Egyáltalán nem érdekelt, hogy az emberek megbámulnak. Nem törődtem azzal, hogy a ruhám koszos és szakadt lesz. Ami zavart, az is csak a magas sarkúm volt, amit rohanás közben fél úton el is dobtam egy kukába, így a talpamat kezdtem felsérteni, de teljesen hidegen hagyott. Inkább csak futottam, amennyire tőlem tellett. Mondjuk ez nem, jelentette azt, hogy olyan tempóval haladtam, amennyivel szerettem volna. Soha sem gondoltam volna azt, hogy milyen nehéz lehet egy esküvői ruhában futni, mivel a filmekben mindig könnyen ment a csajoknak. Bár azok magas sarkúban is gyorsabban futottak, mint én sportcipőben.
Megálltam az út szélénél, és körbe néztem. Fogalmam sem volt arról, hogy merre menjek tovább, és a telefonom sem volt nálam, hogy felhívjam Tomot, megkérdezni, hogy merre menjek. Annak ellenére, hogy a falu egészen apró volt, teljesen eltévedtem. Csak álltam egy helyben, mezítláb, az idő pedig elégé szeles volt.
Kezdtem feladni, hogy megtaláljam Billt. Kezdtem feladni az egészet, és arról sem volt fogalmam, hogy mégis hogyan jutok majd haza, pénz nélkül. Az elmémbe pedig az villant elő újra és újra, hogy felesleges volt minden. Ez az egész dolog. Hogy inkább mentem volna hozzá Markhoz.
Tekintetemmel végül egy padot kezdtem keresni, ahova leülhetek, átgondolni a helyzetet. És annyi szerencsém még volt, hogy nem messze tőlem, mindentől elhagyva ott volt egy pad, egyedül, mintha csak kihívóan azt kiabálná: üljél rám!
Lassan elindultam oda, egyre közelebb érve a kiszemelt padhoz, amikor ismerős hangot hallottam meg a hátam mögül:
 - Sophie?
Megálltam, megfordultam, amit pedig láttam csoda volt számomra.
 - Bill! - Szólaltam meg nagyon halkan, szinte suttogva, és annak ellenére, hogy oda akartam rohanni hozzá, a lábam földbegyökerezett.
 - Szebbnek képzeltelek el esküvői ruhába, de így is gyönyörű vagy! - Elmosolyodott, arcára kiült a boldogság, a szemei pedig csillogtak.
 - Köszönöm… - Hajtottam le a fejem, aztán újra ránéztem, de ezúttal már a könnyek is megjelentek a szemembe.
Mire pedig észbe kaptam, ott állt előttem, teljes valójában, keze pedig megfogta az enyémet. Közelebb húzott magához, testünk egymásiéhoz simult, de nem csókolt meg. Csak egészen közel az arcomhoz, suttogva beszélt.
 - Most olvastam el az utolsó oldalt. Gondoltam, elmegyek hozzád, Amerikába, de megláttalak az ajtóból. Láttam rajtad, hogy nem tudod hova kell jönnöd, ezért utánad indultam.
 - Nem jegyeztem meg a címedet… - Nevettem fel halkan, amin ő is elnevette magát. - Hiányoztál. - Suttogtam végül, és egyáltalán nem érdekelt, hogy bárki is megláthat minket.
 - Te is nekem. És köszönöm szépen. - Suttogta hálával a hangjában.
 - Mit is? - kérdeztem tőle érthetetlenül, egy pillanatra átfutott rajtam, hogy elhagy.
 - Hogy ráébresztettél valamire. - válaszolt halkan, egyik kezével az arcomat simogatva.
 - Mire is? Hogy felesleges volt minden? - Néztem rá kétségbeesetten, és ismét kezdett előtörni belőlem, azaz érzés, amikor mindent feleslegesnek érzek.
 - Nem! - Nevetett fel hangosan, amitől megnyugodtam, ő pedig suttogva folytatta tovább: - Az élet egy játszma. Amit olyanná alakítasz, amilyenné akarsz. Hogy könnyedén össze tudod hozni a happy end-et.
Ujjával megérintette az államat, közelebb húzta az arcomat az övéhez, majd ajkát lágyan az enyémre tapasztotta. És egy csókban forrtunk össze.