásnál, meg hogy semmit sem
engedett meg szinte nekem. Se cipekedést, se nehezebb dolgok mozdítását.
Hátradöntöttem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. Szinte ragyogott az egész
teste. Túlságosan ragyogott! Féltem, hogy megvakulok mellette. Mint Sunako-chan*
a ragyogó teremtés mellett.
Hazafele úton ő vezetett, mivel végül egy korty bort sem ivott. Én persze egész
végig az ablakon bámultam ki, elmélyedve jó pár gondolatomban. Például benne.
És magamban. És benne.
Némán szálltam ki, szinte észre sem véve, hogy ő nyitotta ki nekem a kocsi
ajtaját, vagy, hogy ő nyitotta ki a lakás ajtaját, és hogy ő kapcsolta fel a
villanyt. Mentem a megszokott úton, magamon kívül hagyva az összes körülettem
lévő dolgot.
Mitől rezeltem be hirtelen?
- Minden oké? – fogta meg a kezem, ahogy elsétáltam mellette szó nélkül.
- Ühüm. Megyek letusolok – mosolyogtam rá révetegen, míg ő rám valódi,
szerelmes mosolyt villantott.
- Megyek veled – kacsintott, de ahogy felértünk a szobába már csak ahhoz volt
erőm, hogy beessek az ágyba. Semmit nem csináltam. És mégis fáradt vagyok. Holt
fáradt.
Bill bemászott mellém, és szorosan hozzám bújt. Összeért az orrunk, ahogy a
lábunk is.
Halálos csend honolt. Csak a mosolya világított meg valamit is a szobában.
- Lány – suttogtam félve, behunyt szemmel. Nem akartam rá nézni, fogalmam sincs
miért.
- Szeretlek – lehelt egy csókot a számra, én pedig olyan erősen szorítottam
magamhoz, hogy megfulladjon. – Nőuralom lesz a házamban. Mindig is erre
vágytam. És ezért imádkoztam. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
