Kopp, kopp.
Ütemes, monoton hangok. Ezek töltik ki az ember hétköznapjait. A szokásos hangok, arcok, ismerősök. Semmi új, semmi változás. Csak a megszokott rend.
Kopp, kopp.
Ez a hely sem különb. Olyan, mint a többi épület, semmivel sem jobb, rosszabb esetleg másabb. Megint csak a megszokott rend.
Kopp, kopp.
A falak üresek, és fehérek. Az emberek unalmasak. Halkan köszönnek egymásnak, a mellettük elhaladóknak, de más nem zavarja meg a monoton hangot. Megszokottság.
Kopp, kopp.
A lift, szokás szerint nem működik. Nem kell hallani az ütemes zúgást. Továbbá is a kopogó tűsarkak hangja veheti át az uralmat a némaság fölött. A reggeli, fél nyolcas csend fölött.
Kopp, kopp.
Nem sietős hang, amit a lépcsők vernek vissza. Lassú, nyugodt, mégis megfontolt. Talán csak az elismerés az, ami miatt nincs rohanás. Az öröm miatt, azért, mert nincs időelcsúszás, késés, csak a tökéletes pontosság. Nyugalommal keverve.
Kopp, kopp.
Kiérve a folyosóra, újra a linóleum kopogása van. Nincs többé márványlap hangos koppanásai, a lépcső köveinek tompa koppanásai, csak a linóleum üres, érzéktelen kopp, kopp-ja. Igen, a megszokott hétfő reggel hangja.
Kopp, kopp.
A cipősarkak megállnak. Ez a hang már más. Az ajtó, szokásos, halk hangja, amint egy finom kis női kéz miatt van. Néma másodpercek következnek. Zavaró a csend. Végül az ajtó kinyílik, és egy kedves, baseball sapkás, borostás férfi nyit ajtót.
Kopp, kopp.
Cipősarkak újra hangokkal zavarják meg a csendet, ahogy egyre közelednek a fekete bőrfotel felé. Mindenki csendben van a fehér szobában. A négy srác is, akik általában vidámak, élettel teltek, s hangosak. Igen, ez is hozzá tartozik a hétfő reggelekhez.
 - Kezdődhet az interjú! - Törte meg a csendet a kedves férfi, amikor a hölgy helyet foglalt, elkerülve, hogy kosztüm szoknyája nehogy összegyűrődjön.
Kopp, kopp.