Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett, nem is szólva a másikhoz. Még akkor sem szóltunk semmit, amikor elővett egy doboz cigit a zsebéből és megkínált. Bólintva megköszöntem neki, majd meggyújtottuk a ciginket, és csendben mentünk tovább. Kellemes, mégis picit zavaró csöndben.
Lassan közeledtünk a sulihoz, nem voltunk messze tőle, alig száz méterre, mikor megállt, és rám nézett. Megálltam vele szemben, és a havas földre hajítottam a cigi csikkemet, és tekintetemmel, figyelemmel kísértem, hogyan alszik el. Utána néztem csak Billre.
 - Nincs kedved ellógni velem az angolt? Vagy be szeretnél menni? - kérdezte meg tőlem, nem is törődve a mellettünk elhaladó rohanó felnőttekkel és diákokkal.
 - Nem… nem tudom… tulajdon képen nincs. - Elgondolkoztam közben, hogy jó-e, ha Billel ellógok az első óráról, de végül is mi rossz lehet benne?
 - Akkor eljössz velem? - Szemében mintha valami felcsillant volna a bólintásomra. Valami furcsa dolog, amit nem tudtam mire vélni. - Akkor gyere utánam, mutatok neked egy jó helyet. - Indult el abba az irányba, ahonnan jöttünk.
 - Ha erre megyünk, akkor miért indultunk el a suliba? - kérdeztem tőle, elkerülvén azt a szokatlan csendet.
 - Gondoltam akarsz suliba menni, így nem kellett volna egyedül menned annyit. - válaszolt egy mosollyal az arcán, rám sem nézve közben, csak mentünk tovább.
 - Hát… azért rendes tőled. - mondtam neki halkan, remélve, hogy nem nagyon hallja meg.
 - Rendes is vagyok meg okos. Tökéletes vagyok egyszerűen. Túlságosan is. - Nevette el magát, majd én is.
Hirtelen lekanyarodott egy csendes kis utcába, én meg alig bírtam követni. A lépteit felgyorsította, hogy minél hamarabb oda érjünk, de számomra túl gyors volt a tempója, így kénytelen voltam utána már szinte lassan futni. Néha-néha megcsúsztam a csúszós járdán, esetleg valami kis apróbb dologban buktam majdnem orra. Végül mikor megállt egy hatalmas bokor előtt, amit ellepett az éjszaka lehullott hó, utol tudtam érni, és lihegve megállni mellette.
 - És most? - kérdeztem meg tőle miután sikerült újra egyenletesen lélegeznem.
 - Várjál. - Csak ennyit mondott, majd elkezdte lassan lesöpörni a havat a bokorról.
Értetlenül néztem, hogy vajon mit csinálhat. Nem kérdeztem meg tőle, nem is éreztem rá késztetést. Csak figyeltem, gondtalanul, semmin sem törve a fejemet. Még Tom sem jutott az eszembe, és az sem, vajon bement-e órára vagy sem. És ha mégis bement, akkor felfigyelt arra, hogy én és Bill nem vagyunk benn. Nem tudom. De nem is gondoltam rá akkor.
 - Kész. - Szólalt meg hirtelen, miután már szinte alig volt hó a bokron. - Gyere utánam. - Intett, én pedig szó nélkül mentem utána.
Az egyik ágat a bokorról arrébb mozdította, majd előre ment, utána pedig én. Majd miután átvergődtem a bokrok között, egy hinta tárult elém. Havas volt, és már rozsdásodott. Réginek tűnt, mégis jó állapotban volt. Két darab volt egymás mellett, mintha pont két embernek tervezték volna.
 - Ez? - Néztem érdeklődő tekintettel Billre, aki csak kedvesen rám mosolygott. A szemében megint benne volt az a fura csillogás.
 - A közös hintánk Tommal. Nem mi készítettük persze, de mikor még itt éltünk, akkor csak mi tudtunk erről a helyről. De miután elköltöztünk, nem tudtunk ide járni, és az óta szerintem mások is tudnak már róla. - Szünetet hagyott. Pont annyit, hogy végig nézzek újra a hintákon, majd rá szegezzem a tekintetem. Ezután újra megszólalt: - Meg sem kérdezed, hogy miért mutatom ezt meg neked, amikor ez egy amolyan „Kaulitz titok”?
 - Öhm… Miért is?
 - Nem tudod?
 - Nem.
 - Semmi sem jut az eszedbe?
 - Hát… nem. - Értetlenül néztem rá egy darabig, majd elvettem róla a tekintetem. Valamiért belülről furcsa érzés kerített a hatalmába. És nem is tudom, hogy mi volt az.
 - Tényleg semmi? - Vonta fel kérdőn az egyik szemöldökét. Megráztam a fejem. - Eva… egyáltalán gondolkoztál rajta? - Terült szét újra az arcán egy hatalmas vigyor.
 - Bill… Miért nem mondod el egyszerűen? Soha sem fogok rájönni, és nem szeretnéd te sem, ha ide fagynánk! - Csattant ki belőlem hirtelen. Untam arra várni, hogy megmondja, és elkezdtem egyre jobban fázni is. Ráadás képen a hó is elkezdett hullani akkor.
 - Aranyos vagy, amikor hisztizel. - Csak ennyit mondott, semmi többet.
Apró kis mosoly jelent meg a szája szélén, ami mégis sokat mondó volt. Zavartan kezdtem figyelni, ahogyan egyre közelebb jön hozzám. Oly’ annyira, hogy meleg lélegzetét a saját arcomon éreztem, miközben tekintete vészesen közel volt az enyémhez. És egyre csak közelített az én arcomhoz…

×××

2008. január. 19. - Unalmas szombat…
Egyszerűen egyáltalán mi kötött le engem, hogy írjak valamit is?
Talán az, hogy apám megint elutazott ma három hétre, a könyve miatt? És a bizalmatlansága miatt irántam, minden hétvégén el kell mennem Hamburgba?
Esetleg az, hogy a félévim jó lett, de kezd romlani az átlagom?
Vagy akár a miatt, mert rászoktam a cigire?
De lehetséges lenne az is, hogy azért, mert Bill egyre furcsábban viselkedik velem a játszóteres csók óta? Vagyis inkább nem, hogy leszállna rólam, hanem egyre jobban… rám mászik?
Ezt pedig Silvi ne nézi jó szemmel, és legtöbbször a beszélgetés mindig erre terelődik?
Vagy esetleg… mert Tom teljesen kerül?
Nem tudom.
De érzem, hogy apám bizalmatlanságát elnyertem magam iránt, hogy nehezen tudok visszaszokni a tanulásra, nem tudok egy hamar leszokni a cigiről, nem tudom magamról lerázni Billt, nehezen tudom elérni újra a jó barátságot Silvivel, és végleg búcsút mondhatok Tomtól
Talán itt, van mindennek vége. Itt vesztettem el végleg a lábam alól a talajt. Sőt. Az is lehetséges, hogy ez az a pont, ahol segítség kéne nekem ahhoz, hogy újra fel tudjak állni. De mégis kire tudnék támaszkodni? Apámra, hogy talán ettől újra bizalma legyen irántam? Esetleg Silvire, hogy aztán később megint a földre kerüljek? Vagy… Bill? Ő vele mi lenne? Megbízhatok egyáltalán benne?
Tényleg nem tudom.
Csak ki akarok kerülni ebből a helyzetből!
Minél hamarabb!

×××

A takarót a fejemre húztam, és minden porcikámmal azon imádkoztam, hogy ne kelljen ki kelnem az ágyból. Hogy Bill felejtsen el, és hogy menjen el. Tudtam, hogy szükségem van rá, de azon a vasárnapi délelőttön nem éreztem rá semmilyen késztetést, hogy vele legyek. Csak egyedül szerettem volna lenni. Pár szál Marlboro kíséretében. Semmi többre nem vágytam.
Hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílik, és Bill belép rajta. Összegömbölyödtem a takaróm alatt, behunytam a szemem, és hirtelen az jutott eszembe, hogy megfulladnék szívesen, csak ne rontsa el senki sem a betervezett programomat. Főleg olyan valaki, akire szükségem lenne, de nem abban a pillanatban.
A szobám ajtaja következett. A szokásos hangra mély levegőt vettem, és fejemet a párnámba fúrtam. Persze, hogy nem bírtam sokáig levegő nélkül, és mélyen belélegeztem a levegőt, hogy újabb fél percre megpróbálkozzak az öngyilkossággal. Bár tudtam, hogy úgy sem tenném meg.
 - Felébresztettelek? - Éreztem, hogy az ágy besüpped mellettem, ahogyan Bill ráül. Lehúzta lassan a takarót rólam, én pedig kénytelen-kelletlen felültem, és ránéztem.
 - Nem, már előtte is fenn voltam… - válaszoltam neki rekedtes hangon, amit talán meg is játszottam egy kicsit.
 - Akkor kicsit hamar jöttem. De azt hittem, tizenegykor már ébren vagy. - Mosolyodott el, mire én is magamra erőltettem egy apró kis mosolyt.
 - Fenn szoktam lenni, de éjszaka későn aludtam el… - Beletúrtam a kócos hajamba, majd ásítottam egy nagyot. Végül újra Billre néztem.
 - Szeretnél még aludni? Mert akkor elmegyek… - Láttam rajta, hogy szeretne felállni, és talán e miatt fogtam meg a jéghideg kezét, és néztem rá könyörgően.
 - Ne. Nem akarok most egyedül lenni. Örülök, hogy itt vagy. - Néztem a szemébe bele, ami újra felcsillant.
Mekkora egy hazug picsa vagyok! - futott végig rajtam a felismerés, miközben elengedtem Bill jéghideg ujjait.
Leült, ahol eddig ült, és engem figyelt. Mintha valami miatt különösen figyelt rám. Vagy talán csak én beszéltem be magamnak. Tudtam, hogy képes lettem volna rá, főleg, hogy ő volt az egyetlen, aki tényleg segíthet abban, hogy felálljak. Esetleg csak begolyóztam.
Hogy megszakítsam a szemkontaktust Billel, hátra dőltem az ágyon, utána a plafonra szegeztem a tekintetemet. Bármit, csak ne kelljen Bill szemébe néznem. Attól valamiért a hideg szokott kirázni. Olyan furcsán kellemes hideg.
 - Mit szeretnél ma csinálni? - kérdezte meg végül Bill, miután én nem szóltam semmit sem.
 - Nem tudom. Nekem mindegy, csak ne legyen hideg. Nagyon hidegek az ujjaid, fel kéne melegítened őket, mivel erről a kinti hideg jut eszembe. Itt benn pedig olyan jó meleg van. Főleg a takaróm alatt…
 - Akkor befekszem melléd! - Emelte fel a takarómat, majd helyet fészkelt magának mellém. Miközben végig az arcán volt a mostanában le nem hervadó vigyor.