Megráztam a fejem, és erőtlenül a lépcsőre rogytam. Arcomat a tenyerembe temettem, és megráztam a fejem. Nem azért, mert nem akartam elhinni, amit Silvi mondott. Nem, egyáltalán nem azért. A saját ostobaságom miatt. Képes voltam odaadni magam egy olyan srácnak, aki csak szórakozásból van velem. Aki…
Újra megráztam a fejem. Éreztem, hogy mardosó könnyek a szemembe szöknek. Nem tettem ellenük inkább semmit sem, hagytam, hadd törjenek maguknak utat. Mivel semmi sem érdekelt abban a pillanatban. Csak egyedül szerettem volna lenni. Magányban.
 - Én… sajnálom, de… - suttogta nagyon halkan. Kezét a vállamhoz tette, és leült mellém a hideg lépcsőre. - Úgy éreztem, el kell mondanom. Tudom, hogy boldog voltál, és én ezt raboltam el tőled hirtelen, de… - Elakadt a hangja. Nem tudta hogyan folytassa tovább. Bár nem is vártam el tőle.
 - Sokkal jobb így, nem? Pár nap alatt kiheverem, és kész. - mondtam érzelemtől mentes hangon, majd felálltam. - Én most… - Néztem barátnőmre könnyes tekintettel. Megértően bólintott. - Majd beszélünk…
 - Holnap jövök. - Csak ennyit mondott.
Aprót bólintottam. Nem vártam, meg míg elmegy, hanem bementem a házba, ahol egyenesen a szobámba vettem az irányt. Lerúgtam a cipőt a lábamról, leszedtem a kabátot magamról, és az ágyra dőltem. Ott pedig fejemet a párnába fúrtam, és hangosan zokogni kezdtem.

×××

Nem tudom mennyiszer keresett már. Telefonon is, de még hozzánk is eljött. Ilyenkor persze nem nyitottam neki ajtót. Apám pedig nem kérdezősködött. Látta rajtam, hogy kerülöm Tomot, így nem kérdezett rá miért. Inkább magában örült, hogy „észhez tértem”.
Sötét volt már, mikor a telefonom újra rezegni kezdett az asztalomon. Idegesítve engem. Felhívva rá a figyelmemet, hogy vegyem fel. Persze volt egy olyan érzésem, hogy Tom hív, mégis oda mentem, és megnéztem a kijelzőn. Amin meglepő módon Silvi neve szerepelt. Azonnal felvettem.
 - Végre! - Hallottam a vonal másik végéről barátnőm megkönnyebbült nevetését. Rajtam is csak egy mosoly futott végig. - Kitalálom. Tomot kerülöd, ezért vetted fel nekem is sokára.
 - Talált süllyedt. - Húztam el a számat kelletlenül, és leültem az ágyam szélére.
 - Szóval ennyire komoly… - Hangja sejtelmes volt, és elgondolkodó.
 - Ezalatt mit értesz? - kérdeztem meg tőle értetlenül, mivel nem tudtam, mire gondol az alatt, hogy ennyire komoly.
 - Azt, hogy szerelmes vagy belé. Menthetetlenül bedőltél Tom Kaulitznak, és nem fogadtad meg a tanácsomat, hogy ne szeress bele. Sőt. Olyannyira beleszerettél, hogy már le is feküdtél vele. Apádnak is hazudtál miatta, és…
 - Köszönöm, ennyi bőven elég lesz. - vágtam közbe durcásan, nem volt kedvem ahhoz, hogy fejemhez vágjon mindent, amit elkövettem.
 - Eva, te jól beleestél a csapdájába…
 - Tudom… - Hajtottam le a fejem, és egy könnycsepp gurult végig az arcomon.

×××

Csendben ültem mellette. Kezem az övén pihent. Tekintetem a földre szegeztem, mivel nem voltam hajlandó ránézni. Egyenesen undorodtam tőle, és szívem szerint felgyorsítottam volna abban a pillanatban az időt, hogy hamarabb túl essek a beszélgetésen vele. És hogy ne fájjon annyira.
 - Miért nem értél rá eddig? - Szólalt meg, hangjában tele kíváncsisággal. A tekintetét is magamon éreztem.
 - Kibékültem Silvivel… - Úgy éreztem a legjobbnak, ha ezzel kezdem. Legalább magamat is bemelegítem a vitára, vagy az előttem álló „szakításra”.
 - Az nagyon jó! - Derült fel az arca, és engem figyelt az ellenállhatatlan vigyorával. Ránéztem, és magamban azon ingáztam, hogy vajon tényleg örül-e ennek, vagy megint hazudik…
 - Mondott valamit, amit most meg szeretnék veled beszélni… - Húztam el a számat, majd egy mély levegőt vettem. Magamban gyorsan átgondoltam mindent.
 - Mondjad nyugodtan. - Keze biztatóan megszorította az enyémet, de hangján éreztem, hogy egy pillanatra megremeg.
 - Sokszor említettem már neked ezt a fogadásos dolgot, és… Silvi elmondta, hogy igaz, és te… - Nem bírtam tovább mondani. Elcsuklott a hangom, és a sós könnycseppek a szemembe szöktek. - Bíztam benned, és te…
 - Eva, hadd magyarázzam meg! - Kezemet elengedte, arcomat pedig az övé felé fordította, de tekintetemet nem rá szegeztem.
 - Mondd! - Amint lehetett elfordítottam a fejem, és inkább a hóval ellepett játszóteret figyeltem. Ami csendbe burkolózott akkor.
 - Tényleg egy fogadás. Volt. - Hajtotta le a fejét. Abban a pillanatban a düh minden összes érzelmemet felváltotta, és szívem szerint kikeltem volna magamból. Mégis türtőztettem magamon.
 - Mennyiért? - kérdeztem meg halkan, szavakat a fogaim között kipréselve. Vigyáztam arra, nehogy ordibáljak vele.
 - 50 euró, és egy gyerekmenü a McDonald’s-ban. - A mondat végén halkan felkuncogott, de mivel én nem reagáltam rá semmit, csendbe maradt.
 - Hát… remélem megérte! - csattant ki belőlem hangosan. Nem terveztem olyan hangosra, bár valahogy nem bántam meg.
 - Nem. Egyáltalán nem. Megváltozott a véleményem időközben. Mondhatni lemondtam a fogadást, és fizethettem ki három embernek az 50 eurót és a menüt. Minden pénzem ráment, de szerintem azért megérte!
 - Ó persze, megérte, mi? Cserébe otthon jót röhöghettél, ami minden oda adott pénzedért kárpótol? Hát igen, az ilyen tényleg megérte!
 - Nem érted! Én… én…
 - Nem érdekel!
Azzal leszálltam a padról, és elindultam a kapu felé, hogy minél hamarabb haza érhessek. Hogy minél hamarabb a párnámba bőghessem ki magam, majd a naplómba öntsem ki a lelkem. A végén pedig megnézzek egy horrort, ami elveszi majd minden kedvemet a romantikától.
De tervem romba ment, amikor meghallottam a hangját a hátam mögött. Vagyis inkább nem a miatt álltam meg, hanem azért, amit mondott. Ami teljesen ledöbbentett:
 - Szeretlek… - Hangja halk volt. Ha hátra fordultam volna, láttam volna az arcán, hogy milyen nehéz volt neki ezt kimondani. De nem tettem.
 - Köszi, elegem volt már a hazugságaidból! - mondtam neki ridegen, majd sietős léptekkel elmentem.

×××

2007. december. 31. - Az év utolsó napja! Mesés…
Ahhoz képest, hogy tegnap vesztem össze Tommal - vagy minek is nevezzem már ezt… - még mindig olyan érzésem van, mintha pár perce történt volna az egész. Az, hogy elmondja azt a bizonyos szót, én ridegen mondok neki valamit, majd sírva hazafutok. Ahogy belépek a kellemesen meleg házba, és apámhoz bújok, aki megértően magához ölel. Majd pár perc múlva elenged, és készít nekem egy bögre forró csokit. Tisztán a fejemben van, és úgy elevenedik fel bennem, mintha pár perce történt volna.
Persze az óta kérdések tömkelege tölti ki a fejemet, amikre választ nem találok. Mert mégis miért tenném? Miért nem volna jó egyszer az életem, ebben a szar világban? Miért nem találom a helyemet, vagy egyáltalán magamat itt? Vajon miért?
És tessék! Újabb megválaszolatlan kérdések! Újabb dolgok, amik, lefoglal… nának. De nem lehet. Időm sincsen erre, mivel Silvi készül elráncigálni egy buliba, hogy ott töltsem vele a szilvesztert. Nekem meg ehhez semmi kedvem sincs. Csak egy forró teát szeretnék, egy forró fürdőt, és egy megnyugtató alvást - ami soha nem fog eljönni. A tea túlságosan forró lesz, hogy megigyam. A forró fürdőre időm nem lenne, apám kizavarna a fürdőszobából. A megnyugtató alvás… az már eleve ki van zárva! Éjszaka aludni sem tudok nyugton…
Igaz, olyan sok mindenről írok most - feleslegesen. És még meg sem kérdeztem, azt a kérdést, ami annyira kikívánkozik belőlem, amire a legjobban szeretném a választ.
Vajon hol rontottam el a dolgot?
Ott, hogy nem lettem beteg azon a bizonyos héten?
Esetleg megengedtem, hogy a közelembe férkőzhessen?
Vagy annál a pontnál, amikor a játszótéren megcsókolt, és jelentette ki nekem, hogy egy pár vagyunk?
Vagy…
Mindegyik. Apránként. Minden dolog hozzá tett ahhoz, hogy elrontsam a dolgot. Ami nem a kapcsolatunkról szól. Az én felkavart életemről, amibe egy új embert fogadtam be. Akit nem hiszem, hogy egy hamar elfogok felejteni. Talán soha. Talán idővel igen. De csak egy dolgot tudok - annak ellenére, hogy akkor ő hazudott-e vagy sem-:
Én is szeretem őt.

×××

Nem bírtam sokáig benn lenni. Hamar kimentem a friss levegőre, és ott vettem elő egy szál Marlboro Menthol-t. Gyorsan meggyújtottam, és örömmel tudattam a szervezetemmel, hogy újra nikotinhoz jutottam. És csendben is cigiztem volna magamban, amikor láttam, hogy valaki közeledik felém. Majd ahogy egyre közelebb jött, észre vettem, hogy Bill az.