2009. december. 23. - Szent este előtt egy nappal... itt zötykölődve ezen a szar buszon...
Otthon kéne már lennem. Az ismerős szobában a régi énemmel. Egy házban a családommal. Mindent magam mögött hagyva másodpercekre, percekre, órákra, napokra. Akár egy életre is megteszi. Csak mindent magam mögött tudni.
Elegem van már mindenből. Ebből az egész szarságból. Le akarom venni az álcát magamról, és azt mutatni mások előtt, ami valójában vagyok. Az igazi személyiségemet. Nem akarom többé azt a mű mosolyt, azokat a mű nevetéseket. A megjátszott imidzset el akarom dobni magamtól. Lemosni azokat a feltűnő sminkeket. Kifésülni a hajamat a sok wax-ból.
Utálom már magam. Tényleg. Hogy nem vagyok képes nem-et mondani. Megálljt parancsolni. Csak megyek tovább, egyre jobban szenvedve. Magamtól.
Megkéne állni, és körbe tekinteni. Tényleg ezt szeretném? Tovább akarok ezért a baromságért küzdeni? Feladva mindent, ami igazából lényeges lenne számomra? Fel akarom adni azt, amit eddig kaptam az élettől, egy olyan dologért, ami talán felesleges?
De mi van akkor, ha elérem véglegesen a célomat, és nem vesztettem el vele semmit? Semmi olyat, amit nem szerettem volna? Csak egy valamit. Még pedig a saját énemet.
Más kezdek lenni. Mondhatni megváltozok. De nem mások szeme előtt. Saját magamban. Minden más lesz számomra, csak egy valami nem változik. A bizonytalanság, amit érzek. Éreztem. És érezni is fogok.
Az élet egy álca. Ami mögé elbújhatunk, amikor megijedünk valamitől, esetleg nem akarjuk megmutatni valós énünket. Számomra mégis már ez az álca. Nekem ez az életem. A megjátszott életem. Amit a nap 24 órájában viselnem kell...
De már közeledek haza. Ott végre az igazi lehetek. A valódi Bill Kaulitz, akit a családján kívül senki sem ismer. Még ti sem, akik a blogomat olvassák. A rajongóim, akik csak akarják, hogy megismerjenek engem. De soha nem fogtok...
Eldöntöttem véglegesen a dolgot. Ezt az egész hülyeséget. Már, mint a blogra gondolok.
Itt hagyom. Felesleges. Nem akarok megnyílni senkinek sem. Akarom az álcát. A nem kényszeríttet álcát. Ami mindenkin rajta van.
Csak rajtam nincs...

Megnyomta a küldés gombot remegő ujjakkal, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor másodpercek múlva megjelent a blogján. Végignézett az oldalon, majd becsukta a fekete laptopot. Behunyta a szemét, és maga elé képzelte a gyerekkori karácsonyokat. Biztos volt benne, hogy maga mögött hagyta az egészet.
Örökre.