Megbocsátás.
Vajon ismerjük ennek a szónak a jelentését? Tudjuk milyen érzelmeket, tud adni nekünk ez? Tisztában vagyunk vele, hogy mennyi mindent veszthetünk így el akár? Vagy kaphatunk akár jobbat is? Sőt, behúzhat a sötétségbe. Tudjuk?
Vagy te tisztába vagy ezekkel a dolgokkal? Tudod mit jelent ez az apró szócska? Érzed a szívedben?
Én igen. Teljes mértékben.

Könnyeim végig folytak az arcomon, és lassan a térdemre ereszkedtem. A kezemben lévő piros rózsát szorongattam, azzal sem törődve, hogy akár a tüskéi megsértik az ujjaimat.
Az idő zord volt, és hideg. A szél hevesen fújt, az eső vadul hullott a földre, sártengerré alakítva a helyet. Teljesen zord volt. Rideg, visszataszító. Mindenkit egy meleg helységbe tartó idő. Pont olyan, ami a lelkemet tükrözte. Csak éppenséggel már a bőrömet is készülte megtépázni.
Tekintetem újra és újra végig siklott az arany betűkön. Könnyeim eközben megállíthatatlanul folytak. Lassacskán minden előttem lévő dolgot elhomályosítva. De furcsa mód, azt a sort mégis láttam. Mindennél jobban, egyre erősebben. Fájdalmasabban.
 - Menjünk. - Éreztem meg keze melegét a meztelen vállamon. Szinte fájdalmasan égette a hideg bőrömet.
Megráztam a fejem. Erőtlenül. Kifáradtan. Összetörve.
 - Ne butáskodj. Megfázol. Rossz idő van, és bármikor kijöhetsz ide. - Szemem sarkából láttam, hogy leguggol mellém. Bár nem annyira foglalkoztam vele akkor.
Újra csak egy fejrázást kapott tőlem. Erőtlenebbet. Fáradtabbat. Egyre jobban összetörtet.
 - Légy szíves. Nem akarom, hogy te is… - Hangja elakadt. Nem bírta befejezni a mondatot.
Lassan a rózsát a földre helyeztem, a fekete kődarab elé. Amelyiken virított az arany felirat. Olyannyira, hogy nem bírtam onnan levenni a tekintetemet. Hiába nem akartam ránézni. Hiába akartam elfelejteni mindent. Hiába szerettem volna elmenni.
 - Én sajnálom nagyon. Tudod… nem a te hibád volt.
 - Nem értesz te semmit sem… - Préseltem ki a fogaim között. Szemeimet összehúztam, és a tenyeremet a földre tettem, mivel éreztem a bennem áradó dühöt, fájdalommal keverve.
 - Meg akarom érteni. Veled akarok lenni. Jóban, rosszban. Ahogy megígértük egymásnak. - Szavai a fülemben csengtek, és csak ekkor tudtam elengedni a tekintetemet a feliratról. Ránéztem a mellettem még mindig térdepelő lányra.
Haja elázott, ahogy a ruhája is. Barna szemébe könnyek csillogtak, alsó ajkát lágyan harapdálta. Keze észrevétlenül az enyémre siklott, és a szívére helyezte. Éreztem a szívének dobogását. Éreztem azt az ütemet, amit minden áldott éjszaka érzek és hallgatok. Amit soha nem unok meg.
 - Gyere, menjünk. - suttogta nagyon halkan. Az ő tekintete is a feliratra siklott. De csak egy pillanatra, mert végül megint a szemembe nézett.
Engedtem, hogy segítsen felállni. Hogy szorosan magához öleljen egy percre. Hogy a testünk egymáséhoz érjen, mint ahogy mindig is tették. Amikor csak lehetett. Amikor csak akartuk.
Végül elengedett, és megfogta a sáros kezemet. Elindultunk a vaskapu felé, elhagyva a temetőt. Ahol testvérem nyugodott békében. Engem magamra hagyva, új életet kezdve. Nélküle.

Látod. Nem bocsátottam meg neked. Inkább maradtam dühös rád, és hagytam, hogy dühösen és könnyes szemekkel elmenjél otthonról. Hogy végül kilépj véletlenül egy autó elé, ami üssön el frontálisan.
Miért? Vajon miért nem bocsátottam meg neked soha?
Remélem még fenn, a mennyben is érzed a gondolataimban a megbánást. Remélem, hogy fenn jól érezed magad. És nem fogsz unatkozni, amikor majd utánad megyek, később. Addig is:
Köszönöm, hogy voltál nekem Bill!