- Te komolyan fel akarsz menni? Oda? Fel? De az nagyon magas… - Néztem fel a tetejére az Eiffel toronynak, és elszörnyedtem a magasságától. Szerencsénkre senki sem járt ott, így bátran hisztizhettem Billnek arról, hogy én nem megyek fel.
 - Na, semmiség az egész. És gyönyörű a kilátás fentről. - Csodálkoztam azon, hogy mennyi türelme van hozzám, ahhoz képest, hogy már jó ideje nyafogtam neki arról neki, hogy eszem ágában sincs kedvem felmenni.
 - Nem baj, nekem itt a szilárd talajon is megteszi Párizs. - Vágtam rá azonnal, és már épp indultam volna vissza, amikor megragadta a kezem, és húzott maga után.
 - Ilyenkor senki sem gondolhatja azt rólad, hogy 23 éves vagy. - Nevette el magát, miközben még mindig a kezemet fogta, és húzott maga után.
Nem szóltam többet hozzá, míg fel nem értünk, bár akkor sem azonnal, mivel annyira meglepett, hogy sokkal szebb onnan a magasságból a város. A korláthoz igaz nem mentem, inkább csak a lépcső közelében állva néztem végig a kivilágított utcákon. De Bill sem, szólt semmit sem. Csak állt mellettem, nem is a tájat nézve, hanem engem.
 - Mi az? - Néztem rá kérdő tekintettel, mondjuk a tekintete egyáltalán nem zavart, mint mondjuk valaki másnál. Fura volt az is nekem, hogy Mark jobban zavart, mint ő.
 - Semmi, csak jó figyelni az arcodon a beismerést, hogy nekem volt igazam. - mondta egy apró mosollyal az arcán, aztán gyengéden meglöktem, amin elnevette magát. - Tom ajánlotta amúgy, hogy hozzalak el, hisz végigjárod miattunk egész Európát, és semmit sem látsz belőle.
 - Végre valami normális ötlet tőle. - Halványan felnevettem, majd közelebb mentem a korláthoz, Bill pedig követett.
 - Igen, az ilyenek ritkaság számba mennek nála. - Helyeselt nevetve, amint pedig mellém ért magához húzott, én pedig a fejemet a mellkasába fúrtam.
Nagyon is kellemes illata volt, és jól esett a melegsége. Még jobban belefúrtam a fejem a mellkasába, karommal átkaroltam a derekát, aztán behunytam a szemem. Percekig állhattunk így, nekem pedig eszembe sem jutott, hogy elengedjem, helyette felemeltem a fejem, és ránéztem.
 - Amúgy köszönöm. - Suttogtam halkan, eleinte azt hittem nem hallotta meg, de végül csak ennyit mondott rá:
 - Mit is?
 - Hogy elhoztál, meg emlékeztettél rá, hogy öregedtem egy évet. Meg azt is köszönöm, hogy sokkal jobban foglalkozol velem, mint a vőlegényem. - A szívem hatalmasat ugrott, de nem Mark gondolatára, hanem arra, hogy arca közelebb került hozzám, nekem meg az futott végig egy pillanatra az eszembe, hogy megkéne csókolnom. Erős késztetést éreztem rá, ami meg is lepett.
 - Meginogtál?
 - Eléggé, de úgy gondoltam, nem foglalkozom ezzel. Nem érzem úgy, hogy stresszesnek kéne lennem emiatt. Hisz benne volt a pakliban, hogy megtörténhet. Ha meg igazán szeret, akkor eltűri.
 - Tudod mi ebben az egészben a lényeg?
 - Mi?
 - Hogy te szereted-e vagy sem.
Csend telepedett közénk. Nem tudtam mit szólni az utóbbi mondatához, de éreztem benne nagyon is az igazságot. Tudtam, hogy csak az számít az egészben, hogy én szeretem-e vagy sem. Mert azért számomra a két éves kapcsolat nem a semmiről szól, de… Szeretem én egyáltalán? Annyira, hogy hozzá is menjek?
 - Minden rendben? - kérdezte meg aggódó arccal Bill, én pedig megráztam a fejem, és a szemembe szökő könnyeket szabadjára engedtem. - Mi a baj?
 - Mi van akkor, ha hozzámegyek Markhoz, akiről azt hiszem életem nagy szerelme, aztán pofára esek? Mert félek ettől. Én… én… azt sem tudom, hogy szeretem-e vagy sem! Egy hónapja vagyok tőle távol, ő pedig le se szar, pedig állítólag szeret! Én meg… - Minden bajom kibukott belőlem, az is, amiről nem beszéltem volna Billről, de abban a pillanatban mindent elmondtam neki. Mint ahogy eddig mindig.
 - Csss…
Csak ennyit mondott, miközben az arca vészesen közel került az enyémhez. Közelebb húzott magához, én pedig erősen kapaszkodtam a pólójába. Mindvégig a szemembe nézett, én pedig tudtam, hogy mit szeretne. És egyáltalán nem tiltakoztam ellene, éreztem, hogy nekem is arra van szükségem, hogy mindennél jobban akarom.
Behunytam a szemem, majd ő is. Pillanatokon a puha ajkai az enyémekre tapadtak, s átadtuk magunkat a pillanat hevének - amit egyáltalán nem bántuk!

***

Mindennél jobban akartam. Vágytam az érintésére, arra, hogy érezzem, de legfőképpen azt, hogy biztonságot sugározzon. A vágy pedig túltett a józan eszemen, és egyáltalán nem bántam meg a dolgot, ami megtörtént köztünk. Sőt! Talán elvette a maradék eszemet is.
Egyáltalán nem bántam meg semmit sem. Élveztem minden pillanatot az éjszakából, és egyáltalán nem gondoltam a következményekre. Csak éltem a pillanatnak. Oly annyira, hogy a telefonomat eszem ágában sem volt megnéznem, bár tudtam, hogy William is hívott már, de… Egyszerűen csak jól esett ész nélkül belevágni valamibe.
 - Nem is adtam még oda az ajándékomat… - Homlokát az enyémnek támasztotta, és olyan közel húzott magához, amennyire csak tudott.
 - Nem kell. - Szerettem volna megcsókolni, de ő elhúzta a fejét, és nemleges válaszként megrázta.
 - De oda szeretném adni. - Erősködött komolya arccal, mintha csak egy életbevágó dologról lenne szó, amit ő halálosan komolyan is vett.
 - Na jó, de csak, mert ennyire akarod. - Adtam be a derekam végül, miután beismertem, hogy semmi esélyem sem lenne ellene ebben a „vitában”.
 - Köszönöm. - Csókolt meg lágyan, aztán kikelt az ágyból, és megkereste a nadrágját, mindeközben ott volt az apró mosoly az arcán.
Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mégis mi a fenét ad nekem ajándékba, de jobbnak gondoltam nem kérdezősködni, inkább türelmesen várni. Amit nem is kellett sokáig tennem, mivel hamar megfordult, aztán leült az ágy szélére, és felém nyújtott egy fekete kisdobozt. Alig láttam a sötétben, de azt ki tudtam belőle venni, hogy ékszeres doboz.
 - Boldog Születésnapot Sophie. - Mielőtt odaadta volna az ajándékát megcsókolt, de csak röpke másodpercekre, utána a kezembe adta a dobozt.
Felkapcsoltam gyorsan az éjjeli szerkényen lévő kislámpát, aztán nyitottam csak ki a dobozt. Amit pedig benne láttam, teljesen meglepett, még a szavam is elállt tőle.
Az a fekete gyűrű volt benne, amit egy hónapja nézegettem Bill szobájában. Ott volt a sötétkék ékszeres dobozban, arra várva, hogy valaki húzza fel az ujjára. Ehhez pedig alig tudtam szólni. Meglepett, hogy nekem adja a gyűrűjét, ami ráadásul a kedvence. Mondhatni tolvaj vagyok. Mintha mentális erővel rá tudtam volna venni, hogy adja nekem, és így megfosszam a kedvenc ékszerétől.
 - Mit szólsz hozzá? - kérdezte meg egy hatalmas mosollyal az arcán, én pedig minden szó nélkül odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. - Akkor ezt vehetem igennek!
 - Természetesen. - Mosolyogtam rá, utána kihúztam a gyűrűt a tokból és felhúztam az ujjamra, pont arra, amelyiken eddig az eljegyzési gyűrűmet hordtam. - Köszönöm szépen! - Köszöntem meg neki halkan, és hagytam, hogy ajkaink ismét találkozhassanak.