- Te… ez… nagyszerű! - Lassan már visítozott az örömtől, nekem pedig el kellett vennem a fülemtől a telefont, olyan hangos volt örömében.
 - Ezen te mi nagyszerűt találsz? Megcsaltam Markot! - Kicsit feljebb emeltem a hangom, aztán gyorsan hátranéztem, hogy Bill nem ébredt-e fel a hangomra, de szerencsémre nem. Nem akartam, hogy hallja a beszélgetésünket.
 - Volt valami érzésem, hogy valamelyikkel összejössz, bár én Tomra tippeltem. Azt hittem, Bill csak egy barát lesz számodra, tudod, mint a Paris Hilton műsorában… öribarid lesz. - Kacarászott leírhatatlan nagy örömében, amit csak annak tudtam be, hogy biztos a tizenéves korszakát idézi vissza, és füves cigit szívott.
 - Mondtam neked, hogy ne nézzél még unalomból sem olyan baromságokat. Most rád ragadt ez a picsa műsora. - Olyan hanggal beszéltem vele, mintha az anyja lennék, de nem ez volt az első eset. Gyakran éreztem azt, hogy olyan szórakozott, hogy nekem kell nevelnem.
 - Nem ragadt rám, csak ez jutott elsőnek az eszembe. Arról meg nem tehetek, hogy Paris Hilton az öribariját keresi. Tila Tequila legalább értelmeset keresett. Szerelmet. - Hangja szokás szerint távoli volt, ami egyet jelentett azzal, hogy visszaemlékszik a műsor minden emlékezetes pillanatára.
 - Háromszor is, tudom, tudom. Időnként beszélsz nekem az ilyenekről, és megjegyzem. Tudod, jó a memóriám, főleg a te idiótaságaidhoz. - Forgattam a szememet, annak ellenére, hogy szerettem, amikor ilyenekről dumál nekem, mivel akkor soha nem a főnököm volt.
 - Ezt meg sem hallottam. Inkább örülök annak, hogy újra beszélünk. - Lassan már visítozott, én pedig ismét elvettem a fülemtől a telefont. Helyette hátranéztem, és láttam, hogy Bill az ágyról figyelt.
 - Nem sokáig, mert le kell tennem. - mondtam neki, teljesen lehangolva a hangulatát, amit egy mű némasággal be is bizonyított, majd csak azután szólalt meg, újra boldogan:
 - Bill felébredt?
 - Igen. - válaszoltam neki türelmetlenül, alig vártam már, hogy visszamehessek aludni Billhez.
 - Akkor majd még hívlak és még megbeszéljük a többi ilyesmi műsort. Tudod, azt az ikreset is. Arról még alig beszéltünk! - Biztos voltam benne, hogy a telefon az asztalon volt, és kihangosította, mert halkan hallatszódott a szokásos tapsikolása, amin már meg sem lepődtem.
 - Alig várom… - mondtam neki unottan, bár az igazat bevallva, örültem annak, hogy újra hívni fog, és az ostoba témáival elterelheti a figyelmemet az érzéseimről.
 - Szia. - Köszönt el szórakozott hangon, majd letette a telefont, mielőtt én is elköszönhettem volna tőle.

***

Szememmel az unalmas plafont pásztáztam, miközben azt hallgattam, hogy Bill meg David a másik szobában németül ordibál. Biztos voltam benne, hogy rólam meg Billről van szó, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Tudtam, hogy az lesz a vége, hogy Bill átjön hozzám, David pedig dühöngeni fog a szobájában. Mondjuk az igazat bevallva ilyenben még nem volt részem, de minden bugyuta filmben így van.
Az ajtó hangosan csapódott, de nem fordítottam oda a fejem. Tovább néztem a plafont, mintha csak olyan izgalmas volna. Igazat bevallva persze azért nem néztem oda, mert semmi kedvem sem volt Billel a vitáról beszélgetni, és elmondani neki a bennem dúló harcokat.
Megkönnyebbültem, amikor nem mondott semmit sem, csak mellém feküdt a hatalmas franciaágyon, és megfogta a kezem. Nem volt beszédes kedvében, ahogyan én sem, ami pont megfelelt mindkettőnknek. Csend, gondolatokba elmerülés, és… a telefonom rezgése.
Kelletlenül felültem az ágyon, és megnéztem a kijelzőjét az éjjeliszekrényen idegesítően rezgő telefonomnak. Meg sem lepődtem, amikor Mark neve állt rajta, és tudtam, hogy fel kell vennem, de még sem tettem. Megvártam, míg kicsöng, aztán kikapcsoltam a telefonom, és Bill mellé feküdtem vissza. Végképp minden kedvem elment a beszélgetéstől Mark hívása után.
 - Mark volt az? - kérdezte meg csendben Bill, miközben felém fordult, abban a reményben, hogy én is felé fordulok, de meg sem moccantam.
 - Ühüm… - Bólogattam, elhúzva a számat, és szerettem volna már lezártnak tekinteni a témát. De Bill egyáltalán nem gondolta azt, hogy ennyi volt.
 - Nem lesz gyanús neki egy idő után, hogy nem veszed fel a telefont? - Folytatta tovább a témát, én pedig egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy megtelik a pohár, ami már így is félig tele volt.
 - Nem, talán, nem tudom. Lehet, de engem ez most nem érdekel. Nem akarok vele most beszélni… - Erőteljesebben mondtam az utolsó mondatot, hátha felfogja, hogy nem lesz jó vége, ha tovább folytatja a beszélgetést.
 - Nem akarsz neki hazudni? Esetleg kétségbe vagy esve, hogy mi lesz, mivel megcsaltad? - Újra feltett egy kérdést, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy nem bírom sokáig ezt a beszélgetést.
 - Már hazudtam neki. - Rántottam könnyedén a vállamon, kikerülve a második kérdést.
 - Tudom, hogy nem akarsz erről beszélni, de úgy érzem, hogy muszáj lesz. Persze, hogy szereted, és nem tudod mi lesz most, de velem ezt meg kell beszélned. Nem szeretem az olyan kapcsolatot, ami nincs tisztázva. Mármint érzelem terén. - Miközben magyarázta a dolgokat, behunytam a szemem, és lassan kifújtam a levegőt, hátha ettől lehiggadok, de egyáltalán nem ment.
 - Nem, nem lesz, muszáj, főleg most. És képzeld, én sem szeretem az olyan kapcsolatokat, amik nincsenek tisztázva, jobban szeretem a biztonságot. De most mégis mit tehetnék! Olyan vagyok, mint azok a ribancok, akik megcsalják a barátjukat! Egyáltalán hogyan nézzek a szemébe ezek után? Az egy dolog, hogy meginogtam, de az is lehet, hogy szeretem! - A végére már teljesen kiakadtam, oly annyira, hogy felemeltem a hangomat, és azonnal felpattantam Bill mellől, nehogy a közelébe legyek. - Te könnyen beszélsz, te nem csaltad meg azt, akivel hamarosan összeházasodsz! Ezért nem muszáj erről most beszélgetnünk! Majd beszélgetünk erről később!
Arca kifejezéstelen lett, miközben felállt az ágyról, és köszönés nélkül kiment a szobából. Azonnal tudtam persze, hogy ostobaságot tettem, és meg is bántottam, még sem mentem utána bocsánatot kérni. Úgy éreztem, nekem idő kell ahhoz, hogy újra beszéljek vele, és elmondjak mindent, ami épp bennem dúl.
Azonnal a telefonomhoz nyúltam, és újra bekapcsoltam. Megnéztem a nem fogadott hívásaimat, ami mind Marktól volt, de mégsem őt hívtam. Megkerestem William nevét, majd megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez emeltem a készüléket. Legnagyobb szerencsémre, pillanatok alatt felvette a telefonját.
 - Ritkaság, hogy te hívsz. - Érződött rajta a szokásos ezer wattos mosoly, amitől általában nekem is mosolyogni támad kedvem, de akkor semmi kedvem sem volt hozzá.
 - Szerintem is, de most kérdeznem kell tőled valamit. - Vágtam bele azonnal a közepében, egy részt, mert a távolsági hívás kurva drága, másrészt nem akartam körülírni a dolgokat.
 - Ki vele. - Hangja kicsit rémült volt, biztos valami olyasmitől tartott, hogy terhes lettem Billtől, vagy el akarok vele szökni, otthagyva a munkámat.
 - Összevesztem most Billel, és olyanokat mondtam, amit nem kéne, és… - Mielőtt befejezhettem volna, komoly hangon közbevágott:
 - Menj oda hozzá, és azonnal kérjél bocsánatot!
 - De… - Már épp kezdtem volna ellenérveket felhozni neki, amikor ismét a szavamba vágott, ugyanolyan hangon:
 - Semmi de! Menjél oda azonnal hozzá, és mondd azt neki, hogy bocsánat, meg hogy szereted.
 - Azt sem tudom, hogy szeretem-e! - Hangom hisztis volt, pontosan olyan, mint általában, amikor tudom biztosra a dolgot, csak próbálom elhitetni másokkal a kétkedésemet. Túlságosan ismertem magamat, de sajnos William is.
 - Tudom, hogy szereted, jobban, mint Markot! Szóval fogod a kis hátsódat, meg a legaranyosabb pofikádat, és bocsánatot kérsz tőle! - Kicsit parancsolóan mondta, és elgondolkoztam a dolgon, hogy beszélt-e már így velem, vagy sem.
 - Kössz! - Azzal megnyomtam a zöld gombot, majd az ágyra dobtam a telefonomat, ami lepattant a földre.
Most kérjek tőle bocsánatot? - kérdeztem meg magamtól, amire egyáltalán nem tudtam a választ biztosra, bár a szívem az igen felé húzott jobban.