Kedves olvasó/k.!

Eléggé nagy gondban voltam eddig azzal, hogy mi legyen eme újságnak a záró sorai. Oly sok minden az eszembe jutott. Mérhetetlen nagy baromság, túl őszinte vallomás és ide nem illő dolgok. Szóval volt elég dolgom azzal, hogy mivel fejezzem be az újságot. De most… most már biztosra tudom, hogy mit írok ide. Amit egy valakinek szánok nagyon.
Tudjátok, ez az egész egy interjúval indult. Aztán lett belőle a különszám, és a Tokio Hotellel való két és félhónapnyi „szenvedés”. Vagyis eleinte ezt hittem. Aztán minden más lett. Megismertem ezeket a srácokat, rájöttem, hogy kik is ők valójában. Hogy teljesen mások, mint amiket ti rajongók az újságba láttok. Amikor pedig azt hinnétek, hogy ismeritek őket… rá kell majd jönnötök, hogy egyáltalán nem tudjátok, kik is ők valójában.
Sokkal többet kaptam tőlük, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy idegesítő srácok, akik el vannak szállva maguktól. Aztán közel engedtek magukhoz. Sőt, Ő túlságosan is.
És hiába hinné azt az ember, hogy a velük töltött idő után a búcsúzás nem volt fájdalmas, és egy viszontlátással zárult le. Pedig nem így van. Fájdalmas volt, mindent összetört bennem és Benne. Mondhatni, ez a történet olyan, mint a filmekben levő történet.
Megismerik egymást a főhősök, de van benne egy kis csavar. A lánynak vőlegénye van, és amikor biztos abban, hogy ő nem a vőlegényét választja, az megjelenik hirtelen. Közbe zavar mindent, a srác pedig teljesen összetörve nem engedi, hogy a lány megmagyarázza a dolgokat. Végül útjaik elválnak.
Igen, ez idáig stimmel.
Csakhogy a filmekben mindig happy end van. A lány az oltárnál ott hagyja a vőlegényét, és esküvői ruhában a reptérre rohan, hogy a legközelebbi gépre felszálljon, idegesen végig ülje a repülő utat, hogy aztán a hőn szeretett igazi karjába boruljon, és azt mondja neki: szeretlek!
De ebben a történetben hol van a happy end? Kihagyta ki vajon? Miért nem hagyja ott a lány a vőlegényt az oltárnál? Miért nem ül repülőgépre? Miért nem mondja végén azt a srácnak, hogy szeretlek? Vajon ki cseszte el ezt a történetet?
Tudjátok, néha nem az a helyes, amit annak éreztek. Nem mindig kell úgy cselekedni, ahogy elvárják tőled. Ki kell szakadni időnként a valóságból, őrültnek kell lenni, és megragadni minden pillanatot, amit azzal tölthetsz, akit igazából szeretsz.
Amikor pedig a hőn áhított szerelmetek rideg tekintettel ennyit mond nektek: hazugság volt minden… Ne adjátok fel! Hisz ő is szenved akkor, nem csak ti! Csak ő azt hiszi, ez a helyes. Ha hazudik magának, és nektek is. Azt pedig véletlenül se higgyétek, hogy akiről azt hiszitek, nem tesz ilyet, nem lenne képes megbántani titeket!
Bármi előfordulhat még!
Én pedig… hiába írom le metaforákban, hogy mi történt velem, amikor ez semmit sem változtat a helyzeten! Nem megy minden vissza a múltba, oda, amikor minden tökéletes volt!
Tudjátok mi lett, volna a legjobb?
Ha nemet tudtam volna mondani! Nemet a vőlegényemnek! S nem azt elhagyni, akit szeretek! Akit mindennél jobban, feltétel nélkül szeretek! Aki most elsők között olvassa a sorokat, és azt hiszi, hogy ez is hazugság…
Nem mondhatom azt, hogy megbántam a dolgokat. Éppen ellenkezőleg! Örülök, hogy mindez megtörtént velem! Hogy megismerhettem azt a személyt, akire istenigazából vágyok!
Persze, tudom, hogy most teljesen eltértem attól a témától, amit elkezdtem. De őszintén bevallva a dolgokat, én magasról leszarom, hogy mi van veletek, rajongókkal. Sőt, az sem érdekel, hogy a főnökömnek nem tetszik majd benne ez a káromkodás. Engem csak egy valaki érdekel!
És csak azért is happy end-et csinálok ebből a történetből!

Sophie Whitfield

Becsukta az újságot, majd teljes erejével a falhoz vágta. Behunyta a szemét, és hátradőlt az ágyon. Fogalma sem volt róla, hogy mit is gondoljon valójában, de leginkább az volt benne, hogy milyen ostoba volt! És most mégis mit tegyen? Már nem tehet semmit sem, elszúrta a dolgokat!