Leült mellém, elővett egy szál cigit, a szájába helyezte, majd végül meggyújtotta. A kabátzsebébe tette a gyújtót, meg a félig üres cigis dobozt, majd felém nézett. Az utcai lámpa fénye nem ért el hozzánk, és csak a körvonalát észleltem szinte. De ő is csak ennyit belőlem.
 - Meguntad, vagy nikotin hiány? - kérdeztem meg tőle csendben. Legbelül hálát adva az égnek, hogy Tom más házibuliba ment.
 - Meguntam. Unalmas ez az egész buli, és alig találtalak meg. Mert beszélni szerettem volna veled. - válaszolt kérdésemre lassan, nyugodtan és megfontoltan. Felvontam erre csak az egyik szemöldökömet, amit persze nem látott a sötétben.
 - Miről? Mert, ha Tomról, akkor arról nincs mit beszélni. - A hamut figyelve, ahogyan az a földre hullik, eszembe jutott minden emlék Tommal kapcsolatban. Ami még friss is számomra.
 - Nem, arról nem fogok veled. Úgy is neked adnék majdnem igazat. De azt be kell látnunk, hogy Tom szemét volt. - Az izzó cigi vége élénkvörösebben felizzott, ahogy beleszívott. Majd tekintetemmel végig követtem, hogyan kezd lassan lejjebb menni, mert a kezét a térdeire helyezte.
 - Majdnem?! - kérdeztem meg tőle döbbenten. Nem értettem.
 - Hát… elmesélte mi volt. De… ezt inkább hagyjuk! - Terelte el feltűnően gyorsan a témát. Nem szóltam semmit sem, inkább csak megrántottam a vállam. Hisz mi olyan fontosat mondana erről?
 - És Silvivel beszéltél már? - Tereltem én is más témára a beszélgetést, mert mindkettőnk számára kezdett kínossá válni.
 - Nem. Találkoztam vele, és köszöntünk egymásnak, de ennyi. - Hangja könnyed volt, ezzel elárulva, hogy ő tényleg csak barátnak nézte.
 - Akkor komolyan gondoltad? Szóval, hogy számodra csak egy barát?
 - Igen. Én soha nem szoktam abban, hogy hogyan érzek. Nyíltan felvállalom.
 - De azért tíz hónapig jártatok, és…
 - Két hónapig éreztem valami szerelem félét, hét hónapig magamban rágódtam az érzéseim miatt, és az utolsóban azon gondolkoztam, hogyan mondhatnám meg neki. Mert nem akartam megbántani.
 - Azért mégis sikerült… - Gondolkoztam el egy pillanatra. Tudtam, hogy barátnőm táplál érzelmeket Bill iránt, de azok tényleg szerelmi érzések voltak, vagy csak valami más?
 - Mindenki megbánt mindenkit, így vagy úgy.
Csend következett közénk. Nem zavaró volt. Mondhatni már kellemes. Zavaróan kellemes. Igaz, Billel mindig is sokkal jobban jóban voltam, mint Tommal, de annyi ideig soha nem beszélgettünk, mint akkor. Valahogy Bill számomra csak egy ismerős volt, akivel jól ellehet beszélgetni. Semmi több. És ott, mintha valahogy több lett volna. Mintha már a barátom lenne.
 - Néha olyan okosakat mondasz… - Törtem meg végül én a csendet, mert kezdtem úgy érezni, hogy megfulladok a sok érzelembe, ami akkor kavargott bennem.
 - Hát igen. Valakinek okosnak is kellett születnie. - Nevetett fel hangosan, majd én is.
Kiabálás hozott újra csendet közénk. Hallottuk, hogy pezsgősüveget bontanak, hangosan felkiáltanak, majd utána sikítozva egymás nyakába ugranak. Egymásra néztünk közben.
Egy mosoly futott végig a szánkon, majd felemeltünk a ciginket. Egymásra mosolyogtunk, majd csak ennyit mondtunk:
 - Buék!
Végül újra magam elé néztem. Pár pillanatra kiszűrtem a mellettem ülő Billt, és csak a gondolataimmal foglalkoztam. Újra végig futott az elmémen annak az időszaknak a vegyes érzelmei, ami akkor volt, mikor még nem volt számomra teljesen világos, hogy mi a helyzet Tommal. Az óta pedig sajnos már minden világos. Talán túlságosan is.
 - Eva! - Húzott vissza a valóságba Bill hangja. Megráztam a fejem, és felé néztem. - Kérdezhetek valamit?
 - Nyugodtan. - válaszoltam neki, ezzel egy időbe pedig elnyomtam a cigimet.
 - Én csak…
Mielőtt bármit is mondhatott volna, néhány lány és fiú sikítozva rohant ki az udvarra, megzavarva ezzel a kellemes beszélgetésünket Billel. Az eszem azt diktálta, hogy kérdezzem meg tőle, mit szeretne kérdezni, de a szívem nem akarta. Nem érezte rá teljesen a késztetést.

×××

2008. január. 1. - Új év.
Jó kérdés, hogy most minek pazarlom a tollamat. Meg a lapokat. Úgy is mindjárt betelik ez a kiskönyv, és vehetek újat. Hát nem mesés? Legalább valami foglalkoztat! De jó!
És… mondhatom magamra azt, hogy egy nagy szerencsétlenség vagyok? Mert, ha nem is… én annak érzem magam. De nagyon!
A Billel való beszélgetésem után valahogy minden pokol volt számomra. Silvi kiment az udvarra - részegen -, és meglátott minket beszélgetni. Kicsit felkapta a vizet, de megnyugtattam. De ami utána történt… jó, nem olyan lényeges talán, de… nekem az.
Mert hamar meguntam a bulit, és elindultam haza. Vagyis még nem, mert elmentem a játszótérre, de ott sem lehettem sokáig a hideg miatt. Aztán persze indultam haza, de egyáltalán nem akartam látni, amit ott láttam a kapu melletti bokroknál. Vagyis inkább kit.
Mivel… brr! Tom ült ott, engem figyelve, ahogyan közeledem a házhoz. Tekintetét le nem vette rólam, de én rá se néztem. Nem a gyűlölet fogott el, hanem… nem is tudom, hogy mi. Fájdalom. És mérhetetlen nagy szánalom. Saját magam iránt.
Igen, ügyesen kinyitottam a kapu ajtót, és már mentem volna be, mikor felállt, és megfogta a kezem. Hideg keze az enyémhez ért, utána egy tized másodperc múlva hideg futkosott végig rajtam. Szinte már kínzóan fájdalmasan. Ránéztem, ő pedig halkan annyit motyogott, hogy beszélni szeretne velem. Nem tudom mi ütött belém, de mégis rábólintottam. Pedig egyáltalán nem akartam!
 - Sajnálom, hogy… így tudtad meg… - Hangja halk volt, miközben mondta, mindvégig a szememben.
 - Erről már lekéstél! - Vetettem neki oda mogorván. Mindketten megfeledkezve eközben arról, hogy a kezemet fogta… - Tom, nem kell semmit sem mondanod tovább. Ennyi volt. Számodra csak egy szórakozás. Számomra pedig… hát… egy nagyon nagy érzelem felkavarás. Vége.
 - Én nem akarom, hogy vége legyen! Folytatni akarom tovább! Vagy inkább újra kezdeni! Mindent tiszta lappal, mert… megérdemled.
 - Mi van Tom, kell vissza az a 150 euró, meg a gyerekmenü?
Ez után a mondat után durrant el mindkettőnknek az agya. Végre elengedte a kezemet, és tekintete könyörgőből dühössé változott. Az enyém fagyos maradt továbbra is, annak ellenére, hogy belül tombolt bennem mindenféle érzelem.
 - Te soha semmit sem veszel komolyan!
 - Ó, mert te a fogadást komolyan vetted? Elnézést kérek azért, mert egy hülyeséget nem gondolok komolyan!
 - Eva! Én nem vettem komolyan a fogagást! Semmit sem vettem komolyan!
Ez a mondat fájt nekem a legjobban. Szemembe könnyek szöktek, és hátrébb léptem. Messze akartam tőle kerülni, amennyire csak lehetett. Látni sem akartam abban a pillanatban. De még most sem, ahogy visszagondolok erre…
 - Látod? És még te könyörögsz azért, hogy bocsássak meg neked a fogadás miatt, amikor most vallottad be, hogy nem gondolod komolyan!
 - Én… nem úgy gondoltam!
Nem mondtam többet. El sem köszöntem tőle, hanem az orra előtt becsapva az ajtót, bementem a házba. Előkerestem a ház ajtajának a kulcsát is, bementem, majd magamra zártam az ajtót. Utána lehettem a leggyengébb, amire vágytam. Kiadhattam magamból minden felgyülemlett érzelmet…
Utálok erre visszagondolni, de én mégis leírom ide ezeket. Talán csak azért, mert segít az a dolog, hogy kiírjuk magunkból a dolgokat. Van benne valami. Most is könnyebb lett valamivel. Segít benne, hogy letegyek róla. Annak ellenére, hogy még mindig szeretem.

×××

Szememet behunytam, és hagytam, hogy a busz apró kis rázkódásai álomba húzzanak. Vagyis, hogy még egy kicsit aludhassak a hétfői borzalmas nap előtt. Amit túl kell élnem. Hogy utána haza mehessek, és másnap megint mehessek be suliba, azt a napot is túlélni.
Kinyitottam pár perc múlva a szememet, mivel nem tudtam elaludni. Helyette inkább tekintetemet az elsuhanó havas fákra szegeztem, minden félével elterelve a gondolataimat arról, hogy Tom is a buszon van, Silvi pedig másikkal megy be, így senkivel sem tudtam eltereltetni a gondolataimat. Az pedig frusztrált. Sőt. Inkább idegesített. De nem a tény, hogy Silvi nincs. Hanem, hogy nem voltam képes másra gondolni. Csak Tomra.
A percek kínzó lassúsággal teltek, úgy éreztem, mintha nem is akarna múlni az idő. Mintha csak időrabságba száműzettek volna Tommal. Meg még pár álmos diákkal, és egy komor arcú buszsofőrrel. De aki mégis csak valamit számított, az Tom volt.
Szemem boldogan felragyogott, mikor elsuhantunk a Magdeburg feliratú tábla mellett. Boldogság töltött el, hogy nem kell már sokat Tommal töltenem. Hanem nyugodtan elsétálhatok a suliba, leülhetek valamelyik padba, majd firkálással és valami okosság megjegyzésével, túl éljem a napot. Ahhoz pedig már csak röpke perceim voltak. Nem több. Sajnos nem is kevesebb.
Hat perc kellett ahhoz, hogy a busz gond nélkül elérje a buszmegállót, és a szokásos 3-as feliratú tábla mellé megálljon, és leállítsa a motort. A mellettem lévő ülésről felkaptam a táskámat, és a hátamra dobtam, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor fél perc múlva leszálltam a buszról, és a hűvös magdeburgi levegőt szívhattam be mélyen a tüdőmbe.
 - Eva, mehetek veled? - Ismertem fel Bill hangját a hátam mögött. Megfordultam, és láttam, hogy Tom a másik irányba indul el, Bill pedig engem figyel kérdő tekintettel.
 - Aham. - Rántottam egyet a vállamon.