- Hogy mi?! - Pupillái kitágultak, kezeit idegesen ökölbe szorította, hangját úgy kellett visszafognia, hogy ne ordibáljon. Én csak szégyenlősen lehajtottam a fejem.
 - Én… Szeretem! - Néztem rá újra, szemembe meg könnyek szöktek. Nem, azért mert talán ettől meghatódik, hanem éreztem, hogy szükségem van egy kiadós sírásra.
 - Emlékezz rá, hogy mi volt múltkor is. Bezzeg, a testévre, a Bill… na az rendes gyerek! - Hallottam a hangján a szokásos apai-szónoklat hangsúlyt, ezért hangosan felsóhajtottam, és arcomat a tenyerembe temettem.
 - De én Billt csak a haveromnak tekintem. Értem én apa, hogy neked szimpatikusabb a Bill, de én meg nem tehetek arról, hogy én meg Tomba vagyok szerelmes. - Akkor mondtam ki nyíltan, hogy szerelmes vagyok Tomba, bár ő ezt sejtette, vagyis inkább tudta. Ezért sem lepődött meg a kijelentésemen.
Csend állt közénk. Arcomat újra a tenyerembe temettem, apa pedig engem figyelt kérdő tekintettel, bár tudtam, hogy az érzelmek és kérdések dúlnak benne. Egy ideig csendben voltunk, nem szólalt meg egyikünk sem, mintha versenyeznénk abban, ki bír tovább a gondolataiba merülni csendben. Igaz, én vesztettem volna, mert akkor semmire sem gondoltam. Csak csendben voltam.
Végül én törtem meg a csendet, mikor eszembe jutott egy kérdés, amit fel akartam neki már tenni reggel óta.
 - Tudod apa, eddig ugye soha semmit nem kértem szülinapomra… - kezdtem bele halkan, apára nézve közben, aki kérdő tekintettel figyelt. - Most kérnék valamit…
 - Azt ne mondd, hogy fogamzásgátlót! - Vágott kétségbeesett arcot apa. Halkan felnevettem ezen, majd megráztam a fejem.
 - Dehogy, semmi ilyenre nem gondoltam. - mondtam megnyugtatóan, a szemébe nézve, és elhitetve vele, hogy még mindig az a szende kislányka vagyok. Hazugság volt, bár kegyes. Ennyit kibírok, nem?
 - Hanem…? - Vonta fel kérdőn egyik szemöldökét, majd karba tett kézzel állt előttem. Egy pillanatra persze ettől megijedtem.
 - Azt szeretném, ha engednéd a kapcsolatomat Tommal… - Hajtottam le a fejem a mondat végén, elkerülve azt, hogy lássam, hogyan lesz ideges.
De elmaradt. Vártam néhány másodpercig, hátha kikel magából, de semmi sem történt. Felemeltem a fejem, hogy apámra nézzek, de ő már addigra a mellettem lévő székre ült le. Felé fordultam, hátradőltem a széken, és karomat keresztbe fontam a mellkasomon. Magamban felkészülve arra, hogy hisztizzek, ha nem kaphatom meg tőle.
 - Tényleg ezt szeretnéd? - kérdezte meg csendben apa. Erre csak egy bólintást kapott válaszul.
 - Ez volna a legjobb ajándék a 17. születésnapomra. - válaszoltam mindvégig a szemébe nézve.
Nem válaszolt semmit sem. Csak felállt, és a másik szobába ment. Ott maradtam egyedül a konyhába, a gondolataimmal együtt.

×××

2008. február 2. - Happy Birthsday for me. Utólag egy nappal…
Csodálkozom még most is azon, hogy apám megengedte nekem, hogy Tomnál aludjak. És közben el sem várta azt, hogy vele töltsem az estét, ha már aznap érkezett haza. Talán csak azért, mert fontolóra vette az ajándékomat. Vagy próbál adni még egy esélyt Tomnak. Közben bízik bennem, hogy még ártatlanka maradok…
Azért hálás vagyok neki. Neki köszönhettem a legjobb szülinapomat az eddigi életembe, és ennél jobb talán nem is lehetne. Bár az is elég lett volna, ha elenged Tommal este sétálni, de így… Lehetséges, hogy kezdi felfogni: már nem az a nyolc éves kislány vagyok, aki boldogan homokozik az udvaron.
Így, a naplóm néhány üres lapjára már nem is tudok mit írni. Érzem, hogy az életem egy időre - remélem nagyon hosszú időre - egyenesen fog menni. Amire most szükségem van, de nagyon. Mert tudom, hogy nem tudnék meglenni ezek az emberek nélkül. Akiknek most hiába mondanék köszönetet, úgy sem olvassák el soha ezt a kiskönyvet.
Nem is szeretném érzelgősre venni. Inkább eleveníteném fel a tegnapi napot, vagy éjszakát. De hiába írnám le, úgy is emlékezni fogok rá életem végéig. Nem baj. Akkor vesszük érzelgősre.
Már, ha lesz erre esély. Hallom, hogy apám szerencsétlenkedik valamelyik szobában. Mennem kéne segíteni neki, mert különben nem lesz hol laknunk…
Hehe, talán nem kéne kritizálnom apám tudását…

Becsuktam a könyvet, közben benne hagytam a tollat. Felálltam az ágyról, és apám szobája felé vettem az irányt. Az ajtó nyitva volt, így kopogás nélkül mentem be. És teljesen ledöbbentett, amit láttam.
Apám kivételesen ki volt öltözve, haját is rendbe szedte, megborotválkozott végre, és csodák csodájára használta a tőlem kapott kölnijét. Az ajtófélfának támaszkodtam, és elmosolyodtam apámat figyelve. Tudtam, hogy valami különleges alkalomra készülődik, különben mi másért csípte volna ki magát ennyire?
 - Mi ez a nagy alkalom? - kérdeztem meg tőle még mindig mosolyogva. Felém fordult, és kínosan elmosolyodott. - Jól nézel ki ma. Végre látok rajtad valami normális ruhát! - Nevettem fel halványan, visszaemlékezve arra, mikor öltözött fel így utoljára.
 - Nem szemtelenkedni apáddal! - Próbált valami szigort is hangjába csempészni, de a halk nevetés legyűrte, amitől egyáltalán nem hangzott szigorúnak.
 - Elnézés kérek. - Emeltem fel védekezően a kezeimet, majd végül a zsebembe mélyesztettem. Kellemes illat csapott meg, akárhányszor jobban megszagoltam Tom pulcsiját.
 - Amúgy randim lesz. - Vigyorodott el, és nekem is egy széles mosoly futott végig az arcomon. Örültem, hogy apámat boldognak láthatom.
 - És ki a hölgy? - De kérdésemre nem kaptam választ.
Szólt a csengő, apám pedig sietősen elment mellettem. Gyorsan visszafordult, és adott egy puszit a homlokomra, majd elköszönt, és elment. Hallottam még valami olyasmit is, hogy majd éjszaka jövök, de azt már nem hallottam tisztán. Meg különösebben nem is érdekelt, hogy apám mikor jön haza. Ha boldog, akkor másnap délben is elég hazajönnie.
Sóhajtottam egy nagyot megkönnyebbülten, majd visszamentem a szobámba. Újra hasra feküdtem az ágyamon, majd kinyitottam a könyvemet, ahol épp abbahagytam az írást.

Igen, igen. Lehetséges az is, hogy apám újra talál magának egy klassz nőt, akivel újra szerelembe eshet. Aztán vagy fog nekem tetszeni, vagy nem… Bár mit számít nekem, ha apám szereti? Aztán meg, ha engem nem szeret… repülhet is!
Jézusom!
Már csak néhány sor van hátra! És valahogy még mindig nem tudom, hogyan fejezzem be. Bár… mindegy is az, nem? Elég annyi, hogy minden rendben van. Velem is, apámmal is. Silvivel is, aki talált magának egy újabb pasit. Még Billel is, akinek azért még mindig nem vagyok közömbös… hát igen, kellett ezt tennie Tomnak!
És… tényleg nem tudom! Szokatlan lesz nem írni, de… majd hozzá szokok.
Aztán lesz, ami lesz!

Becsuktam a könyvet, és végig néztem rajta. Kicsit kopott volt már, meglátszott rajta, hogy használtam, de azon kívül még mindig szépnek mondható volt. És már tele emlékekkel. Emlékezve majd később azokra a gondolatokra, érzelmekre, amikor akkor cikáztak bennem, amikor írtam.
Letettem a könyvet a párnámra, majd felálltam az ágyamról, és az előszobába mentem. Belenyúltam a kabátomba, és megnyugodtam, mikor megtaláltam a felbontatlan Multifiltert. Felvettem hát a kabátot, és kimentem a párás, és sötét udvarra, hogy rágyújtsak. Leültem a szokásos helyemre, kibontottam a dobozt, majd elővettem egy szálat, és meggyújtottam. Örömmel nyugtáztam magamba, hogy a cigiről is leteszek majd.
 - Itt vagy? - Hallottam meg Tom hangját egészen közelről. Felnéztem, és láttam, hogy alig négylépésnyire áll tőlem vigyorogva. - Volt egy sejtésem, hogy cigizni fogsz. - Leült mellém, és elvette a cigimet, majd szívott belőle pár slukkot, utána visszaadta. - Hoztam neked még egy ajándékot, amit tegnap elfelejtettem odaadni. Meg amúgy is találkozni akartam veled. - Húzott magához szorosan, majd egy puszit adott az arcomra.
 - És mit kapok? - kérdeztem meg tőle kíváncsian. Ezen csak elnevette magát.
 - Kíváncsi! - Vigyorgott édesen, majd végül megcsókolt.
Elengedett, majd a kezembe adott egy becsomagolt kis tárgyat. Mohón bontottam ki a csomagolást, nem is törődve azzal, hogy az udvarra szemetelek. Végül a fény felé emeltem a kibontott ajándékot, és megdöbbenve vettem észre, hogy egy ugyan olyan könyv, mint a naplóm. Kérdő tekintettel néztem rá.
 - Ha jól tudom betelt, vagy mindjárt betelik a naplód. Hát gondoltam hozok egy ugyanolyat, hogy oldalakat meséljél tökéletességemről. - Nevette el magát a mondat végén, én pedig oldalba böktem.
 - Honnan tudtad, hogy…?
 - Az titok!
 - Te…
 - Én?
 - Köcsög vagy! De azért szeretlek!
 - Én is. - Majd fölém hajolt, és lágyan megcsókolt.

VÉGE!