- Vigyázz magadra! - Ölelt szorosan magához apa, úgy mintha el sem akarna engedni. Én csak megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy vége az első hétvégémnek Hamburgban. - Semmi ostobaságot ne tegyél, jó? - Elengedett, és komolyan a szemembe nézett. Aprót bólintottam ígéret képen. - Jövő hét pénteken találkozunk! - Újra magához ölelt.
 - Neked meg sok sikert a könyvedhez! - mondtam neki, miután elengedett. Válaszul csak egy puszit kaptam a homlokomra.
 - És majd hívjál, ha otthon vagy! - Azzal végre elengedett, és hagyott, hogy felszállhassak a berlini buszra.
Kettős érzelem volt bennem, mikor a buszsofőr elindította a motort, és a gázra taposva lassan elindult a buszmegállótól. Vártam is már azt a pár napot egyedül, de apa is hiányzott nekem. Annak ellenére, hogy bizalma nem teljesen száz százalékos irántam, én ugyan úgy szeretem. Ez a hétvégi oda-vissza buszozás pedig lassan felér, egy amolyan érzelem felkavarással. Mikor végre megszokom apa nélkül, mehetek hozzá, és két és fél nap múlva hagyhatom el megint. Ez meg mégis kinek jó?
A fülemben lévő mp3 minden külső hangot elnyomott, elég volt a havas tájra figyelnem, és az egyre sötétedő kinti mezőkre. Amikor pedig egy-egy várost elértünk, már mindenhol égtek az utcai lámpák, ellenkezve a rájuk „zúduló” sötétséggel. Mint akik nem akarnának a rossz útra térni, hanem szeretnének ugyan olyanok maradni. Mintha ilyesmit jelképeznének az utcai lámpák. Ez pedig engem teljesen elgondolkodtatott.
Berlinhez közeledtünk már, amikor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben, később pedig már meg is szólalt a jól ismert csengőhangom. A körülöttem ülőkre tekintettem, akik nem is törődtek a telefonom csengésével, mintha meg sem hallották volna a zajforrást. Mint akik csak az unalmas csendet hallották volna továbbra is.
Megnéztem a telefonom kijelzőjén, hogy vajon ki hívhat. És meg sem lepődtem, amikor Bill számát jelezte ki. Megnyomtam a zöld gombot.
 - Hello. - Szóltam bele, hangommal megtörve a busz újra bekövetkező csendjét is. Ezzel sem, törődött senki sem.
 - Szia. - Hangja szokás szerint mosolygós volt, amitől lassanként kezdtem a falra mászni. Mert mégis mikor fog leszállni rólam? - Mit szólnál ahhoz, ha Berlinben nem kéne átszállnod a magdeburgi buszra, hanem haza vinnélek? Nevelő faterommal úgyis most itt vagyunk, mert valami dolga volt, én meg elkísértem… szóval?
 - Az jó lesz. Köszi. - válaszoltam neki halkan. Hangom olyan volt inkább, mintha az utasoktól félnék, hogy esetleg megtöröm a csendjüket.
 - Akkor majd ott találkozunk. Szia. - köszönt el, mire én azonnal elvettem a fülemtől a telefont, és kinyomtam.
Egyre jobban nem kezdtem érteni magamat. Hogy egyáltalán miért fogadom el azt, hogy Billék haza vigyenek, amikor nekem már elegem van Billből? Talán csak azért, mert ő az egyetlen, aki még azt is elfogadja, amilyenné kezdek válni? Nem tudom. Egyáltalán nem.
Fél óra múlva érkezett meg a berlini buszmegállóhoz a busz. Elhúzva a számat álltam fel az ülésről, hogy leszálljak a jó meleg buszról, és menjek ki a hideg, zord időbe. Elköszöntem a buszsofőrtől, és leszálltam a buszról. Fejemre húztam a kapucnimat, egyik kezemet - amelyikkel nem az utazó táskám pántját fogtam szorosan - a zsebembe mélyesztettem, magamban pedig azért imádkoztam, hogy minél hamarabb haza érhessek, és vehessek egy jó meleg fürdőt. Bill nélkül.
Hamar megpillantottam Billt, aki mosolyogva indult el felém. Magamra erőltettem a szokásos mosolyomat, és elindultam én is felé.
 - Milyen volt Hamburg? - kérdezte meg miután köszöntünk egymásnak.
 - Jó. Csak unalmas. - válaszoltam neki, és hagytam, hogy átkaroljon, és úgy menjünk tovább.

×××

Úgy éreztem magam, mint novemberben, amikor meghallottam Schneider szavait. Szívem szerint elástam volna magam a föld alá, csak ne kelljen megint túl esnem azon a héten. Pont úgy, mint még akkor, azon a bizonyos novemberben. Amikor minden megváltozott.
Elkezdtem harapdálni az ajkaimat, mintha csak azon múlna a dolog, hogy Schneider visszavonja, amit mondott. De hiába vártam, nem történt semmi sem. Folytatta tovább az anyag leadását, mit sem törődve a zsibongó osztállyal, és velem. Mintha csak mindent kizárt volna.
Nem voltam képes tovább írni az anyagot. Az ajkaimat is már véresre harapdáltam. A gyomrom görcsbe rándult. Tom tekintetét e közben egyre jobban magamon éreztem. Éreztem, hogy egy pillanatra sem veszi el tekintetét rólam.
 - Csendet kérek! - Fordult hátra Schneider, és csak ezután éreztem megkönnyebbülést, mivel Tom tekintete nem időzött rajtam tovább.
Nem kellett már sok ahhoz, hogy kicsengessenek a förtelmes, töri óráról. Hogy vége legyen a hatodik órámnak, és elmehessek minél hamarabb, úgy, hogy Schneider ne lásson meg. Hogy elmehessek a minél hamarabbi busszal, és hogy elkerülhessem Tomot.
 - Beszélhetnénk? - kérdezte meg Tom kicsengő után, ezzel időt sem hagyva, hogy elmenekülhessek előle. Helyette csak tehetetlenül ültem vele szemben, arcát figyelve.
 - Elkerülhetem, vagy sem? - Hangom halk volt, és remegett. Pont olyan, mint azon a bizonyos novemberi héten.
 - Nem, nem hiszem. Végig fogsz hallgatni. - Kihúzta a mellettem lévő széket, majd leült rá velem szemben.
 - Akkor essünk túl rajta. - Szívem hevesen kezdett verni, ahogy kellemes illata megcsapta az orromat. Elvettem róla a tekintetem, és a kezemben lévő tollat kezdtem el figyelni.
 - Tudom, hogy sok mindenről kell beszélnem veled. De a hatórási buszig sok időnk van. - Ezzel a mondattal döntötte el végleg, hogy végig hallgatom, ha akarom, ha nem.
 - Mondjad… - dünnyögtem nagyon halkan. Visszatért belém az a furcsa érzés, ami akkor öntött el, amikor mindig vele voltam.
Ujjai megérintették az államat, majd lassan az arcomat az övé felé fordította. A tollat kiejtettem a kezemből, amikor tekintete az enyémmel találkozott és egy hatalmasat dobbant a szívem. Éreztem, hogy elpirulok, és ez ellen semmit sem tudok tenni. Kezdtem olyan lenni, mint még akkor régen.
Örülnöm kéne ennek talán. Hisz végre van esélyem visszaváltozni, visszatérni a normális kerékvágásba. De egy valami a bökkenő csak ebben. Aki esélyt ad erre.
 - Nem tudok hogyan belekezdeni… - Nézett rám zavartan, szemében egy félő mosollyal. Szerettem volna elvenni a tekintetem róla, de nem engedte.
 - Csak nyugodtan. Hisz a hatórási buszig még rengeteg időnk van, nem? - kérdeztem cinikusan, azt remélve, hogy reagál rá valamit, és a téma elterelődik. De csalódtam. Helyette elmosolyodott.
 - Eva, te soha nem változol. - Ez a kijelentése megdöbbentett. Elkerekedett szemekkel néztem. - Próbálsz felvenni egy álcát, amivel erősnek mutatod magad. Még előttem is azt tetted, illetve teszed. Kereshetnék rá okokat, de hiába tenném. Ettől még nem változol meg. De…
 - De? - kérdeztem meg tőle érdeklődve. Egyre jobban felcsigázott a mondani valója, és nem is lepleztem.
 - Kivételt tettél valakivel. - válaszolt kérdésemre, egy vigyor kíséretében. Mielőtt persze bármit is mondhattam volna, folytatta: - Nem Silvire gondolok. Hanem Billre. Közel engedted magadhoz, ahhoz képest, hogy őt még jobban nem ismered, mint engem. És még tiltott préda is lenne számodra.
 - Bill engem nem érdekel. - mondtam határozottan. Tom erre csak bólintott, és látszott rajta, hogy komolyan vette.
 - Tudom, hogy nem érdekel. - Vigyorodott el végül. - Ezzel én is tisztában vagyok, meg ő is talán.
 - Talán…? - Vontam fel az egyik szemöldökömet. A kíváncsiság egyre jobban úrrá lett rajtam.
 - Nem esett le neked, hogy Bill túl sokat lóg rajtad, és érdeklődik irántad? Nem furcsálltad? - kérdezte meg komoly arccal. De a szemében láttam, hogy nevetne.
 - Csak idegesítőnek találtam. - válaszoltam neki könnyedén. Egy vállrántás kíséretében.
 - Igen, Bill az. - Nevetett fel halkan, majd újra engem figyelt. - Komolyra véve a dolgot… tényleg nem esett le? - A kérdésére csak egy fejrázást kapott tőlem. - Lehet, hogy ezért nagyon pipa leszel, de… Én kértem meg rá, hogy úgymond, kattanjon rád. Nem gondoltam volna, hogy így sül el, és…
 - Hogy mi van?! - kérdeztem meg tőle felemelve a hangomat, és felálltam a székről. Igen, jól gondolta, tényleg pipa lettem ezért.
 - Meg kell értened, Eva. Mindezt csak azért tettem, hogy megtudjam, hányadán állsz velem. De máshogy sült el a dolog. Jó, persze tényleg megtudtam, amit akartam, bár arra meg nem számítottam, hogy Bill komolyan beléd szeret!
Visszahuppantam a székre, újra megfogtam a leejtett a tollat, és Tomra néztem elkerekedett szemekkel. Pipa voltam rá még mindig, de az meg teljesen letaglózott, hogy Bill belém szeretett. Egy ostobaság miatt, mert Tom nem volt képes arra, hogy letegyen a dologról.
Elvettem a tekintetem Tomról, és a padlót kezdtem nézni. Figyeltem rajta a sárnyomokat, amik az elolvadt hó után maradt a talpunkon, és hagytuk a padlón. Nem kötött le annyira, sőt egyáltalán nem, de nem voltam képes Tomra nézni. Egyrészt a bennem feltörő szerelem miatt, amit előhozott azzal, hogy még mindig próbálkozik. A másik ok miatt meg azért, mert képes volt ilyen baromságba beleráncigálni testvérét, aminek az lett a vége, hogy belém szeretett.
 - Tudom, hogy most haragszol… - Kezdett volna bele Tom, de én közbe szóltam:
 - Ne is tudd meg mennyire…
 - Gondold magad az én helyzetembe! Te mit tennél, ha már minden lehetőséget fel kellett adnod, mert a lányt, akit szeretsz, makacs, és még magának sem ismeri be, hogy szerelmes a srácba?
 - Hát nem ilyet, az egyszer biztos.
 - Akkor mégis mit?
 - Hmm… hát talán egy kis időt hagynék neki, aztán próbálnám megbeszélni vele a dolgokat, és megkérdezni, hogy hogyan is érez.