Álmodozni egy más világról. Magasabban szállni mint a madár, szárnyakkal. Feltalálni súlyos betegségek ellenszerét. Álmodni arról, hogy soha többé nem leszünk egyedül. Álmodni úgy, hogy merjük meg is valósítani. Álmodni egyedül, együtt, sokat, képtelenséget. Ami soha nem fog valóra válni.
Minden ember legalább egyszer beleesik abba a hibába hogy álmodozni kezd. De miről is pontosan? És miért is? Hiszen ha mindened megvan mért álmodsz mégis többről?
A határok megszűnnek egy idő után, és csak akkor eszmélsz fel, mikor már nem élsz, csak álmodsz. Újra és újra. Nem számít már semmi, csak az álmodás, nem éltet már semmi, csak az a hamis lét, az átlátszó, magad csinálta élet. Ott a fejedben.
Megszólal egy csengő valahol a sötétségben. Felriadsz és rájössz: már nincs életed. Az álmodnak éltél s közben a sajátodat elvesztetted. Képes leszel felállni és újraépíteni a világodat?

Abszurd. Lehetetlen. Ilyen soha nem történhet meg vele. Lehetetlenség!
- Mami!!! - kiabálta de senki nem válaszolt, nem is várta el. Egyedül volt a világos szobában, várva a megnyugvást, ami igen nehezen lazította el a megfeszült izmait. Lekapcsolta a villanyt, majd újra fel. Semmi változás. Ez most akkor... azt jelentené?
- Ó te fasza ég... fasza! - morogta önkéntelenül, és már a szája elé sem kapott a káromkodás miatt. Egész testén piros, kerek pöttyök éktelenkedtek, az őrületbe kergetve őt ezzel. Erős érzése volt afelől, hogy ezt a fentiek tervelték ki ellene, csak hogy elmaradjon a várva várt randija azzal a csinos, szőke, bögyös csajjal. Pedig tetszett neki. Főleg meztelenül.
Undorodva nézett a fürdőszobai tükörbe, mely hanyag őszinteséggel tükrözte a ragyákkal teli, izmos testet.
- Ennek lőttek... és még az arcomon is! - nyávogta, kislányokat megszégyenítő hisztivel. Mély levegőt vett, de kis időbe sem került és újra lázasan forgott az agya kiút után kutatva. Nem meglepő módon pillanatok alatt feladta, és bár fogcsikorgatva, de lemondott a randiról.
Aranyló világos szőke haja megcsillant, ahogy nézegette magát a tükörben s a villany fénye megvilágította azt. Kék szeme komoran bámult vissza, üzenve, ez nem a megfelelő nap a csajozáshoz. Meg volt magával elégedve. Kigyúrt, feszes felsőtest, szép szem, megfelelő hajszín, és persze sármos mosoly. Igazi macsó típus, mondhatni. A lányok a lába előtt hevernek, minden kívánságát lesik, és bármire képesek, hogy teljesítsék is azt. Mintha ő lenne a világ legkívánatosabb kanja, minden nő álma, megkaparinthatatlan kincs. Felmérve erényeit és előnyeit mintha a Bibliában találta volna magát. Ő az alma, ami úgy csábítja Évát, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, ami egyszeri, és pótolhatatlan. Hát így érezte ő magát. Egyszerinek, és pótolhatatlannak.
Elégedett volt magával. Nem is kicsit. Intelligens, frappáns, humoros, délceg, a nők mindene. Valójában viszont egoista és lyukas agyú. Bárgyú mosolyra képes, valódi érzésekre soha sem lesz. Egy fontos neki az életben. A nők. A bulizás, az ivás, és persze a hírnév. Ez több mint egy. Innen is érződik hogy még számolni is alig tudott. Bár ez nem számított, a menedzserei mindezt titokban tartották, és a legjobb írókat kérték fel, hogy írják meg az újságoktól előre elkért kérdéseire a válaszokat – hiszen az mindjárt milyen felemelően hat, hogyha úgy beszél, mint egy igazi író. Akár verset is szavalt, habár az cseppet sem tűnt valódinak az ő szájából.
Benjamin képes volt a csillagokat is lehazudni az égről. Neki nem volt lehetetlen. Ilyen nem létezett számára, csak az, amit kicsit nehezebben lehet elérni, de arra meg ott van a pénz, ami ugrálva várta hogy elköltse. Pénzből nem volt hiány. Több fiókot is nyitott magának a világ összes bankjában. Vagy legalábbis azokban, amelyek mertek valamit is fizetni neki, hogy ő berakja oda a szép kis summáját, amit igazából a semmittevéssel kapart össze. Mert Benjamin fejében mindez úgy futott végig, hogy neki azért is fizetni kell, hogy berakja a pénzét egy bankfiókba. Sajnos értelem nem volt az ötletében, de másképp bőröndökben kellett volna tárolnia a millióit.
Viszont a mai napja... a mai napja tönkrement. És lehet a holnap is. És akkor a holnapi találkája is ugrott. Meg a holnaputáni. Mennyi is van egymás után? Merthogy Benjamin arra is ügyelt, nehogy egyik napról a másikra ne tudjon teljesíteni az ágyban, így háromszor egymás után nem randizik.
Benjamin nem volt jó tervező. Sőt, valami katasztrofálisan idióta tervei miatt dől össze a világgazdaság. De ez hol érdekes? A lényeg csak egy: másnap tudjon csajozni!
Halk kopogás törte meg a mély csöndet, amely alatt ő végigpásztázta újra a teste minden egyes centiméterét. Tehát himlő. Vagy mégis mi a fene?
Kopp, kopp. Újabb kopogások sorozata, idegesítő folytonossággal.
- Jövök! Miért kell minden reggel rám törni az ajtót? - méltatlankodott fújtatva, ahogy az ajtójához lépett. Egy kedves női arc fogadta a másik oldalt, szív alakú dísszel a kezében.
- Boldog születésnapot az én drágámnak! - sikította a lány, majd ahogy végignézett a fiún az élénk, derűs mosolya lehervadt, helyette meglepődöttség és valami érezhető félelem vette át a helyét. - Ez – meg – mi? - tagolta mélységesen undorodva a látványtól.
- Fogalmam sincs! Így ébredtem! Nem jössz be angyalom? - tárta szélesre az ajtót, bár semmi értelme nem volt. A lány – akire pontosan illet az angyalka megnevezés szőke, göndör fürtjei és kék szeme miatt – egy lépést hátrált és megrázta a fejét. Nagyot nyelve nyújtotta át a hatalmas dísz mögött megbújt apró, vicces plüsst.
- Inkább megyek! Anya mindjárt hív! Majd hívj! - hadarta ahogy csak bírta majd sarkon fordult és köszönés nélkül a lift felé futott.
Mi a... tényleg ennyire ronda?
Az ajtó hangosan csapódott, a plüss elefánt a földön landolt. Az ideg most jutott el a legmagasabb szintre az agyában, végképp felborítva az amúgy is könnyen felborítható nyugalmát. A fürdőszoba ajtaja kivágódott és hangosan feldörrent, ahogy nekiütközött a mellette tárva-nyitva álló ajtónak. Mintha csak két súlyos követ dobtak volna egymáshoz – a hang visszhangzott az egész fürdőben. A két hatalmas kő sikítva ért egymáshoz, félve hogy a másikban akár csak egy apró karcolást is ejthet. De az ajtók mások voltak. Koppanásuk után némán hallgattak, mintha mi sem történt volna. A levegő viszont izzott Benjamin dühétől, ami tapinthatóvá és érezhetővé is vált egy pillanat alatt. Arca a szégyentől való tűzben égett amitől a pöttyei egy másodperce mintha eltűntek volna. A piros rusnyaságok színe eltűnni látszódott a vörös pírtól.
Egyet tudott egész biztosan. El kell valahogy tüntetnie magáról ezeket a pettyeket, méghozzá amilyen hamar csak lehet!

***

Az óra halkan rázkódott az éjjeli szekrényen arra bíztatva tulajdonosát hogy egy jót csapjon rá, míg csak az le nem áll. De nem történt semmi, így az óra szomorkásan adta föl pár perc vibrálás után. Hangosan ketyegett tovább, amennyire csak bírt, hátha képes lesz valahogy kizökkenteni mély álmából a lustálkodó fiút. De ez nem csak lustálkodás volt. Az óra pontosan tudta, hogy ez több annál, valami komolyabb, lelki dolog, amihez ő nem értett, de minden áldozatra képes volt, és ha talán beszélni tudott volna a fiúval megvigasztalta volna, segítséget nyújtott volna, és ami a legfontosabb, tovább szolgálta volna.
De az óra félt. Mert ahogy eltűnt a gazdájából az élni akarás vágya úgy merült az ő eleme is. Másodpercről másodpercre, sírva, hatalmas fájdalommal a mellkasában. Még sosem érzett ilyet – persze egy óra képtelen is ilyet érezni. Hiszen az csak egy óra, egy mütyür, ami mutatja az időt, és mégis több mint egy egyszerű szerkentyű. Ráébreszt minket milyen gyorsan is fut előre az idő, elérhetetlenül, visszavonhatatlanul. És az óra sajnálta. Sajnálta, hogy hamarosan képtelen lesz irányt mutatni, siettetni, és tovább húzni a szépséges és gyötrelmes pillanatokat.
Még egyszer, utoljára megpróbálkozott és minden erejét belefektetve rezgett még egyet. Aztán mély csönd telepedett az egész szobára. Halk morgásra kapta fel a fejét a drága óra, és talán fel is lélegezett. Nem késett még el? Sikerült végül?
- Hány óra? - motyogta alig hallgatóan egy sötét hajú fiú, miközben a hasáról a hátára fordult, majd az oldalára, hogy megnézze az időt.
Erőt vesztve hullott vissza a keze az ágyra, mélyet sóhajtott és próbálta emlékeztetni magát, miért is kel ma fel, miért is fog kimászni ebből a rohadt hotel szobából, és miért is fog kiállni a közönség elé. Magáért. Már csak ez mentheti meg. És bár sokszor és hihetően futott végig az agyán ez a mondat tisztában volt vele hogy igazából egy garast sem ér. Nem mentheti meg már őt semmi sem. Talán egy hirtelen jött jókedvbomba ami egész életéig kitart – egy jó pszichológus mellett persze, aki végképp semmit nem kér a kezeléseiért.
Szemetesládához viszont nem volt hajlandó fordulni. Így maradt a B terv. Felkel, összeszedi magát, megreggelizik és mosolyogva lép ki a zsúfolt utcára, ahol újságírók, fotósok és rajongók hada fogja letámadni. Élt valamiért. Csak az a valami megszűnni készült.

Van hogy az álmodozásod közben meghalsz. Egy kis részed elporlad, és a lelked képtelen lesz feldolgozni valaha is ezt. Képtelen vagy felállni, és továbbküzdeni az álmaidért, feladod őket, már soha többet nem hiszel nekik. Pedig az álmok igazak. Hiába is hiszük az ellenkezőjét, mindenre képesek vagyunk. Az álmok nem hazudnak. Sosem teszik, csak azt adják amit akarunk. És amit akarunk bármi áron elérjük.