- Hiányzol… - Fúrtam a fejem a párnába, de az orromat kellemetlenül megcsapta Bill túlságosan is kellemes illata. Felemeltem a fejem, és megnéztem a párnát, hogy vajon miért van Bill illata, amikor tiszta, és Bill biztosan nem feküdt még benne.
 - Te is nekem Sophie, annyira utálom, hogy el kellett menned… - Jó volt újra hallani a hangját, imádtam, hogy felhívott, de abban a pillanatban sokkal jobban érdekelt, honnan áradhat felém Bill illata.
 - William ráadásul megnehezíti a feladatom… - Felálltam az ágyról, és körbe néztem a szobában. Azonnal kinyitottam az ablakot, amikor megpillantottam, és abban a reményben voltam, hogy akkor nem fogom annyira érezni.
 - Bocsi, édesem, de most le kell tennem. Szia! - hadarta el gyorsan, majd le is tette a telefont. Megdöbbenve néztem magam elé, végül a telefonomat az ágyra dobtam. Ennyit erről!
Közelebb mentem az ablakhoz, majd kinéztem a még mindig kihalt kis német falura, ahol honolt a csend. Egy-két idős ember elment az utcába biciklivel, vagy esetleg gyalog, de semmi más nem történt. Teljesen más volt, mint amit New York-ban megszokhattam, ahol mindig pörgött az élet, itt meg… semmi! De legalább a csend jól esett. Csak a tény zavart, hogy hol voltam.
Az ajtó kinyílt mögöttem, de nem fordultam hátra. Talán csak azért, mert biztos voltam benne, hogy Tom az, vagy csak, azért mert nem akartam megint érezni Bill illatát. Helyette csak néztem ki az ablakon, nem is törődve azzal, hogy az a valaki mögém, sétál és ott meg áll. Majd hirtelen megszólal:
 - Remélem… nem zavarlak… - Megijesztett, hogy hirtelen megszólalt mögöttem, az pedig még jobban, hogy ki volt az. Bill állt velem szemben, és nézett rám a barna szemeivel.
 - Nem, dehogy… - Nem tudni miért, de ostobán éreztem magam már megint. Álltam előtte, nem is néztem rá, mindvégig érezve a tekintetét rajtam. Szerettem volna ellépni onnan, de a lábam nem volt hajlandó megmozdulni, annak ellenére, hogy mennyire akartam.
 - Nem lenne baj, ha… itt aludnék? - kérdezte meg félve, amire ránéztem. Nem tudom, mit olvashatott le az arcomról, de szélesen elmosolyodott, és bólintott egyet. - Vagy, ha baj, akkor elmehetek… csak Tom úgy aludt el, hogy el sem lehet férni mellette… - magyarázkodott zavartan, és akkor vettem észre csak a köztünk lévő távolságot. Ami túlságosan kevés volt! - Nem muszáj, alszok én a kanapén is. - Láttam rajta, hogy fordulna meg, és menne el, mire nem tudom miért, de azt mondtam, amit egyáltalán nem akartam:
 - Persze, nyugodtan!
Elmosolyodott, halkan megköszönte németül - annyit persze azért értettem -, utána szétnézett az ágyon, amin ott pihentek a ruháim. Észre sem vettem, hogy oda dobáltam le mindent, és kezdtem megint hülyén érezni magam, amiért szétdobálom a cuccaimat a szobájában. Bár őt látszólag nem zavarta, felvette őket onnan, majd egy székre helyezte óvatosan. A telefonomat a kezembe nyomta, aztán leült az ágyra, levette a pólóját, a szoba végébe hajította, majd hátradőlt és behunyta a szemét.
Továbbra is csak álltam ott, a telefon a kezemben teljesen átmelegedett, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Feküdjek le mellé aludni? Kizárt dolog… De mivel tudnál eltölteni az időmet, ha nem is tudok egy kukkot sem németül? Vagy talán kezdjem el szerkesztgetni, megtervezni az újságot?
Végül annál maradtam, hogy elkezdem tervezgetni az újságot, egyeztetni a dolgokat, szóval olyan munkákkal elfoglalni magam, ami biztosan elveszi minden figyelmemet az ágyon fekvő Billről. Elő is vettem a laptopomat, kinyitottam, és sóhajtva végignéztem a háttéren. Elfogott a honvágy, és egyre erősebb vágyat éreztem ahhoz, hogy miután hazamegyek, felmondok. Úgyis annyi újságnál tudok még dolgozni, ahol semmilyen barom munkát nem varrnak a nyakamba.
Fogalmam sem volt arról, mennyi idő telt el, csak azt kezdtem észrevenni, hogy a nap már javában süt be az ablakon, és Bill mocorogni kezd mellettem. Odakaptam a fejem, reménykedtem abban, hogy nem fog felébredni, de ugyebár tévedni emberi dolog…
Pislogott párat, utána felült, és rám nézett. Megnézte, hogy mivel foglalom el magam, utána kinézett az ablakon. Arcára öröm ült ki, és lerítt róla, hogy erre mennyire várta már, hogy haza érjen… Az arcát figyelve eltűnődtem azon, hogy vajon nekem mekkora öröm lesz hazatérnem Markhoz, és elégedetten adhatom le a kész munkámat William-nek.
 - Min gondolkozol? - kérdezte meg hirtelen Bill, mire összerezzentem, és ránéztem. Figyeltem egy ideig, azon gondolkozva, hogy vajon osszam-e meg vele.
Egyáltalán van köze a magánéletemhez, ha nekem sincs az övéhez? Munka miatt vagyunk együtt, igazán maradhatott volna undok!
 - Semmi, az újsággal kapcsolatos… - Találtam ki valami hazugságot, mivel volt olyan érzésem, hogy egyáltalán nem fogja érdekelni az én unalmas munkám.
 - És akkor ez egy különszám lesz? Csak, mert ugye velünk utazol… Vagy… segíthetek valamit majd benne? - kérdezte meg lelkesen, kezeivel erősen gesztikulált, és elhadarta az egészet. Annyit értettem meg belőle, hogy segíteni akar. De az is épp elég volt.
 - Rossz szokásom, hogy a munkáimat egyedül szeretem elkészíteni. Amúgy igen. Egy külön szám lesz, mivel annyit könyörögtek érte, William meg úgy gondolta jó fej lesz, és készít egyet. Velem! - Buktam ki Bill előtt, majd becsuktam a laptopot, felálltam, és visszatettem a tokjába. Nem mentem vissza Bill mellé, keresni kezdtem egy hajgumit, amivel összefoghatom a kócos hajamat. Kinek van kedve ilyenkor fésülködni?
 - Nem szeretsz itt lenni? - Értetlenkedett Bill, és hallottam, hogy kiszáll az ágyból, majd mögém, sétál. Idegesíteni kezdett, hogy folyton a hátam mögé megy!
 - Nem azzal van a baj. Hanem a vőlegényemmel idén nyárra terveztük az esküvőt, amit William is tudott. Már a ruhám is megvan, és… nem hiszem, hogy tudod, de nagyon szar! Tudod, szeretsz valakit, alig várod az esküvőt, erre minden tönkremegy, mert a főnököd elvégeztet veled egy olyan munkát, amire valójában még fel sem vagy készülve! - Csuklott el a hangom, ami eddig nyafogós és hisztis volt. Egyáltalán nem zavartattam magam, hogy a „munkaalanyom” előtt hisztizek.
 - Én hiszek az igaz szerelemben, de nem gondolod, hogy elhamarkodod a dolgot? Szóval, izé… ha szeret az a… mindegy, a vőlegényed. Vagyis, ha szeret, akkor tud várni, nem? Én várnék, hisz akihez hozzámennék, azt életem végéig szeretném, asszem. Néhány hét eltolódás nem gáz…
 - Ne gyere te is ezzel! - Szűkült össze a szemem, és idegesen kirohantam a szobába, a folyosón pedig Tomba ütköztem.

***

 - Utál! - mondta a fekete testvérének, aki figyelte a tévét, miközben Sophie egyik karkötőjét tartotta a szemében. Minden tudott az ikre és a lány között történt beszélgetésről, mindketten elpanaszolták neki.
 - Pöcs vagy Bill, remélem, tudod. - Ennyit mondott, majd felemelte a karkötőt, és újra megnézte. Nem tudni miért, de irritálta, hogy bele van vésve annak a Marknak a neve.
 - Kössz, az ilyenek mindig igazán jól esnek. De most miért is?
 - Nem hiszem, hogy utál, legfeljebb elege van most mindenkiből. - Zsebre tette a karkötőt, nem foglalkozva azzal, hogy a lány nem is tud arról, hogy nála van. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha egy időre „elteszi”. - Szerinted, akar vacsorázni? Eléggé elvan magának a szobámban… Nem akarod megkérdezni? - Nézett Billre, aki megrázta a fejét erősen, jelezve Tomnak, hogy semmi képpen nem akar a közelébe menni. - Hát Bill, ne csodálkozz, ha egyszer dugni fogunk! - Vigyorgott az említettre, azzal elindult a szobája felé.
 - Nem fogok! - Kiabált utána Bill, aztán hátradőlt, és egy hatalmasat sóhajtott.

***

Nem akaródzott Tommal egy szobában aludni, így elfogadtam azt a tényt, hogy Bill mellett kell kibírnom. Végül is, ha nem beszélgetünk, akkor ki is lehet. De ugyan… kit fog zavarni a jelenléte, ami már magában is idegesít?
Halkan benyitottam a szobába, ahol nem meglepő mód Billt találtam. Az ablakban ült, nekem háttal, kezében egy szál cigivel. Hátranézett egy pillanatra, utána újra előre nézett. Megtorpantam egy pillanatra, hogy vajon ilyen helyzetben mit kéne tennem, de végül annál maradtam, hogy megbeszélem vele a dolgokat. Ha már vele kell aludnom még két éjszakát, legalább viseljük el egymás társaságát normálisan.
De ezt minek lehetne nevezni? Egyáltalán összevesztünk, vagy most mi van?