- Arra gondoltam… elmehetnénk most sétálni. Megnézhetnénk Rómát, mivel úgy sem láttad még. - Nézett rám egy apró mosoly kíséretében, elégedetten, mintha csak a világot mentette volna meg. Elmosolyodtam ezen, bár szívem szerint sírva könyörögtem volna valakinek, hogy állítsa meg az időt.
 - Benne vagyok. - mondtam neki halkan, a kezébe adva azt a hajgumit, amit keresett. Halkan megköszönte, majd összefogta vele a haját.
 - Akkor indulhatunk is. - Fogta meg a kezem és húzott fel az ágyról, aztán magához húzott, hogy megölelhessen. Végül elengedett, és a szemembe nézett, ellenőrizve azt, hogy örülök-e ennek én is.
Magamra erőltettem egy mosolyt, ami tökéletes hazugsága volt annak, amit belülről éreztem. Mégis úgy gondoltam, hogy az a helyes dolog, ha minden fájdalmamat félretéve élvezném az utolsó napjainkat, hogy legalább szép emlékem legyen róla. Az, hogy mi lesz a hazamenetelem napján, az csak akkor lesz fontos. A többi meg nem érdekes.
Óvatosan hagytuk el hátul a szállodát, hogy még véletlenül se találkozzunk egyetlen egy rajongóval. Utána már nem kellett nagyon figyelnünk, hogy kikkel találkozunk. Csak mentünk a fejünk után, mindenhol elidőzve egy kis ideig. Nem figyeltük közben az órát, nem érdekelt minket az idő múlása, csak az számított, hogy együtt lehettünk.
Nem is a látni valókat figyeltem, hanem őt. Azt, hogy mennyire boldog, hogy mekkora örömmel mesél azokról a dolgokról, amiket ismer a városból. Minden egyes apró mozdulatára figyeltem, hogy megjegyezhessem majd magamban. Hogy majd egyszer visszaemlékezhessek rá, még jobban kínozva magamat.
Éjfél is jócskán elmúlt, mikor visszaértünk a hotelhez. A rajongók sem voltak már a hotel előtt, mondhatni csend honolt az utcákon, csak mi voltunk ott. Így egyáltalán nem volt nehéz bejutni, és a folyosókon sem tartózkodott egyetlen egy lélek se.
 - Bejössz? - kérdeztem meg tőle, mikor a szobám ajtajához értünk, ő pedig egy csók kíséretében válaszolt egy igennel.
Az ajtó felé fordultam, hogy kinyissam a kulccsal, de legnagyobb meglepetésemre az már nyitva volt. Elcsodálkoztam egy pillanatra azon, hogy vajon tényleg nyitva hagytam-e vagy bezártam, de végül is nem nagyon foglalkoztam vele. Helyette kinyitottam az ajtót, felkapcsoltam a villanyt, de egyáltalán nem akartam látni, amit láttam. Vagyis inkább, akit láttam.
 - Szia édesem! - Köszönt egy hatalmas mosoly kíséretében Mark, majd felállt az ágyról, hogy odajöjjön hozzám.
Könnyek szöktek a szemembe, de nem az örömtől. És nem is Markra néztem, hanem Billre, aki engem figyelt fájdalommal teli arccal. Ahogy a szemébe megjelent egy apró könnycsepp, azonnal rádöbbentem a tényre: ő már az elejétől fogva tudta, hogy Markot fogom választani.

***

Fejét erősen a párnába fúrta, és hajlandó sem volt arra, hogy felkeljen és elmenjen a próbára. Nem akart senkivel sem találkozni a testvérén kívül, főleg nem a lánnyal, és annak vőlegényével. Persze tudta, hogy ostobaság volt tőle, hogy hitt abban, hogy a lány őt választja és nem a vőlegényét. De az már túl sok volt neki, hogy képes volt elhívni ide, hogy neki látnia kelljen annak az undorító féregnek a boldogságtól túlcsordult képét. Úgy érezte, hogy ez valami büntetés, amiért beleszeretett egy olyan lányba, aki soha sem lehet az övé, mert az a lány már máshova tartozik. Neki meg mi marad? A mérhetetlen nagy fájdalom!
Az ajtó kinyílt, mire felemelte a fejét, és testvérére nézett, aki két papír pohár kávéval lépett be a szobába. Leült az ágy szélére, mire Bill is felült, és elvette a kávét Tom kezéből. Halkan megköszönte, majd lassan kortyolgatni kezdte.
 - Minden rendben? - Jött testvére szájából az ostoba kérdés, hisz a válasz Billen nagyon is észrevehető volt.
 - Azt mondta, szeret… - dünnyögte halkan, rekedtes hangon, szinte csak a kávéjának, olyan halkan mondta.
 - Mert szeret is. - mondta komoly hangon Tom, mire féloldalasan Bill a testvérére sandított, majd ismét előrefele nézett.
 - Nem! - Csattant fel végül, hangosabban, mint szeretett volna. - Hazugság volt az egész. Csak meg akarta bosszulni, hogy az a féreg nem törődik vele, ezért használt ki.
 - Ha már ezt tette volna, akkor velem kezdett volna ki, hisz nekem egy lány nem jelent sokat. - mondta ismét csak komoly hangon a dolgokat Tom, abban a reményben, hogy így jobban fog hinni neki testvére. De amikor meglátta rajta a kétkedést, folytatta tovább: - Tényleg szeretett téged Bill, és most nem vigasztalni próbállak. Beszéltem vele már erről. Múlt éjszaka is ezért mentem át hozzá.
 - Ó, és gondolom, jót röhögött rajtam… - mondta cinikusan Bill, letéve az éjjeli szekrényre a papír kávéspoharat.
 - Ne beszélj már ostobaságokat! Veszekedtünk is már ezen, és ott is bevallotta, hogy szeret! - Emelte fel kicsit hangosabban a hangját, mire Bill ordibálva ennyit mondott:
 - De mégis ezt a barmot választja!
 - Tegnapelőtt azt mondta, hogy lehet, hogy nem! Semmi sincs még veszve! - Állt fel az ágyról Tom, majd testvérével szembe fordult.
Kopogás hangja törte meg a beszélgetésüket, mire Tom hangosan annyit szólt, hogy szabad. Az ajtó pedig kinyílt, és Sophie lépett be rajta könnyáztatta arccal, Bill arcát figyelve.