- Szerintem az bőven elég lenne, ha csak én kérdezősködnék. - válaszoltam valami értetlenséget, csakhogy kitérjek az igaz válasz elől. Meg amúgy is… mi köze van hozzá?
 - Holnaptól! - Vigyorodott el Tom, és közelebb ült hozzám. Tekintete találkozott az enyémmel, és fogalmam sem volt róla, hogy vajon neki mi élvezet van abban, ha mindig próbál nagyfiú módra „nyomulni.” - Ma még én kérdezek!
 - Kérdezni kérdezhetsz, csak nem biztos, hogy válaszolok is rá. - Rántottam egyet a vállamon, majd készültem volna felállni, de gyengéden megragadta a kezem, aztán az ölébe húzott. Szólni sem bírtam, inkább csak elvettem a kezét a combomról. - Inkább essünk túl rajta… - Sóhajtottam beleegyezően, szó nélkül eltűrve, hogy az egyik szőke hajtincsemmel kezd el babrálni.
 - Miért tettél szőkét a hajadba? - Ujja köré csavarta a tincset, majd elengedte. Végül újra ismételte ezt.
 - Unatkoztam még a főiskolán, azóta meg lusta voltam változtatni. - Próbáltam volna messzebb kerülni tőle, de ezt megérezte, és még közelebb húzott magához.
 - Miért pont újságíró akartál lenni? - Jött az újabb kérdés, miután már nem a hajammal foglalta el magát, hanem a gyűrűmet figyelte meg újra, alaposabban.
 - Mindig is érdekeltek az ilyen dolgok. Meg mindig is szerettem írni. - Elhúztam a kezemet, amin elmosolyodott, utána a fejét a vállamra hajtotta. Megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat, úgy, hogy el sem tudtam húzni.
 - Meg akartam kérdezni, csak elfelejtettem… ugye mindig kötelező egy nyelvet tanulni, még Amerikában is. Ha nem tudsz németül… akkor milyen nyelven tudsz? - Arca közelebb került az enyémhez, vészesen közel, és nem tudtam mit tenni ellene. Mikor fogja már fel végre, hogy a nagy semmiért nyomul?
 - Semmilyen. Pedig pont németet akartam tanulni, de a tanár első órán közölte velem, hogy be se tegyem a lábam az órára. Így féléven át, lógtam, aztán észrevette az igazgató. Elmondtam mi volt, kirúgta a tanárt, én pedig úgy gondoltam tanulok franciát. Hát… nem ment, és megbuktam belőle. - Nevettem el magam halkan, abban reménykedve, hogyha lát rajtam valami életkedvet, akkor békén hagy. De nem történt semmi ilyesmi, inkább meglepett a következő kérdésével:
 - Hol ismerted meg azt a… Markot?
Semmi kedvem sem volt válaszolni. Azt sem értettem, hogy miért érdekli. Nem megy vele sokra, ha ilyen kérdésekre válaszolok, nem lesz tőle okosabb. Ha meg ennyire kíváncsi, akkor az legyen az ő baja. Nem is azért jöttem ide, hogy tőlem kérdezzenek olyan dolgokat, amik végképp nem tartozik rájuk! - gondoltam idegesen, és szívem szerint kivertem volna a hisztit Tomnak, hogy engedjen el.
 - Ennyire csak nem rossz helyen… - Próbált volna kiszedni belőlem valamit, és még a hangját is kedvesebbé varázsolta emiatt.
 - Nem tartozik rád… - Szerettem volna keresztbe fonni a karomat, de észre vettem, hogy Tom még mindig nem engedte el a kezemet. Mondhatni fogságban tartott. Ami felidegesített. - A szülinapi bulimon! - Csattant ki belőlem végül, és végre sikerült elhúzni a kezemet az övéből. Elégedetten fontam keresztbe a karomat a mellkasomnál, és kezdtem örülni, hogy ennyi bőven elég neki, de feltett még egy kérdést, ami még jobban meglepett:
 - Én vagy Bill?

***

 - Ismételd utánam. Ich liebe dich Tom! - Nevetett, mintha viccesnek találná a dolgot, pedig számomra inkább kész kínzás volt. Fogalmam sem volt róla, mi örömét találta abban, hogy napi egy órán keresztül németet akar velem taníttatni. Úgy sem fogom megtanulni…
 - Ennyit azért tudok németül. - mondtam neki kedvtelenül, és kinéztem az ablakon, figyelve a szakadó esőt, amitől alig lehetett látni a tájat.
 - Akkor azt, hogy… - Kezdett el gondolkozni, vagyis szerintem inkább csak úgy tett, mintha gondolkozna. Nem néztem valami nagy értelmiségnek, szóval… - Tom's süß, niedlich, witzig, liebenswert, und… (Tom kedves, aranyos, vicces, szeretni való, és…)
 - Nem értem, de csak sejtem, hogy mi lenne a vége. És nem fogom olyat állítani, ami nem igaz. - Rántottam egyet a vállamon, majd a mobilomon lévő órára néztem. Öt perc telt csak el!
 - Aber die Wahrheit gewesen wäre. (Pedig igazat mondtam volna.) - mondta németül, ezer wattos vigyor kíséretében. A fejemet az asztalra hajtottam, és egy nagyot sóhajtottam. - Bill! - Szólt testvérének, aki pillanatokon belül meg is jelent. - Sophie nem hajlandó normálisan németet tanulni… - Panaszolta testvérének, az pedig csak hangosan felnevetett.
 - Te mondasz baromságokat, azokat pedig nem mondom ki. Amúgy is, egy nyelvtanulást az alapoknál kezdünk, nem ott, hogy mondjak ki egy német mondatot… főleg hazugságot. - Közöltem Tommal a tényeket, amire nem úgy reagált, mint vártam volna. Elnevette magát csak, és adott az arcomra egy puszit.
 - Ha ennyire szar tanár vagyok, akkor tanulj Billel. Érte úgyis minden csaj oda van, mert olyan zabálni való. - Vékonyította el a hangját, próbálva utánozni egy lányt. Odalépett testvéréhez is, és összekócolta a fekete haját, utána megölelte. Odahajolt a füléhez is, aztán halkan belebüfögött.
 - Fújj, de barom vagy, te faszfej! - Tolta el magától testvérét, aki csak nevetgélve elment. Bill beletúrt a hajába, majd egy hajgumival összefogta, utána leült velem szemben. - Nyugi, néha olyan, mintha nem is az ikertestvérem volna.
 - Hát eléggé dilis időnként, főleg, ha elhatározza, hogy mindenáron kiszedi az emberből, hogy ki tetszik annak. - Kuncogtam fel halkan, és eszembe jutott a tegnap este, hogyan próbált válaszra bírni.
 - Eljátszotta ezt veled is? - Húzta féloldalas mosolyra a száját, és elvett egy darab krumplit a tányéromból.
 - Pont tegnap. Elkezdett kérdezősködni, utána egyszer csak megkérdezi, hogy ő jön-e be nekem vagy te. Amikor van vőlegényem… Szóval igen, dilis néha. - Meglepett, hogy hirtelen megváltozott a testtartása, és feszülten figyelt rám. Fogalmam sem volt róla, hogy vajon mit mondhattam. - Mi az, valami rosszat mondtam?
 - Nem, dehogy, csak… eszembe jutott valami… - Nyögte ki zavartan, és elvett még egy krumplit a tányérról. Zavartan meredt maga elé, nem is érdekelte, hogy kíváncsian nézem, vajon mitől lett ilyen.
A telefonomra néztem, ahol az óra délután hármat mutatott. Tudtam, hogy William már pár perce az irodájában lehet, így gondoltam felhívom. Elmagyaráztam Billnek, hogy nekem sürgősen fel kell hívnom a főnökömet, aztán kerestem egy nyugodt helyet, ahova le tudtam telepedni a laptopommal együtt. Kikerestem a híváslistából William nevét, megnyomtam a zöld gombot, majd a fülemhez emeltem a telefont.
De az csak kicsöngött.

***

„Nem értem, miért nem veszed fel nekem a telefont, és miért nem válaszolsz az e-mailekre, amiket küldök… Ha valami fontos dolgod van pár napig, akkor szólhattál volna, soha nem szeretem, ha nem szólsz. Tudom, hogy a főnököm vagy, de akkor is…
Amúgy képzeld, egyre többen írnak kérdéseket, és egyre többet kell elolvasnom. Néha olyan baromságokat kérdeznek, mint például: Bill, milyen lányok jönnek be? Pff… ilyen kérdést vagy naponta küldenek. Szánalmasak ezek a rajongók!
Meg Tom elkezdett németül tanítani… az sem képes felfogni, hogy van vőlegényem! És nem kell visszaírnod, hogy mit gondolsz. Elégszer hallom mindenkitől…
Na, mindegy… nem panasz levelet akartam írni, mégis kicsit az lett. Talán szokatlan a helyzet, hogy egy hete már buszon poshadunk, és egy-egy szállodába csak napközben vagyunk. Itt meg nem lehet normálisan letusolni! Mikor hazaérek, esküszöm, hogy földet csókolok!
És légy szíves… válaszolj majd valamit. Mindegy nekem, hogy mit, csak valami olyat, amiből még tudom, hogy nem felesleges, amiért itt vagyok…
Nem is írok tovább, így is csak panaszkodom. Meg mennem is kell, megérkeztünk Varsóba.
Szia.”
Megnyomtam a küldés gombot, megvártam, míg elküldi, aztán becsuktam a laptopom, és magam mellé helyeztem. Hátrahajtottam a fejem, és behunytam a szemem. Örültem, hogy lehet pár perc nyugtom, de az egészen addig tartott, míg Tom nem ült le mellém.