Szokatlan csend telepedett aznap délután a buszra. Fura volt számomra, hogy nem hallom Tom hangos röhögését, miközben Georggal viccelődnek valamin, ami általában Bill volt, így az ő gyerekes duzzogása is hiányzott abból a napból. Na meg Gustav időnkénti megszólalása, ami általában mindig abból állt, hogy hülyének tekinti Tomékat. De persze volt benne kellemes is, mint például az, hogy Davidet nem kellett hallanom.
Egyszerűen képtelen voltam bármivel is elfoglalnom magam. A többiek mind aludtak, nekem pedig bővel lett volna rá alkalmam, hogy szerkesszem az újságot, de fél óra után feladtam. Feleslegesnek éreztem azt, hogy azzal foglalkozzak, ahelyett, hogy kihasználnám az utolsó napokat. Így inkább magam elé bámulva gondolkoztam el azon, hogyan mondom el Billnek a dolgokat.
 - Hát te? - Hallottam meg a hátam mögül Tom rekedtes hangját, amiből arra következtettem, hogy pár perce ébredhetett fel. Engem pedig visszarántott a valóságba, aminek tulajdonképp örültem is. Legalább elterelte a figyelmemet. - Hogyhogy nem Bill mellett alszol? - kérdezte meg értetlenkedve, miközben egy Red Bull-t vett elő a mini hűtőből.
 - Az újságot próbálom összehozni… - válaszoltam neki halkan, persze csak a részigazságot. Mégis mit mondjak neki? Hogy felkészülök arra, mit is mondok Billnek?
 - És hogy haladsz vele? - Ült le velem szemben, olyan tekintettel, hogy: átlátok rajtad. Ez a kérdés pedig valami felesleges téma felhozása, hogy aztán arra terelje a témát, amire ő szeretne. Amiről én meg egyáltalán nem akarok beszélni.
 - Hát… nincs sok hátra. Bill ígért nekem tegnap két oldalas részt bele, így már csak azt kéne kitalálnom, hogy mivel fejezzem be. Pedig mikor eljöttem, tudtam mivel akartam, de most már fogalmam sincs róla… - Sóhajtottam fel hangosan, előre felkészülve a következő témára.
 - Mit szólnál hozzá, ha mind a négyen tennénk bele két oldalas dolgot magunkról? Több oldal lesz, a főnököd is örülni fog neki, neked meg már alig lesz dolgot. Na? Mit szólsz hozzá? - Nézett rám egy hatalmas mosoly kíséretében, és biztos voltam benne, hogy előtte még húzza az agyam ezzel a felesleges csevegéssel.
 - Benne vagyok. Csak ne írjatok bele őrületes nagy baromságokat. Aztán majd mielőtt megjelenne a fanoknak, küldök nektek egy-egy példányt, hogy elsőként olvassátok el. Utána közöljétek velem, hogy milyen lett, mivel ez az első újságom, amit magamra támaszkodva kell összehoznom. - Egy kis időre el is feledkeztem arról, hogy mire akar majd kilyukadni Tom, aztán hamar észbe kaptam.
 - Mi lesz, ha szar lesz? - kérdezte kihívóan, bevetve azt a tipikus macsó mosolyát, amit ki nem állhattam benne.
 - Azt maximum csak William venné észre. A fanoknak csak a képek, poszterek na meg az interjúk kellenek. A többi dolog nem érdekli őket. - Rántottam meg a vállam könnyedén, türelmetlenül nézve az előttem ülő srácra.
Essünk már túl rajta! - gondoltam haragosan, végül pedig az ujjammal az asztalon doboltam jelzésképp.
 - Billel… mikor közlöd a dolgokat? - Tért rá végre a témára, de persze csak az után, hogy kidobta a szemétbe az üres üveget, és elővett egy zacskó chipset. - Hamarosan mész. 13 nap van hátra… ami elég kevés. Szerintem.
 - Köszönöm Tom, erre magamtól is rájöttem. - Gúnyolódtam, elhúzva a számat. Néha teljesen meglepett az intelligenciája. - Amúgy fogalmam sincs róla. Szerintem a reptéren. Akkor nem kell látnom, ő hogyan szenved, és neki sem kell azt látnia, hogy én hogyan szenvedek.
 - Szereted amúgy? - kérdezte játszi könnyedséggel, ami engem teljesen meglepett, és valami ostobaságot vágtam rá:
 - Milyen szeretetre gondolsz?
 - Szerelemre. - válaszolt készségesen a kérdésemre, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy mit válaszoljak.
 - Hát… - Nyújtottam el az á betűt, közben nem is néztem Tomra, hanem lesütöttem a szemem, magamban egy normális válaszon gondolkozva.
 - Szóval igen. Szerelmes vagy Bill Kaulitzba, aki viszont szeret téged. Mégis férjhez mész egy olyan hapsihoz, akit nem szeretsz. A nők érthetetlenek. - mondta kelletlenül, haragosan rám nézve, mintha csak én lennék Adolf Hitler, esetleg Sztálin.
 - Te aztán könnyen dumálsz Tom Kaulitz! Nem tudod, hogy ez milyen érzés nekem! Hogy milyen szar, és hogy mennyire szeretnék már szabadulni ebből a helyzetből! - Emeltem fel kicsit a hangomat, mivel mindig is utáltam, ha megvetően néznek rám, főleg, ha olyanok, mint Tom.
 - De elég szarul választottál ebből kiutat. - Ő is feljebb emelte a hangját, amitől még jobban felkaptam a vizet, és nem is érdekelve a többiek nyugodt pihenése, feljebb emeltem a hangomat, és úgy közöltem vele a tényeket:
 - Képzeld, én is tudom!
 - Akkor meg miért mész vissza? - kérdezte meg ő is hangosabban, magamban pedig szidtam, hogy felhozta ezt a témát.
 - Nem te mondtad most az előbb? A nők érthetetlenek! - Vágtam vissza, hátha ettől leáll, de nem volt akkora szerencsém.
 - Lehet, hogy azok, de téged meg akarlak érteni! A testvéremről van szó! - Felállt, hogy úgy folytassa tovább ezt a kellemetlen beszélgetést, én pedig továbbra is ülve maradtam.
 - Nem csak róla van szó! Rólam is! Mert nem lehetek önző! Nem hagyhatom ott a családomat, a munkámat, az életemet! Hisz ez lehet, hogy csak valami rövid kis fellángolás! - Még én magam sem gondoltam komolyan az utolsó mondatomat, de Tom ezen meglepődött, majd durva hangon ennyit mondott:
 - Hát te aztán nem ismered az öcsémet!
 - Te meg engem! - Ordítottam vissza, majd becsuktam a laptopomat, készülve arra, hogy ott hagyjam.
 - Kibírhatatlan picsa vagy időnként! A tököm tele van már azzal, hogy azon kell rágódnom, mi lesz az öcsémmel! Hogyan kell majd vigasztalnom! - Szemében látszott a fájdalom. A fájdalom, amit majd okozok testvérének.
 - Örüljél, hogy ott lehetsz mellette! Engem senki sem fog vigasztalni, még William sem! Majd az orrom alá lesz dörgölve nap, mint nap, hogy milyen barom voltam! És tisztában vagyok vele, hogy ez pont megfelelő büntetés lesz a számomra, de… akkor is! Elég lesz az, ha én utálom magamat, meg Bill. Neked már nem kell, főleg így előre! - Könnyek szöktek a szemembe, ami már egyáltalán nem volt szokatlan számomra. Többet bőgtem abban a két hónapban ott, mint egy évben összesen.
 - Ennyire átlátod a helyzetet? - kérdezte már normál hangerővel, aminek különösképp örültem, mivel egyáltalán nem kellemes érzés egy barommal veszekedni.
 - Kibírhatatlan picsa vagyok, nem szívtelen. - Rántottam meg a vállam, hátha ettől lezártnak tekinti végre a témát, de folytatta tovább, csak azért is.
 - Én… sajnálom. Tudod, sokat jelent számomra Bill, és… félek előre, hogy teljesen össze fog törni. Tudod mit mondott nekem tegnap? Hogy ott akarja hagyni a bandát, hogy veled legyen! Olyan ez nekem… mintha elvennéd tőlem! - Újra visszaszökött a fájdalom a tekintetébe, de az már nem Bill fájdalma volt, hanem az övé. Amiről megint csak én tehetek.
 - Nem kell félned, tizenhárom nap múlva visszakapod. Kicsit roncsoltan és használtan, de… hidd el, meg fogja köszönni neked, hogy ennek ellenére még vele vagy, és eszébe sem fog jutni, hogy ott hagyja a bandát.
Kezembe vettem a laptopomat, halkan elköszöntem tőle, majd Billhez mentem, aki fel sem ébredt a kis vitánkra, hanem mélyen aludt összegömbölyödve.