Képtelen voltam a szemébe nézni. Még a közelében sem akartam lenni. Szívem szerint elfutottam volna onnan, csakhogy mindentől és mindenkitől távol legyek. Billtől, Marktól, Williamtől… mindenkitől. Ha nem is örökre, de legalább szeptember 4.-éig biztosan. Mégis hogyan oldjam meg ezt a helyzetet? - Tettem fel magamban újra és újra ezt a kérdést, amire válasz sehogyan sem jött.
 - Minden rendben van? - Nézett rám aggódó arccal Bill, már sokadjára aznap, mivel nem voltam hajlandó egy igennél meg nemnél többet mondani bárkinek. - Olyan csendben vagy mostanában, kezdek aggódni, hogy valami rosszat tettem. Vagy csak azért mondtad azt az esküvőset, hogy David leszálljon rólad?
Éreztem, hogy ki akar belőlem bukni az igazság, még sem akartam elmondani. Nem akartam fájdalmat okozni senkinek sem. Se Marknak, se Billnek - bár neki főleg, hogy nem akartam. Már azt is rossznak éreztem, hogy közel engedtem magamhoz, mivel biztos voltam abban, hogy tönkre teszem ezzel. Legbelül éreztem, hogy Davidnek lesz igaza. Ugyanúgy szeretem Markot, és ugyanúgy akarom az esküvőt, mint eddig.
 - Majd én beszélek vele. - Hallottam meg Tom hangját, amire már egyáltalán nem számítottam. Most neki mondjam el a tényt, hogy lehet, hitegetem testvérét?
 - Sok sikert. - Állt fel Bill az ágyról, de előtte még adott egy puszit az arcomra, aztán hátba veregette ikrét.
Tom ugyanoda ült le, ahova Bill, ami idegesíteni kezdett. Nem voltam hajlandó ránézni, amit észre is vett, ezért gyengéden megbökdöste a vállam, hogy figyeljek rá. Vetettem rá egy futó pillantást, de aztán újra a párnába fúrtam a fejem. Mintha ettől minden jobb lesz majd!
 - Tudom, hogy most nem akarsz beszélni, de muszáj lesz. Az, hogy meg megfojtod magad egy párnába… hagyd majd akkora, amikor a nyugdíjas éveidet fogod tölteni. - mondta komolyan, a végén persze halkan elkacarászott a bugyuta viccén, de az annyira nem is kötött le. Inkább az, hogy milyen komolyan képes velem beszélni.
 - De értsd meg, hogy nem akarok beszélni. Most szívem szerint élni sem akarok… - Ismét a párnába fúrtam a fejem, amit egyáltalán nem hagyott, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
 - Tudok arról az sms-ről, amit tegnap reggel kaptál. Tudom, hogy nem szabad mások telefonjába turkálni, de… ezt a részt most hanyagoljuk. Inkább arról az sms-ről szeretnék veled beszélni. - Szinte már ijesztő volt számomra a komolysága, bár meg sem lepődtem, hisz a testvére boldogságáról volt szó. Én meg épp készülök vakvágányra vezetni azt.
 - Sajnálom! Annyira sajnálom az egészet! - Fakadt ki belőlem hirtelen, amit még én magam sem vártam, de a könnyeimre meg még inkább számítottam.
 - Mit sajnálsz? - Értetlenkedett összeráncolt szemöldökkel Tom, közben egy zsepit nyomott a kezembe. Látszólag nem volt odáig a síró lányokért.
 - Hogy lehet, mégis hozzá megyek Markhoz! - Bukott ki belőlem újra az igazság, szerencsémre nem olyan hangosan, mivel mindketten ügyeltünk arra, hogy Bill ne halljon belőle semmit sem.
 - Őt szereted jobban? - kérdezte úgy, mintha már biztos a válaszba, inkább csak egy megerősítésre van szüksége. Néha idegesített a túlzott nagy önbizalma.
 - Nem, nem tudom. Csak… nem lehetek már őrült, és ideje már komolyan gondolkoznom. Bill pedig… Én… Áltatom szegényt! - Megint szerettem volna a párnába fúrni a fejem, de nem engedte, és magához húzott, oly annyira, hogy arcunk majdnem összeért.
 - Lehetsz még őrült, nem kell azonnal odaadnod magad valakinek. Az, hogy ennyire sürgeti az esküvőt… mond meg neki, hogy álljon le, te meginogtál. - Szokatlan volt a szájából ilyen komoly és mondhatni bölcs tanácsokat, hallani. Elsőnek én is elgondolkoztam azon, hogy ez tényleg az a tapló barom, vagy éjszaka az ufók kicserélték az agyát?
 - Billel mi lesz? - kérdeztem zavartan, egyrészt azért, amiért túlságosan közel voltunk egymáshoz, másrészt fogalmam sem volt róla, hogy szegénnyel mi lesz.
 - Nem vagyok odáig ezért, hogy… szóval itt áltatod szegényt. De boldog. Annak pedig nagyon örülök. Jó őt boldognak látni, és… azt hiszem, ebbe a maradék időben áltasd. Közben gondolkodj arról, hogy mi legyen az esküvővel meg ilyenekkel. - Mondat végén elengedett magától, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd egy pillanatra magához szorított és megölelt. - Tudod, én Bill helyébe, Amerikába utaznék és kiverném Marknak az összes fogát.
 - Biztató szavak. - Nyögtem ki nehezen, mivel lassacskán már levegőt is alig kaptam, annyira szorított magához.

***

„Azt hiszem… akadt egy kis probléma. Ami hogy is mondjam… nem kicsi, hanem elég nagy. Mert ugye… Mark megszervezi az esküvőt! És én… egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele!
Itt van ugye Bill, akit azt hiszem áltatom a nagy szerelemmel. Pedig olyan szeretni való! Annyira imádom, és… nem tudom, hogy most mi lesz! Úgy viselkedek, mint egy tizenhat éves kamasz lány, nem tudom normálisan átlátni a helyzetet.
Szerinted képes lennék arra, hogy itt hagyjam Billt, Mark miatt? Tudom, hogy én az esküvőre várok már mióta… De most képtelen vagyok bármit is okosan tenni! Kezdem egyre jobban azt hinni, hogy ostobaság volt elvállalnom a munkát. Akkor most minden könnyebb volna. Nem kéne azon aggódnom, hogy na vajon mégis mi lesz. A napok meg vészesen fogynak. Három hét! Mein Gott!
Hülyeség, most tőled bármiféle tanácsot is kérni, hisz tudom, hogy mi illetve ki mellett döntenél. Amiben én meg nem vagyok biztos… Vagy csak egyszerűen én vagyok a hülye…
Tom szerint áltassam most a testvérét, aztán majd ő vigasztalja szeptembertől. Csakhogy nekem ehhez nincs szívem! Nem akarom azt látni, hogy szomorú! A mű mosolyát sem akarom majd látni a tévében. Tovább akarok vele lenni. Abba a gondtalanságban, ami akkor van, amikor együtt vagyunk. Mert az is lehet, ez kell nekem. Nem az a fura biztonság, ami Markkal van.
Szerinted, most mi legyen?”

***

 - Tudod, sokat gondolkoztam mostanában rólunk… - Közel húzott magához, így pedig a fejemet a mellkasára tudtam hajtani, elkerülve azt, hogy a szemébe kelljen néznem. Az talán még jobban megzavart volna.
 - És zsenikém, milyen jó dolgokon gondolkoztál? - Próbáltam poénosra venni a figurát, amit legnagyobb szerencsémre értékelt is, így pár pillanatra a szemébe nézhettem.
 - Tudom, hogy vissza kell menned hamarosan. Akkor pedig… eléggé távol leszünk egymástól. Pontosan nem tudom hány kilométer az Atlanti-óceán, annyira azért nem vagyok okos. - Halkan elnevette magát, nekem meg az arcomra csalt egy apró mosolyt. Abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, milyen lesz majd nélküle.
 - Pedig elvártam volna tőled zsenikém. - Néztem rá kihívóan, már amennyire tőlem tellett akkor.
 - Kár. Akkor ezek szerint nem nyerhetlek meg téged? - Legörbítette a száját, eljátszva, hogy szomorú, rajtam meg átfutott az a kép, hogy el kell búcsúznom tőle, örökre.
 - Hát… ezen még gondolkoznom kell. - Egy mosolyt csaltam az arcomra, ne legyen neki feltűnő a hazugságom. Nem voltam a hazudás bajnoka, de időnként magamat is meglepve, nagyon jól hazudtam. Ez is olyan volt.
 - Tedd azt. - Keze megtalálta az enyémet, miközben egy apró puszit adott a számra, nem többet. - De amúgy visszatérve… Elsőnek azt szeretném tudni, hogy mi lesz az esküvővel. Tudod… nehogy vakvágányra menjek. - Nem tudtam uralkodni egy idő után az érzelmeimen, amit ő is észre vett. Bár a vak is észrevehette volna, hiszen a könnyeim már megint útnak indultak. - Mi a baj?
 - Semmi, csak ez… érzékeny pont, számomra. Hogy ott hagyok valakit magam mögött, pedig annyi mindent köszönhetek neki. Mármint szeretet terén. - Utáltam magam azért, amiért hazudok neki. Hogy azzal hitegetem: őt választom, nem Markot. Pedig már előre tudtam, hogy sokkal kecsegtetőbb lesz számomra a megszokott unalmas napok tömkelege.
 - Akkor ne beszéljünk erről? - kérdezte meg udvariasan, látva, hogy egyre gyengébb kezdek előtte lenni.
 - De. Túl kell ezen esni, és ennek itt van az ideje, nem? - Mosolyogtam rá erőltetetten, ami egyáltalán nem sikerült jól, szinte már pocsék volt.
 - Igen, itt van. - Bólintott beleegyezően, valamiféle reménységgel az arcán. - Szóval akkor esküvő nincs. Kicsit magad alatt vagy. Én pedig arra gondoltam, hogy… hozzám költözhetnél egy időre. Nem sokra, csak egy-két hónapra, ha nem lenne baj. - Újra sírógörcs tört rám, ami miatt megint abbahagyta, amit elkezdett. - Vagy baj?
 - Nem, dehogy. Semmi baj sincsen. Tök jó ötlet. - Mosolyogtam rá ismét elég gyatrán, de már egyáltalán nem foglalkoztam azzal, mennyire jól hazudok neki.
 - Huhh… Kezdtem megijedni, hogy nemet mondasz. - Megkönnyebbülten felsóhajtott, arcára pedig az a szokásos kisfiús mosoly ült ki, jelezve ezzel, hogy megkapta, amit már nagyon régóta szeretne. Mintha a Mikulás lennék. Csak éppen gonosz…
 - Nem, azt soha. - Ráztam meg a fejem, jelzésképp, hogy soha nem mondanék nemet. Nemet nem is, de hazudni hazudok.
Pár pillanatig csend telepedett közénk. Láttam Billen, hogy mondani szeretne valamit, ezért biztatóan rámosolyogtam, és győzködni kezdtem arról, hogy mondja, amit még szeretne elmondani. De nagyon megbántam, amikor halkan ennyit suttogott nekem:
 - Szeretlek.