Próbáltam tudomást sem venni a „kisfiúról”, így inkább felálltam, hogy kinézzek az ablakon, de megragadta a csuklómat, és visszarántott a helyemre. Pofátlan barom! - gondoltam magamban, gyorsan kitéptem a csuklómat a kezéből, aztán nyitottam volna a számat, hogy elmagyarázzam neki a dolgokat, hogy ilyet velem nem tehet, de megelőzött:
 - Bocs, muszáj volt. - Csak ennyit mondott, arcáról semmi jót sem tudtam leolvasni, így egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy vajon mitől ilyen a mindig mosolygós Tom. De a választ azonnal megkaptam: - Az öcsém egy nagy rakás szerencsétlenség! - Bukott ki belőle, én meg nem értettem semmit sem. Most meg mi van? Miért nekem mondja?
 - Öhm… Miért is? - kérdeztem burkolt kíváncsisággal, abban pedig reménykedtem, hogy nem hallotta meg a hirtelen jött érdeklődést e téma iránt.
 - Ki fogsz akadni, de el kell mondanom… - Nem értem minek játszotta meg azt a nagy szomorúságot mellé, hisz ha gondolkozott volna, tudta volna, hogy amúgy is kiakadok a jelenlétében. Az a kis apróság, ami meg zavarja… Legfeljebb még jobban nem kedvelem.
 - Ki vele. - Vágtam rá azonnal, túl akartam esni ezen az egészen. - Még van elég dolgom a külön kis számotokkal.
 - Fogadtunk Billel. - Nézett rám óvatosan, de igazat megvallva semmi kiakadni való nem volt ezen.
 - És? - Vontam fel kérdőn az egyik szemöldököm, miközben egy pillantást vetettem az órára. Tíz óra öt perc… William még alszik…
 - Szóval… mikor megérkeztünk Németországba, és te aludtál… addig fogadtunk abban, hogy melyikünké legyél. Fej vagy írás és… Bill nyert! De az nem képes semmit sem tenni, még el sem akar csábítani vagy valami! Inkább pufog, és szid engem! Mert nem akarja tönkre tenni a házasságodat, blablabla… - Mondta el egy szuszra a dolgokat, csak legnagyobb pechemre mindent tisztán hallottam.
Vetettem egy megvető pillantást Tomra, majd megint felálltam, de ismét nem jutottam sehova sem, mivel a csuklómat újra megragadta, ezúttal erősebben. Megtorpantam, szembe fordultam vele, és már emeltem volna a kezem, hogy lekenjek neki egy hatalmas pofont, amikor megszólalt:
 - Hülyeség lesz a házasságod! - mondta ki könnyedén, mintha csak valami jelentéktelenről beszélnénk. Csak éppenséggel az életembe avatkozik bele! - Hozzámész ahhoz a fazonhoz, amikor az sem biztos, hogy tényleg hozzá kéne menned! Mi lesz akkor, ha pofára esel? Nem akarok beleszólni, de komolyan gondoltad ezt? Semmi szórakozás, esetleg flörtölés?
 - Semmi! - Ordítottam rá, erőteljesen kitéptem a csuklómat a szorításából, majd ismét emeltem a kezem a pofonra. Ez már túlságosan sok volt nekem, és kiakadtam. - Nem értem, hogy valaki hogyan lehet ilyen pofátlan és bunkó! Egyáltalán minek szólsz már bele te is a dolgaimba? Az kéne már csak, hogy idejössz és megcsókolsz!
 - Pedig azt terveztem!
Azonnal abbahagytam a hangos dühöngésemet, és magamban szidtam le mindennek, aminek csak lehetett. Kezdtem átkozni azt is, hogy újságírónak mentem, majd még azt is megfogadtam, hogy azonnal felmondok, ha hazaérek. Nem is! Azonnal megyek haza!
Észre sem vettem, hogy közel van hozzám, egészen addig, amíg milliméterek választották el az arcunkat egymásiétól. Akkor ökölbe szorítottam a kezem, és nem is pofonra készültem, hanem arra, hogy behúzok neki egy hatalmasat, úgy, hogy a gyűrűm nyoma az arcán maradjon.
Ajkai hirtelen az enyémekre tapadtak, karjával közel húzott magához, és olyan szorosan átölelt, hogy mozdulni sem bírtam. Nyelve próbált utat törni a számban, csak nem hagytam neki, és teljes erőmmel azon voltam, hogy eltoljam magamtól. De hiába próbálkoztam, úgy tűnt, nem reagál rá, inkább tovább próbálkozik.

***

 - Sophie, komolyan haza akarsz jönni? - kérdezte meg szomorkás hangon, és hallottam a vonal másik végén, hogy leteszi a ceruzát a kezéből. Ez mindig azt jelentette nála, hogy meg van bántva.
 - Igen! - válaszoltam dühösen, ügyelve közben arra, hogy minden holmim el legyen pakolva. Aztán még idegesebb lettem, amikor nem találtam a Marktól kapott karkötőmet. - Nem találom a karkötőm! - Bosszankodtam, majd földhöz vágtam a kezemben tartott pólót. Hát ilyen nem létezik!
 - Mindjárt indul a géped, nem tudod megkeresni. Így is húzod szegény Tokio Hotelék idejét. És nem volt boldog David, főleg Tom viselkedése miatt. Pedig annyira büszke lettem volna rád… - Tudtam, hogy ez a „lelkizek veled, hogy meggondold magad” rész. Egyáltalán nem figyeltem rá, a karkötőmet kerestem sietősen. Alig volt már időm a gép indulásáig.
 - Nem hagyhatom itt ezt a karkötőt, Marktól kaptam! És nem találom! Lehet, hogy abba a kis faluban hagytam! - Estem pánikban, mivel egyre jobban fogyott az időm, el szerettem volna onnan szabadulni, csak féltem Mark szemébe nézni úgy, hogy nincs meg a karkötő.
 - Majd odaadják neked szeptemberben, mikor jönnek… Nem megy az a két dolog egyszerre Sophie, hogy menni akarsz, de közben megkeresni egy karkötőt jóval messze Varsótól. Indul a géped Sophie, menned kell! - Az utolsó mondatot már nagyon lassan mondta, mintha egy idiótához beszélne, bár jobban belegondolva szerintem azzal is beszélt.
 - Igazad van. Mark csak megérti… - Keserűen felsóhajtottam, és pakolni kezdtem tovább a dolgaimat. A perceim eközben vészesen fogytak.
 - Úgy sem azt fogja figyelni, hogy megvan-e vagy sem. Elmagyarázod neki, és megérti. Közben az esküvőt is megtartjátok, úgy sincs lefújva még az egész, Mark reménykedik abban, hogy haza jössz… Legalább ő boldog lesz! - Hangsúlyozta ki az utolsó mondatát, reménykedve valami olyasmiben, hogy meggondolom magam. Soha!
 - Értsd meg William, besokalltam. Tom egy nagy paraszt, soha nem képes leállni, ráadásnak ez a fogadás! Soha nem csalnám meg Markot! - Hallottam, hogy valaki felszáll a buszra, így még gyorsabban kezdtem el pakolni.
 - Figyelj, nekem most le kell tennem. Szólj, ha valami közbe jön, és lekésed a géped, vagy ilyesmi. Holnap már biztosan találkozunk New Yorkban! - Azzal letette, és még annyit sem mondott, hogy hello.
Farmerom zsebébe mélyesztettem a telefont, gyorsan ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e, aztán be cipzároztam a bőröndömet. Minden indulásra készen állt, csak magamban bosszankodtam még a karkötő miatt, és szerettem volna azt hinni, hogy valamelyik nadrágom zsebében van. Semmi kedvem sem volt újra találkozni velük szeptemberben, sőt az életem hátralevő részében!
 - Ilyen hamar mész? - Bill hangja ismerősen csengett fel a hátam mögül, ami miatt nemhogy megijedtem volna, hanem egy mosoly terült szét az arcomon. Valamiért az utóbbi időbe teljesen elviselhető volt, és barátságos.
 - Türelmes ember vagyok, amibe belekezdek, azt általában be is fejezem. De ez nekem már sok volt. Tudom, hogy most mindenki pokolba kíván ezért, mégis meg kell érteniük, hogy nem rongybaba vagyok. - Billel szembe fordultam, mélyen belenézve a csoki barna szemeibe, amiből soha semmi rosszat nem tudtam kiolvasni.
 - Akkor, ha azt mondanám, hogy maradj, nem maradnál? - Féloldalas mosolyra húzta a száját, mintha csak manipulálni akarna, csak hozzá az túlságosan aranyos volt.
 - Nagyon kevés lenne az esélye, szóval nem érdemes próbálkozni. - válaszoltam, valami másra nézve, mivel teljesen kiakasztott, hogy az utóbbi időbe szinte mindig elvesztem a tekintetébe.
 - Tudod, Tom néha nagyon zakkant, mégis szerethető. Abba a fogadásban pedig nem akartam benne lenni, csak túlságosan kíváncsi voltam, mi lesz a végeredmény. Azt, hogy meg ez történt… Sajnálom. - Halkan felnevetett, közelebb jött hozzám, én pedig ismét felé néztem, amire folytatni kezdte, amit elkezdett: - Csak hát… te vagy az egyetlen normális újságíró, akivel valaha találkoztam. És nem hiszem, hogy vannak még ilyenek a földön. Ez hülyén… nagyon hülyén hangzik, de… olyan, mintha a barátom lennél.