Hiába is rendezte az ember saját magában az érzéseit, gondolatait, mégis akkora nagy küzdelemmel jár az, hogy akihez intézné, megtudja. Nagyon nagy félelemmel jár az, hogy egy másik érző lény, szembesüljön a másik kusza érzéseivel. Hogy esetleg még több fejfájást okozzon ezzel a másiknak, vagy esetleg saját magának? Hisz mi a garancia arra, hogyha az ember mindent kibeszél/kiír magából, a másik azonnal meg is értse és minden eddig megtörtént dolog, feledésbe merüljön?
Semmi.
Senki sem mondhatja meg előre, hogy mi történik azután. Hogy minden rendben lesz-e vagy romlik tovább a helyzet? Hiszen az emlékeket nem lehet elvenni senkitől sem. Akármilyen emlék is az, az mindig megmarad az emberben. Akár tetszik valakinek, akár nem.
De mi van akkor, hogyha azért nem kerül felszínre egy ember érzései, mert az halálosan fél attól, hogy megossza másokkal? Hogyha fél elmondani mindenki előtt, hogy valójában mit érez? S mi van akkor, ha senki sem érti meg azt a valakit, aki vissza szeretné kapni a múltját, ami boldogsággal tölti el?
Milyen ostobaság az élet… és valamiért az ember mégis küzd érte. Küzd azért, hogy mindent megkapjon, amit szeretne. Akármibe kerül is az neki, de meglegyen. Csak is az övé legyen. És senki se vehesse el tőle.
Hányszor lehetett már azt hallani a saját szánkból, hogy „feladom!”? Ha esetleg valaki megszámolná… rádöbbenne, hogy annyi szám nincs is a világon. És talán… arra is rádöbbenne, hogy akárhányszor is ejtette ki ezt a szót a száján, az esetek döntő többségében mégis harcolt tovább.
Egy szó nem mindig azt tükrözi, amire az ember épp gondol. Hiszen az csak egy szó. Jelentéktelen dolog. És soha nem azt kell figyelni, hogy milyen szó hagyta el épp a másik száját. Hanem, hogy hogyan mondta. Őszintén, esetleg csak fogvégről odavette.
De amikor a szavak eltűnnek a messzi világba, s nem lehet utánuk nyúlni, akkor mi van? Mi történik azután, ha valaki olyat mond neked, hogy te sírni tudnál attól, de rá két hétre olyan minden, mintha akkor nem is gondolta volna komolyan? Pedig valahol tudnod kell, hogy annak ellenére, hogy a szó már nagyon messze van - az emlékezetünkben -, mégis csak az számít, hogy tudod: amikor az elhangzott igaz volt. És még most is az.
Neked pedig már csak annyi dolgod van, hogy felállsz a földről - ahol eddig arccal lefelé feküdtél és tűrted, hogy minden fájdalmat okozzon neked - és kerek-perec elmondod annak a valakinek, hogy te mégis mit érzel.
Ezután úgyis csak a happy end várhat!