Teach me wrong from right and I show you what I can be~

Sokáig nyaggattak. Igazából csak Tom nyaggatott. Látom még hazudni sem tudnék neked. Mégis megtettem. Mindeddig hatalmas erővel koncentráltam arra hogy tökéletesen elfedjem előled az igazságot, és hogy a szemedbe nézve ne bukjon ki belőlem újra és újra az igazság. Mert az csúnya. Ronda és fájdalmas. Hát látod pont ezért hazudok én neked mindig.
De kérlek ne haragudj rám. Tisztességtelennek éreztem volna, ha eléd tárom azt, ami akár összetörhette volna a lelkedet. Képtelen lennék bántani téged, hiszen oly fontos vagy az életemben. Nem is tudod mennyire, és azt sem, milyen sokat jelent nekem ha ott vagy mellettem. Talán azért nem tudod mert még sosem mondtam neked ezt sem el. Nem akartam látni az arcod, a reakciód, az elutasítást. Nem tudnám feldolgozni ha csak egyszerűen eldobnál magadtól mint egy rongyot ha rájössz mi is vagyok én valójában, mit is érzek én igazából.
És mégsem tudom szavakba foglalni. Ez valami olyasmi, amit az ember hiába magyaráz, úgysem fogja fel teljesen soha, senki. Mintha csak azt próbálnám elmondani mennyire fontos nekem az éneklés mikor neked az semmit jelent. És félek hogy ez így van. Hogy én neked semmit sem jelentek. Ezért írok így. Levélben. Hogy ne lásd az arcom, a könnyeimet, a félelmemet ami belülről marcangol, a kétkedést ami tisztán kiül a homlokomra mély ráncokat okozva, és a csillogó szemeimet. Túl nagy hévvel csillognak, túl sok mindent elárulva.
Tudnod kell hogy nem találkoztam még hozzad fogható emberrel. Felszínre hoztad azt amit mások mélyen eltemettek bennem, rátaláltam arra, aki többet jelent nekem, mint a saját életem. Mással lenni nem olyan mint veled. Ha veled vagyok az idő elröpül, de nem bánom, nem félek mert megöregszek, és mert ráncos és impotens bácsi lesz belőlem. Míg te mellettem vagy, az élet mintha csak egy játék lenne, amiben én vagyok a győztes királyfi, és te vagy az én gyönyörű királyném, aki sosem hagy el, sosem szomorú ha meglát.
Mindeddig az tartotta bennem a lelket hogyha megláttál mindig hatalmas mosoly ült ki az arcodra. De nem mondtál semmit. Halkan suttogtál a fülembe, nehogy mások meghallják, és olyan izgatott arcot vártál, mint a kisgyerekek karácsony idején, mikor a fal alatt ott gyülekezett a sok ajándék számukra. Ha hozzád értem elnémultál és lágyan felém bújtál. És még mindig félek.
A kezem reszket, de ha rád gondolok édeset mosolygok. Nem rajtad. Inkább miattad. Mert felélesztettél a láthatatlan kómámból és segítettél túljutni a láthatatlan árnyakon. De nem tudsz mindent rólam. Mert ha elmondok mindent akkor rájössz hogy én nem vagyok tiszta és szent. Ettől is féltem, és ezért sem tettem meg. Pedig annyira szeretném ha tudnád néha mit érzek, mi történik velem és hogy miért is írom ezt a levelet.
Szeretlek. Jobban mint hinnéd. Ez az igazság. Remélem nem ijesztettelek meg. Nem várom el hogy te is ezt érezd, de ha nem mondom ki, lassan megesz a bú. És az irántad érzett elmagyarázhatatlan rajongás.
Nem akarok zavarni, nem akarok sajnálkozva élni, csak azt akarom hogy tudd végre milyen káoszt okoztál bennem. Mennyire tartok attól hogy elárulom magam és te félve hátat fordítasz nekem. Sosem leszek képes ténylegesen kiadni magamból azt, amit te keltettél bennem. Csak ha tisztán, szívből jövően kimondod. Hogy szeretsz. Szeretsz. Mint én téged.
Elengedlek, pedig belehalok.

Say if it's worth savin' me~