- Boldog Születésnapot! - Ölelt magához szorosan, mondhatni már kipasszírozta belőlem a levegőt, de szerencsémre hamar elengedett. - Vén nyanya vagy! - mondta nevetve, majd adott egy puszit az arcomra, annak ellenére, hogy próbáltam volna elkerülni a testközelséget.
 - Köszönöm szépen, pelenkás csecsemő! - Vágtam vissza neki elégedetten, amire válaszképp elszomorította az arcát, végül hangosan felnevetett.
 - Bill, engem legalább már becézget! - Szólt oda testvérének, aki csak nevetve valami olyasmit válaszolt, hogy hülye. Újra felém fordult, ismét egy hatalmas vigyorral az arcán. - Hoztam neked ajándékot is! - Azzal a kezembe nyomott egy apró kis tárgyat, és még mielőtt megnézhettem volna, ismét adott egy puszit az arcomra.
Elköszönt tőlünk, majd kiment a szobából. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy végre elment, aztán megnéztem az ajándékot, amit adott. Egy gitárpengető volt, belevésve egyik oldalára az ő neve, míg a másikra az enyém. Első gondolatom persze az volt, hogy bunkó, de miután alaposabban megnéztem, inkább aranyosnak találtam, mint bunkóságnak. Végül pedig annál maradtam, hogy majd készítettek belőle egy nyakláncot.
 - Mit szólsz hozzá? - Jött oda mellém Bill, kezét a derekamra helyezte, aztán egy egészen apró csókot lehelt a nyakamra.
 - Nyaklánc lesz belőle, és hordani fogom. - Újra megnéztem az ajándékomat, teljesen elfelejtkezve arról, hogy beszélnem kéne még Williammel is.
 - Egyáltalán nem segítettem neki az ajándék kiválasztásában, saját maga találta ki. Nekem is csak tegnap mondta el, mit ad. - Büszkén kihúzta magát, mintha csak egy boldog szülő lenne, aki örömmel meséli más szülőknek, hogy az ő gyereke már el tud számolni tízig is.
 - Azért időnként egészen kedvelhető a testvéred, annak ellenére, hogy mennyire tud nyomulni. - Szembefordultam vele, hogy a szemébe nézhessek, eközben a kezemben szorongattam a pengetőt.
 - Szerencséjére sok csaj erre bukik, és az én szerencsémre te nem. - Édesen elvigyorodott, kezével megfogta a kezemet, és egy apró puszit adott a homlokomra.
 - Milyen mázlista vagy. - Csókoltam meg lágyan, nem is törődve a zsebemben rezgő telefonommal.

***

„Sophie, mi van veled? Nem veszed fel a telefont, és e-mailt sem írsz. Ennyire szar a munkád? Vagy mégis akkor mi van veled?
Még egyszer nem írom le, hogy boldog születésnapot, azt már vagy öt levélben olvashattad. Aztán legfeljebb ötször megköszönöd. Ennyivel úgyis tartozol nekem, ha már még a fizetésedet is küldöm, annak ellenére, hogy életjelet nem mutatsz. Tom megerőszakolt, vagy mi?
Mielőtt megkérdeznéd, hogy mi van velem - úgy egy élet múlva -, elmondom, tömören, amennyire csak tudom. Remélem, találsz benne valami érdekes, ami miatt visszaírsz nekem, mert ez már lassan felháborító!
Először is… Felvettem egy új titkárnőt, aki olyan hülye, mint a segg - már elnézést a káromkodásért. Nemsokára kirúgom, csak előtte megadom neki a fizetését, aztán mehet a jó büdös… Szóval a melegebb éghajlatra.
Másodjára… Mark szabályszerűen zaklat. Naponta vagy tízszer biztosan megkérdezi, hogy mi van veled, hogy velem dumálsz-e meg ilyesmi. Ha nekem nem, legalább neki vedd már fel a telefont! Utálok azzal a barommal még telefonon is beszélni! És elnézést kérek, amiért ilyet merészeltem mondani a szent és sérthetetlen vőlegényedre, de… egyszerűen ki vagyok bukva tőled!
Harmadjára… Külön-külön újságokat indítunk szeptembertől, miután te már itthon leszel. Az alapterv annyi, hogy a zenerovatainkat, divatrovatainkat, és a sok ilyesmit egy külön havi lappá alakítjuk. Így több bevételünk lesz, feljebb kerülhetünk a listára, bár több dolgozóm lesz, akit el kell tartanom, de ettől nem kell félnem. Közvélemény kutatás is volt, akiknek a 90%-a örülni fog. Szóval ez nagyon jó arány, elmondhatom nyugodtan.
Utolsóként pedig… Remélem, jól haladsz a lappal, nem szeretnék késleltetést, mivel alig várják már itthon a különszámot. Ha jól számoltam, akkor már vagy 10 oldalnak készen kell lennie, ha nem többnek. Az, meg hogy előre vagy… egyáltalán nem probléma, annak még örülnék is, a nagy néma némaságodban, ami rád tört.
Hát… csak reménykedem, hogy minél hamarabb jelentkezel, az sem baj, ha esetleg felhívsz. Még az sem fog kivételesen zavarni, ha éjszaka zavarod meg az alvásomat. Mondjuk, az lehet, hogy fog zavarni… Csak vicceltem!
Írj minél hamarabb!”

***

Nyugtalan tekintettel újra az órámra pillantottam, de ugyannyi volt, mint tíz másodperccel azelőtt. Araszolt az idő, kínzó lassúsággal, én pedig tisztában voltam azzal, hogy valamivel tudatnom kéne a főnökömmel meg a vőlegényemmel, hogy élek még. De hogyan lennék képes azt mondani Marknak, hogy szeretem? Williamnek meg hogy minden rendben, normális mindegyik, megvagyok velük? Főleg Billel…
Azt sem tudtam eldönteni magamban, hogy én tényleg szeretem-e Billt, vagy csak valami hirtelen, mégis hamar elmúló fellángolt érzelem, a miatt, mert Mark nem törődik velem. Mert mi van akkor, ha nem is szeretem Billt, és csak áltatom vele? Vagy, ha tényleg szeretem, és én visszamegyek augusztus végén New Yorkba, hogy hozzámenjek Markhoz?
Hátradőltem az ágyon, kezembe vettem a telefonomat, majd elkezdtem bepötyögni egymás után a hazugságokat, amiket Marknak szántam. Hogy mennyire szeretem, hogy hiányzik, hogy sajnálom, amiért nem voltam elérhető, de a legnagyobb hazugság a végén az utolsó mondat volt:
„Alig várom már az esküvőt!”
Remegő kezekkel elküldtem az sms-t, majd küldhettem egy másikat, csak azt Williamnek. Újra elkezdhettem pötyögni a bocsánatkérések hadát, de a végére már nem hazugságot írtam, hanem a szín tiszta igazságot, ami miatt nem foglalkoztam se vele, se Markkal. Amit már nagyon remegő kezekkel írtam, meg hatalmas nagy szégyennel, és érthetetlenséggel a szívemben:
„Összejöttem Billel…”