Csend telepedett közénk. Egy pillanatra ránéztem, és láttam, hogy valamin gondolkodik. De addig örültem, mivel nem nézett rám, és nem kellett elvennem róla a tekintetem. Nem is időztettem rajta sokáig, inkább újra a földre szegeztem a tekintetem. Végül megtörve a csendet, újra megszólalt:
 - Elég idő telt már el? - kérdezte meg, engem figyelve.
Elkerekedett szemekkel ránéztem, és a csoki barna szempárába ütköztem. Alsó ajkamba haraptam, és egy egészen aprót bólintottam. Csak elvigyorodott ezen.
 - Akkor megkérdezhetem, hogy hogyan érzel valójában?
 - Tényleg érdekel, vagy csak azért kérdezed, mert én ezt mondtam neked? - Ez a kérdés csak véletlenül csúszott ki a számon, de már teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy ha Tommal vagyok, akkor mindig mást mondok, mint amit szeretnék.
 - Igen, tényleg érdekel. - Bólintott határozottan.
 - Hát… lehet hülyeség ez tőlem, de… Elég idő telt el, ez igaz. Ahhoz nem, hogy beszéljek még veled erről. Sajnálom, de ehhez nekem idő kell. - Hazugság volt minden szó. Kegyes hazugság.
Belülről marcangolni kezdett a bűntudat, hogy mégis hogyan képzeltem ezt. Miért hazudok neki, amikor kerek-perec tudom, mit érzek, illetve gondolok. Iránta. Ő iránta. Tom Kaulitz iránt, aki elcsavarta a fejemet. Aki képes arra, hogy az életemet normális kerékvágásba vigye. Vagy talán boldogabbá.
 - Értem. Gondoltam, hogy hirtelen dolog volt ez tőlem, de meg kell értenem.
Ahogy őt néztem, egy kérdés ugrott a fejembe. Ami egészen addig eszembe se jutott. Két szócska volt az egész, ami mégis egy érzést képes felváltani, teljesen felfordítani. De éreztem, hogy meg kell kérdeznem. Ki kell csúsznia a számon, meg kell várnom a válaszát, és reagálnom rá valahogyan. Bár azt már ki tudja, hogy hogyan?
 - Tom… kérdezhetek valamit? - Hangom elárulta neki, hogy félek a kérdéstől. És mintha meg is érezte volna, biztatóan megfogta a kezem, majd bólintott. Hatalmas görcsbe rándult a gyomrom. - Fogadás megint?
 - Egyáltalán nem. Én komolyan gondolom, Eva. - Határozottan nézett a szemembe, elárulva nekem, hogy tényleg nem hazudik. Komolyan gondolja az egészet.
 - Őrült vagy. Mindent megteszel azért, hogy megtudd, mit érzek irántad, ami szerintem egyértelmű, és képes voltál még ahhoz is, hogy az ikertestvéredet belerángatod ilyenekbe.
 - Tudom, őrült vagyok, és hülye. De ki nem?
 - Jó kérdés tényleg. Ki nem őrült és hülye ebben a világban? - Néztem rá elgondolkodóan. Nevetve megrázta a fejét, én csak megkönnyebbülten felsóhajtottam. Egyre jobban kezdett oldódni a beszélgetés. - És… kérdezhetek még valamit? - kérdeztem meg tőle félve, mintha már eddig is túl sokat kérdeztem volna tőle.
 - Persze. - Mosolyogott rám biztatóan. Eleresztettem én is egy gyors mosolyt felé.
 - Mindent megterveztél Billel? Szóval, hogy… abba a házibuliba menjen szilveszter, mint én? Utána meg lógjak el vele az első órára, majd rendszeresen lógjon rajtam? - kérdeztem meg egy szuszra az egészet, amin csak elmosolyodott.
 - Hát az elejét igen. A házibuliba tényleg azért ment el, hogy veled beszélhessen. Azért lógtatok el az óráról, hogy még többet szedjen ki belőled. De… - Tekintete egy pillanatra haragossá vált. Alsó ajkamba haraptam, várva arra, hogy folytassa tovább. - Amikor megcsókolt a játszótéren… túl sokat tett. Dühös vagyok rá még amiatt, hogy mégis mit képzelt magáról, de amikor elmondta, hogy nem csókoltad vissza, hanem ellökted magadtól… megkönnyebbültem. Mert valahogy Billhez jobban vonzódnak a csajok, ha ő felkínálja magát nekik.
 - Talán csak azért, mert ő nem fogadásból van a lányokkal. Ő az igaz szerelmet keresi, te meg… lézengesz ebben a világban cél nélkül. Közben szerzel csajokat, dugsz velük, és ennyi.
 - Ezt látod komolyan belőlem? Semmi többet?
 - Többet is láttam belőled. De a történtek után mégis mit láthatnék vagy gondolhatnék? Azt, hogy olyan odaadó vagy? Kedves, segítőkész, nem játszod meg magad, és őszinte vagy? Az csak egy álca volt, Tom.
 - Eleinte az volt. Időről időre ez megváltozott. Azt hittem persze, hogy csak játszom ezeket a dolgokat, de kiderült, hogy nem. Megváltoztam miattad Eva!
 - És most abban reménykedsz, hogy adok második esélyt?
Könnyek szöktem már a szemembe, ahogy őt figyeltem. Tekintete komoly volt, megbánással teli, és szomorú. Szívem szerint tárt karokkal fogadtam volna vissza, de az eszem megmakacsolt. Játszott vele, de velem is egyaránt. Fájdalmasan.
Ő csak kérdésemre bólintott egyet.

×××

2008. január. 24. - Whao!
Nem mesélek. Csak kerek-perec leírom ide a dolgokat. Ennyi. Elhatároztam. Nem használom feleslegesen a lapokat. Tömör leszek és lényegre törő. De akkor most miért fosom a szavakat?
Randira megyek!
Tom Kaulitzcal!
Whao!
Megbeszéltük tegnap - miután a héten végigbeszéltünk mindent, az elmúlt időszakról, néha elkészítve a kötelező feladatokat -, hogy újra kezdjük az egészet. Vagyis inkább ő beszélt rá, én eljátszva a makacs-kislány szerepemet, magamban ujjongva. És igen. Ez lett belőle.
Csütörtök estémet kivételesen nem megint tanulással töltöm, hanem egy randival, ráadás képen Tommal. Hihetetlen dolog, mégis ez a valóság. Végre újra minden a régi lehet, minden a normális kerékvágásba kerülhet, nem kell attól félnem, hogy minden felkavarodik. Most azonnal nem. Inkább csak később. Sokára…
Bár csak apát kell holnap beavatnom a dolgokba. És vagy túl élem. Vagy nem…

×××

Leült a padra, engem pedig az ölébe húzott. Átkarolt, miközben az előttünk lévő folyót figyeltük, amit kivilágítottak. Ujjainkat összekulcsoltuk, és csendbe burkolózva temetkeztünk bele a fejünkbe kavargó gondolatokba. Tökéletesnek mondható este volt, mi sem voltunk zavarba, olyan volt, mintha eddig nem is ismertük volna egymást. Szinte szó szerint újra kezdtünk mindent.
Hihetetlen volt számomra a tény, hogy Tom Kaulitz komolyan gondolta az egészet. Velem. Felhagyott azzal, hogy azt tegye, mint régen, „lézengjen a világba”, hanem valami komolyat is tett azért, hogy ne csak egy felesleges ember legyen. És ezt becsültem benne. Annak ellenére, amin keresztül mentünk. A hibáink miatt.
 - Billel tegnap megbeszéltem a dolgokat. - Törte meg a köztünk lévő csendet. Ránéztem, tekintete pedig találkozott az enyémmel. Egy mosoly futott végig az arcomon. - Kicsit csalódott volt, de azt mondta, hogy érezte ezt valahol. Vagyis, hogy ez lesz. Tudod, ő a barát, akiben meglehet bízni.
 - Azért sajnálom. Álltattam szegényt azzal, hogy mindig elhívtam valahova, vele lógtam, annak ellenére, hogy már halálra untam, hogy rajtam lóg. Most meg… - Húztam el a számat. Sajnáltam azért, amit tettem vele, bár nem kellett volna azzal foglalkoznom.
 - Hát te hihetetlen vagy! - Nézett rám elkerekedett szemekkel, hangja megdöbbent volt. Értetlenül néztem rá.
 - Ehm… nem értem. - mondtam neki zavarodottan. Arca nem árult el semmit sem, így még jobban zavarodott voltam.
 - Végre mindent újra kezdhetünk, te meg Billt sajnálod! - Nevette el magát végül. Én is megkönnyebbülten felnevettem.
 - Höhh… - Néztem rá durcásan, majd megöleltem, és adtam neki egy puszit. Arcán meg egy elégedett mosoly futott végig.
Nem sokáig ültünk még a padon, hamar elindultunk a féltizenkettes buszunkhoz. Amikor felszálltunk, meg sem lepődtünk, hogy rajtunk meg a buszsofőrön kívül két fiatal lány ült még a buszon, egész úton. Természetesen másnap munkanap, suliba kell menni, nem sokan mennek haza féltizenkettes busszal. Csak mi néhányan. Én és Tom. Egy feledhetetlen újrakezdés első randi után.
Teljesen kihalt volt a falu, amikor leszálltunk a buszról, és Tom megfogta a kezem. Megvártuk, míg elhajt a busz, és csak utána indultunk el. Csendben sétáltunk egymás mellett, ami pont tökéletes volt. Ha párszót is váltottunk volna, nem tökéletes lenne. Úgy pedig az volt. Teljes mértékben.
A kapunk előtt álltunk meg. Szembe fordult velem, így pont eltakarta az utcai lámpa zavaró fényét. Egy mosoly futott végig az arcán, majd az enyémen is. Arca közel volt az enyémhez, meleg lélegzete pedig arcomat súrolta.
 - Holnap jössz? - kérdezte meg suttogva, minta attól félne, hogy valaki meghall minket.
 - Nem. Már reggel megyek apámhoz, mert szerinte úgy kevesebb esélye van annak, hogy valami „ostobaságot” ne tegyek. - Húztam el a számat kelletlenül, de végül a mosoly visszakerült az arcomra. - Maximum csak akkor találkoznánk, ha a félnyolcas busszal mennél be, mert én azzal megyek Berlinbe. - Karommal átkaroltam a nyakát, Tom erre meg közelebb húzott magához.
 - Akkor azzal megyek. - Vigyor került az arcára, amit mindig is imádtam. Szemét meg az enyémbe fúrta mélyen. - Úgy sem szeretem az angolt. - Nevette el magát halkan. Csak mosolyogva megráztam a fejem.
 - Akkor holnap reggel negyednyolckor itt várlak. - Elengedtem, de ő nem így gondolta, és visszahúzott magához. - Mi van, jó éjt, puszit szeretnél? - Húzódott kaján vigyorra a szám. Boci szemekkel bólogatott.
Arcunk közel került egymáshoz, behunytuk a szemünket, majd ajkainkat a másikéra tapasztottuk. Aztán hagytuk, hogy a nyelvünk vad táncot járjon a másikéval.