Fejemet a párnába fúrtam, és próbáltam minden felesleges dolgot kiszűrni a fejemből. Próbáltam elfedtetni magammal azt a tényt, hogy Mark három hete nem jelentkezett, azt meg főleg, hogy pár nap és öregebb leszek egy évvel. És ezt nekem néhány pisissel kell megünnepelnem?
Nem sikerült eltűntetni a gondolataimat, ezért inkább a hátamra fordultam, és a plafonra szegeztem a tekintetem. A hold fénye teljesen odavilágított, így hasznos szórakozásnak bizonyult az, hogy az elrontott festést nézhetem… persze ez is addig tartott, amíg egy hibán kívül semmit sem találtam öt perc alatt. Ennek a „hasznos szórakozás”-nak sem vehettem sokáig örömét, így aztán annál maradtam, hogy károsítom a tüdőmet egy-két tüdőgyilkos fehér szállal.
Előkerestem a táskámból a piros doboz Marlboromat, kutatni kezdtem az öngyújtóm után, majd miután megtaláltam, kimentem az erkélyre. Kellemetlen módon meleg volt, bár Spanyolországtól nem is hűvös időre számítottam… talán csak egy kicsivel hidegebbre.
Kibontottam a dobozt, a felesleges papírt az erkély végébe dobtam, aztán sietősen elővettem az első szálat. Kivételesen a szokásos mániámat, az első szál a szerencse szál dolgot is hanyagoltam, csak alig vártam, hogy elégedetten szívjak el néhány szálat.
Alig telt el néhány másodperc a cigim meggyújtása után, hallottam, hogy a mellettem lévő erkélyen van valaki, aztán megpillantottam Billt az üvegen keresztül, és ő is engem. Mesés, van társaságom…
 - Nem tudsz aludni? - kérdezte meg mosolyogva, nekem meg akaratlanul is egy mosoly került az arcomra. Kit izgat a tény, hogy ő nyerte meg a fogadást?
 - Túl sok a felesleges gondolat… - válaszoltam az igazat, ahelyett, hogy csak annyit mondanék: hát nem. - De látom, te sem tudsz.
 - Pedig holnap interjú, egy fotózás, majd koncert… - Húzta el a száját, ha jól láttam, de abban már nem voltam biztos. Azért annyira nem világított a hold, hogy lássam minden mozdulatát.
 - Nekem meg ideje volna elkezdeni az újság szerkesztését, mert nem sok mindent tettem még vele. A főnökömmel is kéne beszélnem, és normális kérdéseket is ki kell választanom a napi ezer e-mail közül. - Elhúztam én is a számat, majd magam elé nézve újra azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon Mark miért nem keres.
 - Mi volna amúgy, ha átmennék? - kérdezte meg hirtelen, mire felkaptam azonnal a fejem és ránéztem. Hatalmas mosoly volt az arcán, teljesen kisfiús, amitől szívem szerint olvadoztam volna. Kis pisis még, és milyen aranyos!
 - Kinyissam neked az ajtót? - Vágtam rá azonnal, elterelve a saját gondolataimat róla, és már készültem volna menni, kinyitni az ajtót.
 - Úgy meglátna David. Arra gondoltam, átmásznék itt. - A mosoly még mindig az arcán volt, én pedig elképedve néztem rá, és akaratlanul is egy oktávval magasabb hangon szólaltam meg:
 - Megőrültél?! És, ha leesel, mit mondok?
 - Nem fogok leesni, másztam már át erkélyen. - válaszolt magabiztosan, de az arca megrándult egy pillanatra a fájdalomtól. Szerettem volna rákérdezni azonnal, hogy miért volt az, még sem tettem, nehogy elrontsam az örömtől túlcsordult kedvét.
 - Akkor is egy riporternőhöz másztál át, vagy mi? - Végül csak ennyit kérdeztem meg, hátha nem veszi észre azt, hogy láttam, hogyan reagál.
 - Ezt inkább megbeszéljük nálad. - Mosolyodott el végül, majd kidobta a félig elszívott cigijét.
Hátrébb léptem, és nézni sem akartam, ahogyan átmászik. Teljesen be voltam tojva, hogy leesik, eltöri a nyakát vagy valami, de a legrosszabb az volt, hogy elképzeltem azt is, ahogyan leesik, majd meghal. Ezért eltakartam a kezemmel a szemem, aztán csak akkor nyitottam ki, amikor elvette a kezem a szemem elől. Megkönnyebbülten fellélegeztem, hogy nem halt meg, és mivel nem láttam át rajta, így nem is a szelleme volt.
 - Mi lett volna, ha leesel? - kérdeztem meg tőle olyan hanggal, mintha csak az anyja lennék, vagy túlságosan is aggódnék érte.
 - Olyan soha nem történne meg velem. - Nevette el magát halkan, aztán kérdezés nélkül elvett egy szál cigit a dobozomból. Szívem szerint persze szóltam volna érte, hogy „hé ember, mit művelsz?” de egy hang sem jött ki a torkomon.
 - Aztán a következő lányhoz is másznál át, és puff… - Próbáltam volna el poénkodni a dolgot, csak mikor megláttam az arcát, a hangsúlyom is leereszkedett, és nem is folytattam tovább az elkezdett mondatot.
 - Nem, harmadik nem lesz, abban biztos vagyok. - Hangja komor volt, amit egyáltalán nem értettem. Ennyire szar témát hoztam fel, vagy mi?
 - Miért, az előző megtiltotta, hogy átmássz, vagy mi? Jó, mondjuk megértem, én is megtiltanám neked, de… - Nem tudom miért gondoltam azt, ha viccesebbre veszem a témát, akkor felvidul, de helyette lehajtotta a fejét, és nem is nézett rám. - Minden rendben?
 - Persze… - Egyáltalán nem hazudott jól, amit az is megerősített, hogy a hangja teljesen megremegett.
Letettem a cigit a kezemből, a hamutálba helyeztem, majd odamentem hozzá és gondolkodás nélkül megöleltem. Jobban átgondolva a dolgokat, nem tudom mi ütött belém, csak úgy éreztem, erre van szüksége. Így hát megöleltem, mert abból mégis mi rossz sülhet ki? Nem romantikus filmben vagyunk, hogy utána az ágyban kössünk ki! - gondoltam valami hülyeségre, hogy eltereljem valamivel a figyelmemet a tényről, hogy megöleltem.
Túlságosan is kellemes illata volt, és az, hogy nem viselt egy boxeren kívül semmit… csak egy kicsit zavart. Inkább az irányított, hogy a hangulat valamicskével jobb legyen. Meg úgy éreztem, szüksége van egy kis törődésre. Nekem is…
Hamar megéreztem ujjait a meztelen derekamon, ami kezdett zavarni, bár egyáltalán nem értettem, hogy miért. Folyamatosan azt hajtogattam a fejemben, hogy ez nem romantikus film, ami végképp nem segített.
Hosszú percek múlva végül engedtük a másikat, aztán nem is mertem a szemébe nézni. Persze tisztában voltam vele, hogy ezzel semmi rosszat nem tettem, mégis úgy éreztem, hogy rossz dolgot tettem. Mondjuk ezt az eszem diktálta. A szívem… az semmi kifogásolni valót nem látott benne.
 - Mindig el kell azon csodálkoznom, hogy milyen normális vagy. - Nevetett fel halkan, az arcára varázsolva a kisfiús mosolyát. Mintha csak tudná, hogy mivel manipuláljon.
 - Lehetek szemét is, ha akarod. - Pimaszul elmosolyodtam, aztán vettem is elő a következő szál cigimet.
 - Nem, abból volt már elég részem, kössz. - Elmosolyodott, bár nem, azaz igazi mosoly volt tőle, de ahhoz hasonlított.
 - Nyugi, kaptam én is eleget. - A szokásos mosolyomnak csak egy apró része volt az arcomon, pont, mint Billnek, hisz az ilyen témáktól mindig eszembe jutott a múltam.
 - Mellékesen irigylem a vőlegényed. Ritkáság ilyen lányt találni, mint te vagy. - Meg sem tudtam hirtelen szólalni, és az is átfutott az elmémben egy pillanatra, hogy mégis bizonyítani akar Tomnak, aztán rájöttem, hogy ostobaság az egész.
 - Ne is beszéljünk erről… - Végül annál maradtam, hogy elmondom neki mi a helyzet, ha már a barátságnál tartunk, mint ahogy ő mondta.
 - Még mindig nem keres? - Azonnal megváltozott a hangja, eltűnt minden kedv belőle, és kihallatszódott a düh, amit eleinte nem is értettem.
 - Hát nem… Én meg hiába várom, hogy hívjon vagy írjon… nem tesz semmit sem! - Ez volt az a pont, ahol úgy éreztem, hogy el kell mondanom mindent, ami zavar. Ezért még a könnyek is megjelentek a szemembe, a hangom meg pár oktávval magasabbra csúszott. - Tudod… azért féltem, hogy ez lesz. Hogy le se szar, megcsal, míg én itt vagyok, meg ilyesmi. Mert ez kibaszott szarul esik! Persze tudom, hogy felhívhatnám, de akkor meg mindig azzal jön, hogy rosszkor zavarom. Kiérti már a szerelmet?
 - Csss… ne sírj! - Ennyit mondott, aztán szorosan magához húzott, és megölelt. Úgy, hogy éreztesse velem a tényt, hogy őrá számíthatok.