Élénkebbek voltak reggel óta. Észrevehetően. Az igazat bevallva persze, jobban örültem volna, ha nem „ébrednek” fel addigra, inkább csendben ülnének és néznének maguk elé. Akkor még talán a pillantásuk - amik többször is végigfutottak rajtam - sem zavarna. Főleg Tomé! Lassan már levetkőztetett a szemével!
 - Üdv nálunk! - Szólalt meg végül Tom, egy ezer wattos mosoly kíséretében. Biccentettem válaszul egyet a fejemmel, de nem foglalkoztam annyira velük. - Sikerült elbúcsúznod a vőlegényedtől? - kérdezte meg pimaszul, amire nem csak én, de a másik három srác is felkapta a fejét.
 - Igen. - válaszoltam neki készségesen, kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, és próbáltam a tekintetem a New York-i utcákra szegezni.
 - Remélem azért annyira nem fog zavarni az a röpke pár hét. Más csaj már sikítozva mondana igent, te meg… de ez a jó! - Ahogy tovább folytatta, úgy kezdett el fogyni a türelmem iránta. Lopva a körmeimre pillantottam, hátha elég nagyok ahhoz, hogy legalább az egyik szemét kivájjam…
 - Nem kell a kis picsákhoz hasonlítani, annál azért öregebb vagyok, hogy olyan zenét hallgassam, amit ti játszotok. - Vágtam vissza Tomnak, amin ő nem is csodálkozott, de Bill igen. Láttam, hogy elgondolkozva rám néz, majd mikor felé néztem, felvette a napszemüvegét és elfordult.
 - Miért hány éves is vagy? - Közelebb hajolt hozzám, arca vészesen közeledni kezdett az enyémhez, amire megint csak Bill reagált. Meg a Georgnak nevezett basszeros.
 - Nem szabad egy nőtől megkérdezni a korát. - Ezután már mind a három tag felénk nézett, és a kis beszélgetésünket figyelték árgus szemekkel. Még Bill is, aki próbálta eltitkolni.
 - Azért 20-nál biztosan nem vagy öregebb. - Kezdett el találgatni Tom, kajánul vigyorogva felém.
Hát ez soha nem áll le? - gondoltam kétségbeesetten.
 - Tévedni emberi dolog. - Rántottam egyet a vállamon, és újra kinéztem az ablakon, bár az már kezdte feldobni a hangulatot, hogy találgatni kezdett.
 - Akkor 21. - Jött a következő tippje, amit elég nehezen ejtett ki a száján, amiért egyre magasabbra kell mennie a számokkal.
 - Igen, az ember néha többször is téved. - mondtam tömören, elvettem a tekintetem a kinti esős időről, és Tomra néztem.
 - 22. - Szeme elkerekedett ennél a tippjénél, a többiek pedig újra figyelni kezdtek minket. Főleg Bill.
 - Ügyes kisfiú. - Mosolyogtam rá erőltetten, amit nem is titkoltam, amire Tom pár néma másodpercig elgondolkodott, majd felragyogott a szeme.
 - Szeretem a nálam idősebb nőket! Azok tapasztaltak, főleg te, mert te nem nézel ki 22-nek! - Arca még közelebb került az enyémhez, lélegzete súrolta az arcomat.
 - Akkor lehangollak, mert egy hónap múlva 23 leszek. - Hátradőltem, amint megláttam a szemem sarkából a repteret. Tom is elhúzódott tőlem, de a kaján vigyor az arcán maradt.
 - Azt még nem is mondtam, hogy hazamegyünk elsőnek két napra. Nálunk fogsz lakni Loitchében, minden meg van beszélve. - Közölte könnyedén Tom, és csak hápogni tudtam, semmilyen értelmes ellenérv nem jött ki a számon megint csak.
 - Vigyázz magadra majd éjszaka, mert Tom átmegy hozzád, és váratlanul csak egy fasszal leszel szemben! - Röhögött fel Georg hangosan, amire Tom a vállába boxolt, végül ő is felnevetett.
Nem szóltam semmit sem, csak kinéztem megint csak az ablakon, jobbnak láttam nem megszólalni. Nem tudom William mi örömét, látja abban, hogy négy bolond sráccal kell utaznom, és összehozni közben egy újságot. Szokott szokatlan munkákat adni valakinek, de azt hittem velem vár, amíg idősebb nem leszek, és nem azonnal fél év után nyakamba varr egy ilyen… kibírhatatlan munkát!
A kisbusz leparkolt a repülő egyik csendes bejáratánál, pillanatokon belül pedig megjelentek a szekrényemberek. Csodálkoztam, hogy az interjúra egyet sem vittek, igaz különös képpen annyira nem izgatott a téma. Mondhatni csak fél perc, csodálkozás volt, többet nem szenteltem rá.
Gyorsan túl estünk a szokásos formaságokon. Nem kellett órákat várakozni sehol sem, azonnal tudták, hogy kik vagyunk, így minden sokkal gyorsabban telt el. Mire észbe kaptam, már Tom ült mellettem, és próbálta elmagyarázni nekem a különbséget a fiatal kis csitrik között, meg a korombeli tapasztalt nők között. Egyszer ezért még valaki megfizet…

***

Tom öccséhez igazította a lépteit, aki még mindig viselte a napszemüvegét annak ellenére, hogy reggel hat óra volt, és a nap még szinte nem is sütött. Meglepte, hogy ilyen „álcát” viselt testvére Sophie előtt, még akkor is mikor a lány aludt, és előttük vitte egy szekrényember. Tudta, hogy valami baja van a testvérének, még sem kérdezte meg, jobban jár azzal, ha ő mondja meg.
Tobi óvatosan a hátsó ülésre fektette a lányt, halkan becsukta az ajtót, majd elköszönt az ikrektől. Bill is szállt volna be épp a kocsiba, amikor Tom megfogta, és maga mellé ráncigálta. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát a fekete, azért belekapaszkodott testvére pulcsijába.
 - Mi van? - Mordult fel haragosan testvérére pillantva, aki csak elnevette magát ezen. - Haza szeretnék menni, te meg itt akadályozol!
 - Csak pár pillanat az egész, semmiség. - Nyugtatta meg ikrét a rasztás, az meg csak felsóhajtott, hogy mondja nyugodtan, közben levette a napszemüvegét. - Tudom, hogy tetszik neked. - mondta tömören a lényeget, Bill meg nem értette.
 - Ki? - kérdezett vissza értetlenül, zavart pillantásokat vetve testvérére.
 - Sophie, szerinted kiről beszélek? - Égnek emelte a tekintetét, utána megvetően testvérére nézett.
 - Nem tetszik nekem. - dünnyögte értetlenül a fekete, és testvérére sem nézett közben. A földet pásztázta, mintha az olyan érdekes volna.
 - 19, lassan 20 éve ismerlek Bill. Tudom, mikor hazudsz, és mikor nem. Most pedig hazudtál nekem, szóval… tetszik neked, tudom én. Túl dögös ahhoz, hogy ne tetsszen neked is. - Vigyorgott a raszta testvérére, aki még mindig a földet figyelte elmélyülten.
 - De van vőlegénye! - Nézett testvérére, hangja egy oktávval magasabbra csúszott, mintha csak kétségbe lenne esve, hogyan lesz ezután.
 - És? - kérdezte flegmán Tom, úgy, mintha csak egy jelentéktelen dologról beszélnének, mint mondjuk az időjárás.
 - Mit és? A vőlegényét szereti, nem csalná meg. Így aztán felesleges azt mondani, hogy tetszik nekem, ha nem fog félre lépni. Ennyi. - Rántott egyet a vállán egy keserű sóhaj kíséretében. Szeretett volna már hazamenni, nem ilyen ostobaságról beszélni ikrével.
 - Honnan tudná meg a vőlegénye, hogy félrelépett? Európában vagyunk, messze, nagyon messze Amerikától. Meg amúgy sem jelenne meg az egyik pillanatban, vagyis… döntsük el kié, legyen! - Vetette fel örömittasan az ötletét, és a zsebébe kezdett kutatni egy 1 euros érme után. Röpke pillanatok után talált, és boldogan dugta testvére orra alá.
 - Csak te vagy olyan eszeveszett barom, hogy elcsábítsad a szerelmétől. Én ilyenekben nem vagyok benne. - Ellenkezett azonnal, sejtette már, hogy mire készül testvére. Magában igaz repesett az örömtől, hátha ő szerezheti meg, de nem akart fájdalmat okozni azzal, hogy miután visszamegy Amerikába, a vőlegénye elhagyja.
 - Nem érdekel, benne leszel. Eldöntjük, hogy fej vagy írás. Akire esik, azé a bige, és az ül mellette a hátsó ülésen. Na? - mondta ellentmondás nem tűrő hangon, és újra Bill orra alá dugta az érmét.
 - Tudod Tom, néha csalódok benned. Nagyon hülye vagy időnként. - Indult volna el, de egy erős kéz megragadta a karját, és visszarángatta oda, ahol az előbb állt.
 - Nem mész te sehova sem! Eldöntjük most, és kész! - Hangja lassan már parancsoló volt, talán a kíváncsisága miatt, hogy ki szerezheti meg magának Sophie-t.
 - Ha ennyire akarod… - Egyezett bele végül Bill, és újra felvette a napszemüvegét.
 - Fej vagy írás? - kérdezte meg vigyorogva Tom, látszott rajta, hogy örül annak, hogy testvére feladta a tiltakozást.
 - Fej… - válaszolt szenvtelen hangon, ami mellé kifejezéstelen arc társult. De belülről a kíváncsiság uralkodott.
Tom feldobta az érmét, az felrepült, és párszor megpördült a levegőben. Elkapta az egyik kezével, és a másik kezének a kézfejére borította. Testvérére pillantott, akinek nem sokat látott az arcából, igaz tudta, hogy kíváncsi, akár csak ő. Végül aztán felemelte a kezét, és eléjük tárult az érme egyik oldala.