- Szia. - Remegő kezekkel, suttogva nyögtem ki ezt az apró szócskát fél perc némaság után. Majd a térdeim is remegni kezdtek, így erőtlenül lerogytam az ágy szélére.
 - Sajnálom ezt az egészet. Meg értem, ha most haragszol rám…
Nem is figyeltem arra, hogy miről beszél nekem, miután halkan megkérdeztem tőle, hogy mi van vele mostanában. Inkább csak meredtem magam elé, és próbáltam elhessegetni azokat a kósza gondolatokat, amik a fejemben motoszkáltak - eddig mélyen, egy eldugott helyen. Értelmetlen kérdéseket tettem fel magamnak, amikre választ nem voltam képes mondani, sőt jobban belegondolva nem is tudtam volna rá mit válaszolni. Ha már mindenkinek hazudok, magamnak ne, hisz az igazságot bevallva magamnak, sokkal fájdalmasabb minden. És inkább fájjon jobban, mint amennyire szeretném, csak legyek tisztába mindennel. Az legalább kárpótol.
 - Minden rendben Sophie? Olyan csendben vagy! - Állapította meg Mark, rosszallón, egyben sokat sejtően. Mintha csak tudná, hogy megcsaltam volna!
 - Persze, persze. Csak tudod, kicsit álmos vagyok. Hosszú napom volt, és itt épp este tizenegy óra van, szóval… - válaszoltam valami bődületes nagy baromságot, amit biztosan nem hittem volna el Mark helyében.
 - Ó, annyira sajnálom! Teljesen megfeledkeztem arról, hogy időeltolódásban vagyunk! Csak egyszerűen képtelen voltam kivárni azt a pár napot, és így inkább felhívtalak. Tudod, hogy nagyon hiányzol kicsim. - Lágyult el a hangja, miután bocsánatot kért lassan már mindenért. Belegondolva, azt vártam volna még ráadásnak, hogy bocsánatot kér azért is, amiért él. Lehet, hogy azt már nem bocsátottam volna meg neki.
 - Te is nekem… - Hazudtam folyékonyan, letörölve minden egyes könnycseppet az arcomról.
 - Holnapután Rómába mentek, nem? - Terelte el hirtelen a témát, amire felkaptam a fejem, és figyelmesen hallgatni kezdtem.
 - Igen. - válaszoltam, őszintén, bár ebben nem is tudtam volna neki hazudni. Csak honnan tudja azt, hogy hova fogunk menni?
 - Oké, akkor jól tudtam. - Csak ennyit mondott, sablonos hangon, ami mindig is idegesített vele kapcsolatban. Ilyenkor a falra másztam tőle.
 - Miért kérded? - kérdeztem meg gyanakvóan, amolyan őrmester feelingű hanglejtéssel.
 - Nem, csak épp kapcsolgattam a tévét, ahol egy film ment, ami Rómában játszódik. - válaszolt könnyedén, teljesen elfedtetve velem azt, hogy épp gyanakodtam rá valamiért. Utáltam is mindig azt, hogy könnyen ellehetett vonni a figyelmemet.
 - Melyik? - kérdeztem meg izgatottan, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megnézem én is, csak rájöttem, hogy maximum görögül nézhetném meg. Így inkább letettem róla.
 - Csak veled. - Jött is hamar a válasz, ismét csak abban a könnyed hangnemben.
 - Az jó film, és régen láttam. Miután hazamentem… - Elakadtam egy pillanatra, képtelen voltam megszólalni, aztán a gyűrűs ujjamra néztem, ahol nem az eljegyzési gyűrűt hordtam, hanem a Billtől kapott gyűrűt. - Megnézem.
 - Rendben, akkor letöltöm neked addig, mert a DVD-t elhagytam valahol… - Egyáltalán nem hallottam, hogy mit mondott, csak annyit értettem belőle, hogy elhagytam valahol. De egyáltalán nem erőltettem meg magam, hogy próbáljak már ezután figyelni rá.
 - Oké. - mondtam halkan, és még én is észre vettem, hogy hangom egyáltalán nem olyan, mintha ott lennék lélekben a telefonnál.
 - Na, nekem most le kell tennem. Majd találkozunk hamarosan! Szia. És szeretlek nagyon! - mondta nyájas hangon, és kivételesen nem ő tette le a telefont hamarabb, hanem én.
Aztán csak ennyit suttogtam magamnak:
 - Én azt hiszem, nem…

***

Aznap éjszaka már képtelen voltam bárhova is menni, de szerencsémre Bill is nagyon fáradt volt, így nem kellett mentségeket kitalálnom arra, miért nincs kedvem elmenni éjszaka, sétálni vele. Annak meg valamiért még jobban örültem, hogy csak egy jó éjt puszi kedvéért jött be a szobámba, aztán már ment is elaludni a sajátjába. Persze, udvariasan megkérdeztem tőle, hogy miért nem nálam alszik, de válaszul csak ennyit mondott: nem vagyok izgalmas társaság, ha alszom. Aztán adott egy fáradt csókot, majd elment.
Én meg képtelen voltam aludni. Nem tudtam magam, mivel elfoglalni, hiába terveztem úgy, hogy beülök a kádba, sok habfürdőt nyomok bele, aztán csak szabadjára engedem a gondolataimat… csakhogy két perc múlva megbántam a dolgot. Így inkább annál maradtam, hogy azt az egy doboz cigit szívom el, időpocséklás gyanánt, de a második szál után ezt is meguntam. Aztán már nem is gondolkoztam azon, hogy mivel foglaljam el magam. Helyette szerkesztgetni kezdtem az újság kinézetét, elrendezni a dolgokat, és egy cetlire feljegyeztem az elintézendő dolgokat. Ezzel pedig tökéletesen elfoglaltam magam.
Egyáltalán nem figyeltem az órát, csak dolgoztam, mint az őrült, abban a reményben, hogy az elkövetkezendő napokban már semmivel sem kell foglalkoznom, és küldhetem Williamnek az sms-t, hogy befejeztem az újságot, mindennel kész vagyok.
Egy erőteljes kopogás zavarta meg az eszeveszett munkámat, kegyetlenül visszarántva a valóságba. Akkor pillantottam csak az órára, majd meg is döbbentem, mivel hajnali három volt, én pedig három órán keresztül képes voltam a gondolataimat elterelni. Kíváncsi és büszke is voltam egyben magamra.
Újra kopogott az a valaki, ezúttal erőteljesebben, én meg a mellett döntöttem, hogy megnézem, ki az a bolond, aki rajtam kívül hajnali háromkor fenn van. És hiába akartam megdöbbeni a tényen, még sem sikerült, mivel Tom állt velem szemben, és nem is látszódott rajta, hogy nyúzott volna az álmosságtól. Rajtam annál inkább meglátszódhatott.
 - Azt hittem, alszol. - mondta komor hangon Tom, majd minden szó nélkül bejött a szobámba, pedig egyáltalán nem jeleztem neki, hogy jöhet. Háborogtam is egy ideig miatta.
 - Nem, de tökéletesen megvoltam egyedül is eddig, szóval nem vágyom semmiféle társaságra. - Csuktam be utána az ajtót, közben hiába vágytam arra, hogy hamarosan nyissam is ki neki, volt olyan érzésem, hogy egy hamar nem szabadulok meg tőle.
 - Tudom, hogy te nem vágysz. De én annál inkább, és ez azt jelenti, hogy itt fogsz szórakoztatni. - Nézett rám kihívóan, a szokásos macsó mosolyával, miközben a piercingjével játszott a nyelve.
 - Ó, és ő felsége, mit szeretne, mivel szórakoztassam? Vagy esetleg pelenkát kell cserélni? - kérdeztem meg flegmán, majd nem is figyeltem rá, hanem elvettem a cigis dobozt az ágyról, és kimentem az erkélyre, Tom pedig jött utánam.
 - Ezt bóknak veszem, köszönöm. - Vett ki egy szálat a dobozomból, ami annyira nem izgatott, szerencsémre nem voltam annyira rászokva, hogy aggódjak, hol és mikor veszek még egy dobozt. Na meg, hogy mennyiért. Amennyire emelik mostanában a cigik árát!
 - Felőlem! - Vágtam rá azonnal, abban meg már nem is reménykedtem, hogy lezártnak tekinti ezután a témát. Ismertem már annyira, hogy tudjam, meddig képes idegesíteni az embert.
 - Amúgy nem foglak sokáig zavarni, elhiheted. Csak kérdezni szeretnék valamit. - Nézett rám komoly arccal, ebből pedig leszűrtem, hogy Billről lesz szó.
 - Ha csak ennyiről van szó, akkor oké. Kérdezz nyugodtan, maximum nem válaszolok. - Rántottam egyet a vállamon, jelzés képpen, hogy kérdezzen nyugodtan.
 - Azt szeretném csak megkérdezni… Tudom, nem ismerem Markot, életemben nem láttam még, de van sejtésem, hogy milyen. Nyugi, ne gondolj rosszra! És… Bill ennek az ellentettje, ebben biztos vagyok. Így csak azt szeretném megkérdezni… - Egy pillanatra elhallgatott, majd egy szuszra kimondta: - Miért pont Bill?
Meglepett a kérdése, először nem is tudtam mit válaszolni rá, de végül annál maradtam, hogy ebben nem hazudok neki. Ebben semmiképp sem.
 - Tudod, ez jó kérdés. - Sóhajtottam egy nagyot, aztán mielőtt megszólalhatott volna, folytattam. - Abban igazad van, hogy teljesen más, mint Mark. Személyiséget nézve mindenképp. Mert… Mark az a monoton napok híve, szereti a megszokottságot. Vele minden nap ugyan olyan. Néha már megőrülök tőle, de hát ugye a szerelem az elfogadásról is szól. Bill pedig… vele minden más! Mellette soha nem lehet azt érezni, hogy „na már megint!” Őszintén szólva, benne minden megvan, ami egy jó kapcsolatban és szerelemben kell lennie. Sőt, talán több is.
 - De te mégis a „na már megint!” típust választod.
 - Lehet, hogy nem…