Arcukon fáradtság ült ki. Maguk elé meredtek, egy másodpercet sem szentelnek arra, hogy rám nézzenek. Máshogy ültek persze, de mindegyik ugyan azt sugallta: álmos vagyok, hagyjál békén. És még ezekkel kell nekem dolgoznom? - Tettem fel magamban a kérdést, újra végig nézve a fáradt arcokon.
Bill volt az, aki alaposan végig mért. Pontosan azért nem tudtam, mivel napszemüveget viselt, annak ellenére, hogy kint borús idő volt, és egy szobában ültünk. De valamiért hálát adtam az égnek, hogy nem kell látnom az egész arcát.
Tom vetett rám egy futó pillantást - először. Majd újra és újra. Kaján vigyor ült ki az arcára, nyelvével a piercingjével szórakozott, miközben határozottan ült testvére mellett. Nem is törődtem Tommal, annak ellenére, hogy jól nézett ki. A nálam fiatalabbak soha nem vonzottak - és nem ő lesz a kivétel.
 - Kezdhetjük? - kérdezte meg szenvtelen hangon Bill, látszott már rajta az elmúlt programok fáradtságai.
Szerettem volna bólintani, hogy kezdhetjük nyugodtan - őszintén megvallva rohantam volna ki a szobából -, de a telefonom rezegni kezdett a táskámban. Felsóhajtottam, bocsánatkérő pillantásokat vetettem a srácokra, majd amint megtaláltam a telefonomat, felálltam, és kimentem a folyosóra.
 - Valamit elfelejtettem? - Szóltam a telefonba sietősre véve a dolgokat. Nem voltam az elején sem elragadtatva a Tokio Hotel interjútól, de most pár főképp nem.
 - Nem, dehogy Sophie, minden rendben van. - Nyugtatott meg William nevetgélve. Hallottam a háttérben, hogy ember is van az irodájában, így már végképp nem értettem, hogy akkor miért hívott.
 - Akkor meg? - A falnak támasztottam a hátamat, és az ujjamon lévő vékony kis gyémántgyűrűre tekintettem. Vajon mennyire lehet feltűnő az embereknek?
 - Támadt egy fantasztikus ötletem! - közölte boldogságtól túlcsordultan, hangjában meg elégedettség bujkált. A háttérben lévő emberek moraja is arról tanúskodott, hogy ez most kivételesen remek ötlet.
 - Ki vele! - vágtam rá azonnal, félve a választól. Ismertem már ahhoz William-et, hogy tudjam: őrült ötletei vannak.
 - Megbeszéltem már Daviddel az egészet, szóval sima ügy lesz. Már csak haza kell menned, és össze kell csomagolnod két és fél hónapra. - magyarázta, jobban mondva hadarta el a dolgokat, én pedig semmit sem értettem belőle. Miről dumál ez?
 - William, én nagyon szeretlek, ezt te is tudod… de néha fogalmam sincs arról, hogy mit mondasz. Elmagyaráznád nekem? - A szürke linóleumra szegeztem a tekintetem, figyelve időközben a magas sarkúm orrát. Kezdtem úgy érezni, hogy túl öltöztem, ezekhez a srácokhoz, akik még egy köszönésre sem méltattak.
 - Velük mész Európába! - Hangja oly’ annyira volt örömmel teli, mint elégedettséggel. El sem lehetett dönteni, hogy vajon most minek örül, bár nem is akartam.
Letaglózott a dolog. Nem is ismertem még őket, de már akkor tudtam, hogy nagyon kemény két és fél hónap lesz - számomra biztosan. Még a telefont is majdnem kiejtettem a kezemből, igaz, szívem szerint földhöz vágtam volna a készüléket. Ilyen egyszerűen nincs!
 - William… - Kezdtem kislányos, és könyörgő hangon. Reménykedtem benne, hogy ettől meghatódik, mint ahogy szokott. - Nyárra terveztük az esküvőt Markkal. Ha én elutazok egész nyárra… akkor mikor házasodunk össze? - Nyafogtam neki, hangom egy oktávval magasabb lett a mondat végére, mondhatni már hisztiztem.
 - Sophie, Sophie… - Kacarászott halkan, mivel mindig is szerette, ha így hisztiztem neki. Hogy ebbe mi volt az elbűvölő számára… - Csodálkozom, hogy 22 évesen azonnal rohansz egy hapsi karjai közé. Ha annyira szeret téged, vár jövőnyárig, mit számít az?
 - De… - Szerettem volna valami olyat mondani, amivel visszavágok, de semmi sem jutott az eszembe. Becsuktam helyette a számat, és durcásan kivettem a hajcsatot a hajamból, és földhöz vágtam. - Én most leteszem… - Meg sem vártam, hogy elköszönjön, dühösen megnyomtam a piros gombot.
Felvettem a hajcsatot, megigazítottam a hajam, majd visszamentem a szobába, mintha mi sem történt volna. Ügyet sem vetettek rám, láthatólag velük is közölve lett a hír, miszerint egymást boldogítjuk majd. Elraktam a mobilomat a táskámba, felvettem, váltottam pár szót Daviddel, akivel abban maradtunk, hogy öt fele értem jönnek. El sem köszönve tőlük, sétáltam ki másodjára az ajtón.

***

Öt előtt négy perccel halottam meg a kaputelefont. Szitkozódva rohantam, hogy felvegyem, és közöljem velük: a pontosság nem erről szól, hogy hamarabb jönnek. De Mark megelőzött, utána pár szóval elmagyarázta, hogy mindjárt lemegyek. Sóhajtva letette a telefont, én pedig mellé léptem, és hátulról átöleltem a derekát.
 - Utálom, hogy el kell menned… - Suttogta halkan, megfogta közben a kezem, és megszorította. Végül felemelte és megnézte a gyűrűmet. - Most le kell mondanunk mindent… - Elhúzta a száját, utána szembefordított magával. - Szeretlek. - Arcomat két tenyere közé fogta, és a szemembe nézett.
Arca közeledett az enyémhez, végül szenvedélyes csókban forrtunk össze. Volt benne búcsú, egy kis fájdalom, de leginkább szenvedély. Egy feledhetetlen csók, amit nem lehet elfelejteni a két és fél hónap alatt soha.
Elengedett, amikor megszólalt újra a kaputelefon. Újra sóhajtott, én pedig dühösen odamentem, és felvettem a készüléket.
 - Indulnánk… - Közölte egy mogorva hang, egy kis késéssel le is esett, hogy Bill volt az.
 - Megyek! - Közöltem vele gorombán, majd lecsaptam a telefont. Megremegett, és félő volt, hogy leesik. - Hát ez… - dünnyögtem halkan, dühtől forrva. Nem elég, hogy fiatalabb nálam, de még pofátlan is!
Mark közelebb jött hozzám, apró csókot lehelt a fejem búbjára, majd szomorú tekintettel végignézte, hogyan sétálok ki az ajtón, a bőröndjeimmel együtt.
Meg sem lepődtem, amikor kinyitottam a lépcső ház ajtaját, és Billel találtam szemben magam. A napszemüveg megint az arcán volt, melegítője is elengedhetetlen kellék volt, de mellé társult még a fekete baseball sapkája is. Nem sokat engedett láttatni magából, főleg nem a tekintetét - amiért hálás is voltam magamban.
Szó nélkül elsétáltam mellette, miközben úgy tettem, mintha nem is létezne, és eddi sem létezett, volna. Egyáltalán nem hiányzott semmilyen ellenségeskedés arra a hosszú időre, főleg nem egy nálam fiatalabbal.
 - Segítek vinni a cuccodat. - Termett mellettem hirtelen, amin el is csodálkoztam, utána rájöttem, hogy a sok cucc miatt lassan haladok. Ezt nyílván ő is észre vette, és próbált udvariasnak mutatni magát.
 - Nem kell! - Makacsoltam meg magam, bár azt nem tagadom, hogy jól jött volna a segítsége.
Hirtelen eltűnt az egyik kezemből a nehézsúly, és láttam a szemem sarkából, hogy Bill vitte mellettem. Felvitte a buszra is, ahol a többiek már vártak.