Talán már egy óra is eltelt azóta, hogy végre kisírhattam magam rajta, amit egyáltalán nem vett rossz néven. Furcsálltam is, hogy megnyugtat, és folyton azt hajtogatja: minden rendben. Szerettem volna neki hinni, persze, de még sem ment. De hát mit tegyek? Tűrjem nyugodtan ezt az egészet?
 - Én elmondtam a bajaimat. Most te jössz. - Törtem meg a néma csendünket, amikor észre vettem, hogy vészesen fogynak a szálak, nálam pedig nem volt több cigi. - Tudsz arról a lányról beszélni, vagy még nem?
 - Tudok… - Keserűen felsóhajtott, én pedig nyújtottam felé egy szál tüdőgyilkost, amit készségesen elfogadott, majd meggyújtotta. Követtem én is a példáját. - Két éve volt. Bolond voltam, és azt hittem, tényleg szeret. Azt hittem, nem a híres Bill Kaulitzba szeretett bele, hanem az igaziba, amit te is nap, mint nap látsz. De ugye… tévedni emberi dolog.
 - Hogy hívták? - kérdeztem a szokásos kíváncsi hangsúlyommal, és már gyártottam le a fejembe a kérdéseket, mint ahogy egy-egy interjú előtt vagy közben szoktam. Talán ezért is lettem újságíró.
 - Ann. Ann Helmig. - válaszolt készségesen, miközben maga elé nézett, és nem is nézett rám. Biztos voltam benne, hogy minden percre visszaemlékszik, csakhogy el tudja nekem mesélni az egészet.
 - Hol ismerted meg?
 - Elsőnek egy koncerten láttam, és már akkor megtetszett. Majd… egyszer vásárolni voltam Kölnben, és összefutottunk. Odajött autógrammot kérni, meg a szokásos közös fotó. Én készségesen belementem, hisz úgy is sajnáltam, hogy nem tudtam vele beszélgetni. Amikor meg közelebbről megláttam… Felbátorodtam, és elkértem a számát, majd aznap este felhívtam, egy kis éjszakai sétára.
 - És…
 - Akkor éjszaka engedtem a csábításnak. - Vágott a szavamba, meg sem várva a következő kérdésemet, ami eltért attól, amit ő mondott. - Soha nem voltam az a fajta, aki első alkalommal belemegy az ilyen dolgokba… ez Tomra jellemző. Én várni szoktam, de… ő más volt. Úgy éreztem akkor, hogy különleges.
 - De miért érezted különlegesnek?
 - Talán csak az ártalmatlan, angyal arca volt az, ami megfogott. Nem is gondoltam arra, hogy éjfekete a haja, szemei pedig sötétbarnák. Csak az arcára figyeltem, hogy milyen angyali. Ez pedig a vesztem lett.
 - Értem, de… elhívtad magaddal, vagy hogy volt ez az erkélyes átmászás?
 - Igen, elhívtam. Belement. A szülei elengedték, meg sem kérdezték, hogy hova megy, meg ehhez hasonló dolgok. Csak rábólintottak, és ennyi. Akkor én sem gondoltam semmi rosszra, hisz vannak ilyen szülők.
 - És nem egy szobában aludtatok, hogy át kellett másznod?
 - David megtiltotta. Nem tetszett neki a tény, hogy magammal cipelek egy lányt. Sőt a lányt is utálta. Mindenki utálta rajtam kívül. Még Tom is, akiben biztos voltam, hogy bejön neki, hisz formás lány volt. De nem. Elsőnek azt hittem, békén hagyja a nemi életem, így fellélegeztem.
 - Mennyi ideig voltatok együtt?
 - Két hónap. Ameddig az akkori turné tartott. Utána hazakísértem Kölnbe, és úgy terveztük, vele maradok egy hétig, de közölte velem, hogy utál engem, és köszöni szépen, de neki ennyi elég volt. Megkérdeztem, hogy vajon miért, mire ennyit válaszolt: olyan naiv vagy Bill. Erre is rákérdeztem, mert semmit sem értettem, mire röhögve ennyit mondott: soha nem szeretett, utál nagyon is, őt csak az érdekelte, hogy híres legyen, és a bulikban felfedezze valaki, aki híressé teszi, és ő ezt megkapta.
 - Ez… egy igazi ribanc!
 - Most már én is belátom, hogy az. Pedig a két hónap alatt mindenki mondta nekem, hogy vigyázzak, de én… az a hirtelen fellángolt szerelem teljesen elvakított. Még Tomra sem hallgattam, aki teljesen átlátta a csaj húzásait.
Csend telepedett közénk. Bill maga elé meredve emésztgette a dolgokat, én meg csak figyeltem az arcát, és a mondottak alapján próbáltam megítélni, hogy pontosan mit is érezhet.
 - Eleinte ezért utáltalak téged is. - Törte meg a csendet Bill, és felém nézett egy apró mosollyal az arcán.
 - Hogy kihasznállak? - kérdeztem meg naivan, mivel egyáltalán nem értettem, miért volt oka az utálásra. Kihasználni sem akartam soha, megélek én nélküle is.
 - Nem, tudom, hogy te nem tennéd. Hanem… eszembe jutott Ann. Minden eszembe jutott, és utáltalak ezért. Ismét egy lány utazik velünk, és a testvéremnek halálosan bejön! Utáltam Tom áradozását rólad hallgatni, és nem is tudtam hány éves, lehetsz, mivel nem annyinak nézel ki, amennyi valójában vagy. Amikor pedig közölted, hogy hány éves leszel… valamicskét felkönnyebbültem, de Tom csak azért is próbálkozott. Te pedig hárítottad… akkor is könnyebb lett valamivel.
 - Ha nem lennék hamarosan 23, és odáig meg vissza lennék Tomért, sőt vőlegényem sem lenne… akkor még mindig utálnál? - kérdeztem meg tőle mosolyogva, mivel szórakoztatónak találtam a tényt, hogy ezek az okok miatt utálna.
 - Igen, azt hiszem igen. De ráadásnak még normális is vagy, szóval. - Elnevette magát, amitől nekem is nevetnem kellett, és elbűvölt, hogy percről percre érdekesebbnek találom. Sőt, egyre aranyosabbnak.
 - Nyugi, téged sem valami lángésznek néztelek. - Vágtam rá mosolyogva, közben elnyomtam a cigimet, és felálltam a székről.
 - Kellemeset csalódtunk a másikban! - Nézett rám az elbűvölő mosolyával, amitől egy pillanatra megzavarodtam.

***

Szerencsémre délután volt egy-két szabad órám, amelyiket egyik sráccal sem kellett eltöltenem. Bár Bill társaságát, egy picit hiányoltam, de az sem volt vészes. Bőven akadt dolog, amivel el tudtam magam foglalni, így észre sem vettem, mennyire belefeledkeztem a normális kérdések kiválasztásával. Csak akkor kaptam észbe, amikor hallottam, hogy valaki kopogtat a szoba ajtaján. Lusta voltam felállni kinyitni az ajtót, így csak odaszóltam, hogy jöjjön be, mondjuk, szidtam magamban azt a valakit, mivel minden gondolatom „visszatért” a fejembe.
Meglepődtem, amikor Tom sétált be a szobába mosolyogva, felemelt kezekkel, mint aki azt mutatná, hogy semmi hátsó szándéka nincsen. Biccentettem a fejemmel, hogy üljön le mellém, utána nem is néztem rá, hanem újra az idióta kérdésekre koncentráltam.
Percekig csendben voltunk, egyikőnk sem szólalt meg. Nem érdekelt, hogy Tom miért nem szólal meg, örültem is neki, mivel minél hamarabb túl akartam esni a keresgélésen. Annak meg egyáltalán nem örültem, hogy még vele kell csevegnem, a munka helyett.
 - Bocsánatot jöttem kérni. - Szólalt meg végül, miután megunta a csendet. Ránéztem felvont szemöldökkel, mire komoly arccal rám nézett egy pillanatra, majd elmosolyodott.
 - Kicsit elkéstél vele. - mondtam neki komor hangon, és újra a laptopra néztem, aminek következtében megfogta az állam, aztán az övé felé fordította az arcát.
 - Úgy gondoltam, kezdhetnénk mindent tiszta lappal. Tudom, tudom, három hete vagyunk együtt, és egy hete nem kérek bocsánatot, de… kibaszott szar, hogy nem beszélhetek veled. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem Bill Kaulitz vagyok, de attól még meglehetne próbálni, nem? - kérdezte, de még mindig nem engedte el az arcomat, ami idegesíteni kezdett.
 - Talán lehet róla szó. Ha nem fogsz megcsókolni, normálisan viselkedsz, és… - válaszoltam, megszabva a feltételeimet, de közbe vágott:
 - Mit értesz normális viselkedés alatt?
 - Nem fogdosol, például. Ha nem akarok rád nézni, nem fordítod magad felé az arcomat. - Azonnal elengedte az arcomat, és bocsánatkérő mosollyal nézett rám, mire folytattam: - És… csak normális keretek között mindent!
 - Rossz benyomást tettem rád, mi? - kérdezte meg nevetve, amit egyáltalán nem találtam viccesnek, és ő is abbahagyta a nevetést pillanatok múlva.
 - Eléggé… - válaszoltam, majd elhúztam a számat, és alig vártam, hogy minél hamarabb túl essünk a beszélgetésen.
 - Akkor legyünk csak barátok. Na, mit szólsz hozzá? - Arca felderült a bugyuta ötletére, és gyerekesen kíváncsi szemekkel várta a válaszomat.
 - Felőlem… - Csak ennyit válaszoltam, ezt is egy flegma vállrántás közben.
 - Élénkebben, esetleg? - Bökött meg gyengéden az ujjával, és már szóltam volna rá, de rájöttem, hogy értelmetlen volna, így mosolyt erőltettem az arcomra, és nyávogós hangon ennyit mondtam:
 - Ó, Tom Kaulitz, alig várom, hogy a legjobb barátom legyél!