Kellemes meleg volt a szobában. A kinti hideg és zord idő, nem is tűnt olyan kellemetlennek bentről nézve. És annak ellenére, hogy karácsony másnapja volt, 25.-e, nem hó esett, hanem eső. Ezzel elmosva azt a havat, ami pár napja esett le. Hogy mindent sárossá, és nagyon nedvessé tegyen.
Ujjai végig siklottak a karomon, miközben lágy puszikkal halmozta el a nyakamat. Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta, ezzel segítve, hogy egyre jobban kizárjam a külvilágot. Teljesen megfeledkezve mindenről. Elterelve arról a figyelmemet, hogy ujjai a pólóm alá nyúlnak be.
Egyik ujját végig húzta a hasamon, míg a másik kezével lassan felfele húzta a pólómat. Egy pillanatra sem hagyva abba az apró csókokat, amiket adott nekem. Ezzel segítve, hogy minden gátlásomat, és védő falamat bontsam le.
Sikerült is neki.

×××

2007. december. 26. - Hm…
Így visszagondolva… őrült voltam. Egy boldog őrült. Aki végre valaki másnak is adta a szívét - és a testét. Hogy valami nagyon őrült, de mégis élvezetes dologba legyek benne…
Érzéki volt. Figyelt rám. Oda adó volt. Imádni való. De ami a legfontosabb… feledhetetlen dolgot tett velem.
Persze nehéz volt apámat rávenni arra, hogy elengedjen, de miután biztosítottam arról, hogy nem fogok Tommal lefeküdni, elengedett. Aztán… megszegtem az ígéretemet. Őrült lettem tényleg. De megérte. Szerintem…
És olyan szívesen elmesélném ezt Silvinek, de nem lehet. Egyrészt olyan nagy leoltást kapnék tőle, hogy az csak, na, hanem másrészt… rontanám a helyzetet a barátságunkkal. Így marad csak a naplóm. Amibe kifejezni nem lehet, mennyire jó volt…

Becsuktam a könyvet, és a földre dobtam. A tollat mellé, végül fejemet a párnába fúrtam, miközben egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy apám vár engem a konyhában. Minden kiment a fejemből. Csak a kellemes pillanatokra emlékeztem vissza…
 - Eva! - Hallottam meg apám hangját. Nem volt türelmetlen, sem ideges. Szokásosan nyugodt.
 - Megyek. - válaszoltam neki, elhúzva a számat. Abban a pillanatban jobban örültem volna annak, ha a szobámban maradhattam volna magamnak a gondolataimmal együtt.
Lassan kisétáltam a konyhába, ahol már apám várt komoly arccal. Odamentem az egyik székhez, kihúztam, és leültem rá. Majd ránéztem kérdő tekintettel, mert nem tudtam, miről szeretne velem beszélni. Nem tagadom, hogy magamnak jobban el szerettem volna lenni, de a kíváncsiságom abban a pillanatban azonnal előtört.
 - Tudom, hogy eltitkoltad előlem. - Nézett rám halálosan komoly arccal. Azonnal megijedtem, mert féltem, hogy arra jött rá, hogy én és Tom… - Felhívott anyád. Megkérdezte, hogy elmondtad-e nekem, amit neked mondott. - mondta fájdalommal teli hanggal.
Tudom, hogy nem kellett volna megkönnyebbülnöm, de… amint kimondta a mondatot, azt tettem. Szívem szerint fel is lélegeztem volna, bár akkor rájött volna, hogy valami mást titkolok előle.
 - Én… - Kezdtem volna el magyarázkodni, de ő csak csendre intett. Lehajtottam a fejem, és a mamuszomat kezdtem el nézni.
 - Tudom, hogy miért nem szeretted volna elmondani Eva. De az régen volt. Ma már nem reagáltam volna rá semmit sem. Csak rántottam volna egyet a vállamon, és annyit mondtam volna, hogy ribanc. Nem törtem volna össze megint. - Hangja komoly volt. Éreztem, hogy biztos benne, teljes mértékben. Ezért újra megkönnyebbültem.
 - Örülök neki apa. - Néztem rá mosolyogva, végül felálltam a székről, és megöleltem.

×××

 - Szia Bill. - köszöntem mosolyogva a fekete hajúnak, aki leült mellém a padra. Nem nézett rám, csak mosolyogva visszaköszönt. - Hát te?
 - Csak erre jártam, és láttalak, szóval… gondoltam beszélek veled egy kicsit. Úgy sem tudok mit tenni unalmamban… - Ránéztem, és láttam, hogy elhúzza a száját, szemeibe meg fájdalom ül ki.
 - Kérdezhetek valamit? - kérdeztem meg, a válaszát várva, ami csak egy apró bólintás volt. Vettem egy mély levegőt, és egy szuszra kérdeztem meg: - Miért szakítottatok Silvivel? Szép pár voltatok, és most csodálkozom, hogy…
 -  Bonyolult… - válaszolt halkan. Tudtam, hogy ki szeretne ez elől térni, de én túlságosan kíváncsi voltam ahhoz, hogy másra tereljem a szót. Így hát folytattam.
 - Ráérünk. - vágtam rá azonnal. Ő is tudta ezt, de nagyon ki akart térni a kérdés elől.
 - Nem jött össze. Ennyi. - Csak ennyit mondott, hátha feladom, és beérem egy okéval. De én soha nem volt olyas fajta, vagyis tovább kíváncsiskodtam.
 - Bill, nem rázol le ennyivel. Mindent tudni akarok.
 - Hát… na jó. - egyezett bele végül. Egy elégedett vigyor futott végig az arcomon.
 - Hallgatlak!
 - Gondolom te is, tudod, hogy vannak dolgok, amik soha nem jönnek össze. Ez is olyan volt. Működött a kapcsolat, jóban voltunk, keveset veszekedtünk, de azután mindig ki is békültünk. Sokan mondták, hogy álom kapcsolatunk van, de… én nem éreztem annak. Silvi számomra csak egy barát volt. Jó, persze az elején volt valami, bár az is csak pillanatnyi fellángolás. Utána csak barátság lett belőle számomra, én meg úgy gondoltam, hogy legyünk csak barátok.
 - De Silvi nagyon szeret. - értetlenkedtem, végig őt figyelve. Reménykedtem benne, hogy csak valami hülyeséget mondd nekem, és nem ez az igazság, de végül láttam rajta, hogy nem hazudott.
 - Látod Eva, senki sem tökéletes. - Állt fel a padról, halkan elköszönt végül lassan elsétált.
 - Szia Bill… - Formáltam halkan számmal a szavakat, az utolsó mondata pedig teljesen elgondolkodtatott.
Látod Eva, senki sem tökéletes. - Futott végig az elmémen többször is.
Igen Bill, látom. - Gondoltam magamban fájdalommal. Végül felálltam a padról, és elindultam én is hazafele.

×××

Csend volt a szobában. Rémisztően nagy csend. Csak az én lélegzetem hallatszódott, és a telefon csörgése. Ez a két hang, ami csak az én fülemhez jutott el. Igaz, más nem is tartózkodott ott. Csak én. És a csend.
A telefon újra megcsörrent. Lassú léptekkel közeledtem felé, megpróbálva kikerülni a dolgokat. Már amennyire ment a teljes sötétben. Kevés fény áradt be, de a sarokba állított fenyőfa körvonalát tökéletesen láttam. És néhány nagyobb tárgyét. De a telefonét nem. Csak hallottam, hogy a kanapéról szól.
Leültem a kanapéra, kezemmel pedig tapogatózni kezdtem a hang irányába. Amint éreztem kezemben a telefon hűvös felületét, megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez emeltem.
 - Igen? - Szóltam bele halkan. A kanapé hűvös felületétől egyre jobban fázni kezdtem, de nem akartam még visszamenni a szobámba.
 - Beszélhetnénk? - Hallottam meg Silvi hangját. Azonnal egy mosoly ült ki az arcomra, amit alig bírtam eltűntetni onnan.
 - Persze. - Vágtam rá azonnal. Talán túlságosan izgatottan. De nem érdekelt.
 - Elmegyek hozzátok, mert ez nem telefon téma… - Hangja komoly volt, számomra mégis felüdítő. Végre újra minden jó lehet! Más nem számít!
 - Okés. Várlak. - Azzal mind a ketten letettük. Egyszerre.
Izgatottan tettem vissza a telefont a kanapéra, és felálltam, hogy megkeressem a villanykapcsolót. Néha megbotlottam egy-két tárgyban, mivel sokkal jobban lefoglalt a tény, hogy Silvivel fogok beszélni, de végül hamar megtaláltam a kapcsolót. Felkapcsoltam, és azonnal fény áradt szét a szobában. Bántva a szememet először, amit végül megszokott.
Körbe tekintettem a szobán, majd kimentem onnan, hogy a sajátoméba menjek, hogy lecseréljem a pizsamámat valami melegebb ruhadarabokra. Beletúrtam a szekrényembe, nem is figyelve, hogy mit veszek fel. Annyira nem is érdekelt, csak Silvi. Semmi más.
Negyed óra múlva már a bejárati ajtó előtti lépcsőn ültem, velem szemben pedig régen látott barátnőm állt. Kezemben egy szál cigi volt, és a dobozt felé nyújtottam. Egy bólintás kíséretében elvett egy szálat, amit végül meggyújtott. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, csak magunk elé meredtünk. Talán elsőnek mindkettőnknek szokatlan volt a dolog, hogy újra beszélünk. Talán az a három hét túl sok mindent adott, hogy azonnal újra beszélgessünk. Talán kell egy kis némaság, hogy újra összeszokhassunk. Talán. Ki tudja már?
 - Sajnálom. - Törte meg a köztünk lévő csendet. Egymásra néztünk, és egy apró mosoly futott végig a számon.
 - Az én hibám volt.
Pár másodpercig még csak magunk elé meredtünk, végül egymásra néztünk újra, és megöleltük a másikat. Úgy, mintha nem is akarnánk elengedni egymást. Nagyon sokáig, esetleg soha többé, nem.
 - Elsőnek túl reagáltam a dolgot, és sokáig azon gondolkoztam magamban, hogy miért tettem ezt. Végül rájöttem, hogy tényleg volt okom rá. Nem akarom azt mondani, hogy: „na én megmondtam!”. Mert nem érdemled meg. Te nem tehetsz semmiről sem.
 - Miről beszélsz?
 - Az egész csak egy fogadás.