Utáltam a napokat. Utáltam a perceket. Sőt mindent utáltam. Nem szerettem bejárni, újra a meg szokottban lenni. Nem szerettem, ha William a szerelemről prédikált, azt pedig még jobban nem szerettem, ha Markkal az esküvőnkről kellett beszélgetni. Vagy bárki mással.
Pár nap múlva - a hazaérésem után - megkaptam Billéktől a két oldalas cikket, amit elkészítettek. Bill kivételével pedig mindenki írt valamit a végére számomra. De a többségük arról szólt, hogy Bill milyen szarul van. Főleg Tom írt erről nekem sokat, aki naponta írt valamit e-mailen, hogy tartsuk egymással a kapcsolatot. A születésnapjukon, pedig fel is hívott, hogy ott még jobban elecsetelje Bill szomorúságát.
És mire észbe kaptam, már szeptember 4.-e volt.

***

Végig néztem magamon, de akárhogyan is szerettem volna, a boldogságtól túlcsordult mosolyom nem ült ki az arcomra. Csak valami, amit még mosolynak sem lehetett mondani. Mégis, legnagyobb szerencsémre, senkinek sem tűnt fel, hogy mennyire szarul vagyok lelkileg.
Sóhajtottam egy nagyot, a fehér ruhát pedig alaposan megnéztem magamon. Hiába a kedvenc tervezőm készítette, és hiába állt jól - semmi sem számított már. Hisz nem olyan volt, mint három hónappal ezelőtt. Amikor örömmel szerveztem az esküvőt, amikor minden nap felpróbáltam a ruhámat, számolva a napokat. És ez mind elúszott. Helyette jött valami más. Valami sokkal jobb. Amit elszalasztottam, aztán próbálkoztam a régi után menni, mikor pedig azt megtaláltam… minden más lett.
 - Gyönyörű vagy! - Nyílt ki az ajtó, anyám pedig mosolyogva bejött a szobába, és megállt velem szemben, hogy végig nézzen rajtam. - Annyira boldog vagyok, helyesen döntöttél végre az életben! Jobbat pedig nem is választhattál volna Marknál!
 - Igen, nincs is nála jobb… - mondtam semmi kedv nélkül, persze ez anyámnak fel sem tűnt. Mindig is örültem annak, hogy anyámnak fel sem tűnik, ami az orra előtt van.
 - Emlékszem, amikor elsőnek találkoztál vele. Akkor utáltad nagyon, de miután Billie meghalt… ő pedig veled volt. Tudtam, hogy ebből esküvő lesz és boldog élet. Hisz annyira szép pár vagytok! - Megölelt, szokatlan módon, mint ahogy még eddig soha. Szorosan magához húzva tartott, végül elengedett és büszke mosollyal az arcán végig nézett rajtam utoljára. - Nekem most mennem kell. Találkozunk a templomban! - Egy puszit adott az arcomra, aztán sietősen kiment a szobából.
De az ajtó még be sem csukódhatott utána, William azonnal ott termett, egy amolyan „na most mi lesz?” mosollyal az arcán. Odajött hozzám, szokásos módon gratulált, megölelt, aztán rám nézett, nekem meg azonnal leesett, hogy most jön a beszélgetés a döntésemről.
 - Most már késő azt mondanom, hogy hibáztál? - Nézett végig rajtam alaposan, minden pontját megnézve a ruhámnak, sminkemnek és a hajamnak. Végül megrázta a fejét elégedetlenül.
 - Igen, azt hiszem igen… - Sóhajtottam fel hangosan, nem színlelve a tényt, hogy egyáltalán nem akarom ezt az egészet.
 - Akkor csak gratulálni tudok a boldogságotoknak. Remélem, amikor váltok, mindenétől megfosztod. - Nevetett fel hangosan a szokásos nevetésével, amikor azt hiszi, hogy valami vicceset mondott, pedig nem is.
 - Köszönöm, és csak reménykedni tudok, hogy menni fog… - Erőltettem magamra egy mosolyt, de egyáltalán nem ment. Helyette inkább a fátylat az arcom elé hajtottam, gondosan igazgatva azt.
 - Amúgy amit az utolsó oldalon írtál… - Kezdett volna bele a mondani valójába, de az ajtó kinyílt, apám pedig mosolyogva csak ennyit mondott:
 - Kicsim, mennünk kell!
William utoljára gratulált nekem, mondott még pár szót apámnak, aztán kiment a szobából, magamra hagyva az apámmal, aki odajött hozzám, és felemelte a fátylat, hogy megnézze az arcomat. Hiába is akartam előle titkolni a fájdalmamat, nem sikerült. A tekintete arra késztetett - már megint -, hogy ne titkoljak előle semmit sem.
Nem mondott semmit, helyette lehajtotta a fátylat, mondott pár kedves mondatot, aztán belém karolt, hogy végigvezessen a templomon, egészen Markig. Amikor pedig beléptünk az ajtón, szokás szerint megszólalt a nászinduló, és mindenki felállt. És idegesítő módon, nézni kezdtek.
 - Apa… - Szólaltam meg halkan, apám szerencsémre pedig hallotta, ezért egy pillanatra rám nézett, aztán újra büszkeapa mosollyal ment végig mellettem. - Azt hiszem, nem akarom ezt… - mondtam határozottan, kicsit hangosabban, mire apa zavarodottan rám nézett.
 - Tessék? - kérdezte zavartan, annak ellenére nem álltunk meg, hanem lépésről lépésre közelebb értünk Markhoz.
 - Én mást szeretek. - Jelentettem ki határozottan, és mielőtt még Markhoz értem volna, megálltam. - Apa, én másba vagyok szerelmes.
 - Mégis kibe? - Emelte feljebb a hangját, feje pedig teljesen elvörösödött a méregtől.
 - Bill Kaulitzba. - Néztem rá határozottan, és mielőtt még megszólalhatott volna, Markhoz fordultam. Közelebb mentem hozzá, majd felemeltem a fátylat és ránéztem. De mielőtt megszólalhattam volna, ennyit kérdezett:
 - Mi a baj kicsim?
 - Nem lesz esküvő. - mondtam ki egy szuszra, amire csak egy érthetetlen tekintetet kaptam, majd egy kérdést:
 - Hogy mi van?
 - Nem megyek hozzád. - Mosoly került az arcomra a megkönnyebbüléstől, hogy nem kell már senkinek sem hazudnom. Még saját magamnak sem.
 - Miért nem? - kérdezte meg Mark egy oktávval magasabb hangon, tekintete meg izzott a dühtől. Ugyan, most már kit érdekel, hogy mérges-e rám?
 - Olvasd el a Tokio Hoteles különszámom utolsó oldalát. Ott majd rájössz a válaszra. De azért köszönök mindent. - Apró puszit adtam az arcára, az érthetetlen emberek felé fordultam, és csak ennyit mondtam nekik hangosan: - Hazamehettek! Nem lesz esküvő!
Odamentem apámhoz, gyorsan elmagyaráztam neki a dolgokat, majd anyámnak is, utána megkértem Williamet, hogy vigyen ki a reptérre.