Gáz van. Nem vagy mellettem. Gáz van.
Az van, hogy hiányzol. Fogalmad sem lehet mennyire. A lányok mindig azt hiszik, hogy a fiúknak túlságosan nyálas lenne ezt bevallani. Pedig nem. Csak… furcsa. Megérted? Megértesz engem majd valaha?
Mindenki belém sulykolja, hogy adjam önmagam, de mégis hogyan? Elvárják tőlem, pedig halvány lila gőzük sincs milyen nehéz is! Adjam magamat? Hogy aztán hátba szúrhassanak? Van ennek egyáltalán valami értelme?
Ha meghalnék, mi lenne? Pánik? Sikítozások hada, és könnyes szemek? Sírna egyáltalán valaki értem?
Ne haragudj, talán elszomorítalak, de nincs akaratomban. Sosem akartam hogy miattam szenvedj, mégis megtörténik – újra és újra. Mert képtelen vagyok megállni, és elfogadni azt, ami van. A világ olyan érzékelten. Vagy ez már a sors fanyar humora?
Azt mondják, mielőtt meghalsz értékeled az életedet. És azt, ami megtörtént veled. A nagy dolgokat, és a kis hibákat. Vagy inkább fordítva lenne? Mennyi mindent kéne megbánnom, mielőtt meghalok? Lenne mit egyáltalán? Most elgondolkodva ezen az egész marhaságon bizton állíthatom, hogy mindent úgy tettem, ahogy akartam, és ha újraszületnék, újra megtenném. De talán nem is olyan fontos ez… mert úgyis meghalunk, és akkor tök mindegy lesz hogy mit tettem eddig és mit fogok még tenni és hogy az jó, vagy rossz. Ha rossz pedig minek bánnám meg?
Szokjak le a cigiről, csak mert megkérnek rá? Vagy talán ne igyak többet, mert fogadtunk? Mondják meg, hogy mit tegyek és mit ne? Szabják ki az időmet, mert nekik ez így tetszik? Legyek távol azoktól, akiket szeretek, mert nekem ez a kötelességem? És ha orvos lennék? Na jó persze ez vicc, mégis megtehetném. Mert miért ne? Életeket menteni csodálatos… főleg ha mellplasztikáról van szó!
Nem vesznek komolyan. Senki sem vesz komolyan. Celebnek tartanak, de ez így tökéletes. Addig, amíg nem tudnak meg rólam többet, mint amennyit én szeretnék. Mi közük van egyes embereknek hozzám? Ezt is vállaltam ezzel? Melyik kisbetűs részben van az benne, hogy csak úgy turkálhatnak a magánéletemben és zaklathatják kedvükre a családomat?
Megtanultam értékelni azt, amit megkapok, de mégsem megy úgy, ahogy szeretném. Nem tudok egyes emberekkel zöld ágra vergődni. Ilyen kiismerhetetlenek lennének az amcsik? Vagy inkább azt várják, hogy meghajoljak előttük és megnyaljam a talpukat? Vagy mi a francot? Észnél vannak ezek? Na persze előttük bárgyú mosoly ül az arcomon – mert ezt kell tennem. Nekem mindig kell tennem valamit. De sosem azt, amit igazán szeretnék. Persze néha eltalálják – ami legtöbbször az alvást jelenti.
Egy hazugságban élek. Elég szövevényes hazugságban, ami olyan gubancos, hogy már én magam sem látom át, mit kéne néha válaszolnom. Persze a barátnő kérdésre alapból jön a válasz, hiszen ezt már begyakorolhattam. Nincs és nem is lesz egy jó ideig, ill. igen, már sok lánnyal osztottam meg az ágyamat. Még jó, hogy ilyen diplomatikus választ vagyok képes kicsikarni magamból még a legkritikusabb időszakokban is.
A sztárság nehéz munka. Mindig csillogni-villogni, mikor a lelked épp a legnyomorultabbul érzi magát. Mosolyogni mikor az ember legszívesebben üvöltene, törne, zúzna. Örülni, mikor a szíved szomorú és a sanyarú életedre gondolsz. Sztárnak lenni szar. És mégis mindenki irigyli. Miért? Mert sosincs egy perc nyugtom sem? Vagy mert nem lehetek veled, mikor akarok, és titkolnom kell téged?
Titokban járkálok el hozzád, és néha úgy érzem magam, mint a tinik, akik nem merik bevallani a szüleiknek, hogy viszonyuk van. Pedig ebben nincs is semmi kivetni való. Boldog szeretnék lenni, de nem engedik.
Mindenki sajnál, mert ilyen az életem. Mert titkolom azt az embert, akit szeretek, pedig csak védelek. Talán még te sem fogod fel teljesen. Na persze te mindent tudsz, és mégis semmit. Hogy magyarázzam el a gondolataimat, és az érzéseimet? Képtelen vagyok rá – ezt te is tudod. Próbálkozhatnék, de értelmetlen.
Csajok epekednek értem, nem értem miért. Csak mert jó a felsőtestem? Vagy a mosolyom miatt?
Annyi embert látok magam előtt a koncertek során. Rengeteg álmodozó arcot, akik értem álmodnak. Mernek és megteszik. De ha felébrednek, mit kapnak? A pofájukba a rideg valóságot, és mások megvető pillantását, mert mertek álmodni. Te mersz még kicsim? Te álmodsz még velem? Megbocsátod majd valaha azokat a bűnöket, amiket elkövettem? Elhiszed majd valaha, hogy tényleg, valójában szerettelek, csak… igen, sok mindent elcsesztem. Az orrom alá sem kell már dörgölni.
Bevallani sem merem, de annak örülnék a legjobban, ha vége lenne már ennek. Ott, valahol mélyen a szívemben valami lázadozik, mert ez így nem jó.
Már nem tudom, ki vagyok. Csak azt, hogy te velem vagy.