Oda akartam menni hozzá. Megölelni, és elmondani neki, hogy mostantól minden rendbe fog jönni. Még sem tettem meg. Csak álltam ott őt nézve, közben Tom kezét fogtam. Nem nézett felém, maga elé meredt. Arca nyúzott volt, meglátszott rajta, hogy megviselték a történtek. Nem is, hogy megviselték… szinte készülték felemészteni őt. Rossz volt ránézni. Nagyon rossz.
Tudtam, hogy nagyon szereti Billt. Volt néhány vitájuk, de jelentéktelenek. Pár perc múlva már megint békében voltak… Mondhatni, tökéletes kapcsolatuk volt. Olyan, amilyenre mindenki vágyik. Ő pedig ezt elvesztette. Valami miatt.
Fejemet Tom mellkasába fúrtam. Szükségem volt rá, hogy elfeledjem pár percre minden bajomat. Még a legkisebbet is. A jelentéktelen angol dolgozatot. De legfőképpen a tönkre tett barátságot.
 - Miért nem mész oda hozzá? - kérdezte meg, amire válaszul csak egy fejrázást kapott tőlem. - Akkor megbeszélhetnétek a dolgokat. És minden oké volna utána.
 - Utál. Szóba sem állna velem. - mondtam neki a fél igazságot. Tudtam, hogy csak akkor lenne hajlandó szóba állni velem, ha szakítanék Tommal. De a makacsságom miatt nem tettem meg.
 - Mondanám, hogy kell egy kis idő ehhez, de… Nincs jól Bill miatt. Szüksége van rád. - Hátamat simogatta egy ideig, amit a hangos csengő berregése szakított meg. Elengedtem, és ő is engem. - Én nem megyek be angolra, se utána irodalomra. Velem jössz vagy sem?
 - Apám már így is kész attól, hogy járunk. Igazolatlan óra nem kell neki… - Húztam el a számat. Persze részben azért sem akartam Tommal menni, mert Silvivel akartam beszélni a következő szünetben a harmadikon.
 - Akkor én megyek csillagom. - Csókolt meg hosszasan, majd egy puszit adott az arcomra. - Tanulj sokat. - Nevette el magát. Elengedte a kezemet, és a kapu felé sétált.
Megfordultam, és az angol terem felé mentem. Hogy megírjak egy dolgozatot, utána pedig rendbe hozzam - vagy egy kicsit mentsem, esetleg tönkre tegyem - a barátságunkat.

×××

 - Beszélhetnék veled? - kérdeztem meg tőle remegő hanggal. Féltem a válaszától, féltem attól is, hogy még jobban rontok a helyzeten.
 - Minek? - Nem nézett rám, tekintetét a füzetén nyugtatta. Nem értem be ennyivel, újra megkérdeztem tőle. De még akkor sem nézett rám. - Hol hagytad Tomot?
 - Elment, de ez most nem számít… Veled akarok beszélni, és nem Tomról. Szóba sem akarom hozni… - Határozottan mondtam ki, ami miatt rám nézett.
 - Csak nem mosoly szünet van köztetek? - kérdezte meg cinikusan. Egyre jobban kezdtem feladni a tényt, hogy rendbe hozzuk a barátságunkat.
 - Légyszi, a saját hülyeségemet hagyjuk ki most, jó? Nem erről akarok veled beszélni, hanem…
 - Amiről beszélni akarsz, az is a te hülyeséged. Így nincs miről beszélnünk. - Szakított félbe. A mondat végén összepakolta a cuccait, és felállt. - Hello. - köszönt el, majd elment.
Megráztam a fejem. Érezni kezdtem a fájdalmat, ami a saját ostobaságom hagyott maga után. Amitől legszívesebben megszabadultam volna. Bármit megadtam volna érte…

×××

2007. december. 16. - Utolsó szombaton apám nélkül. Tele minden rossz érzelmekkel…
Örülök neki, hogy apa, jövő hét kedden haza jön. Hiányzik már nagyon, de már előre félek a veszekedéstől, és szidástól, amit Tom miatt fogok kapni. Mondjuk, lehet az is felüdülés lesz számomra, mert végre érezhetem azt, hogy valamivel tökéletesebb családom van. Ha már anyám elment…
Így… anyámról jut eszembe. Meg arról, hogy már így is tönkre tettem az életemet egy időre. Hívott. Keresett. Jön, megnehezíteni az életemet. Pont ez hiányzott. Így, egyszerre kapok mindent. Kaptam tőle három év, szenvedést, és most adja a még nagyobbat. Azzal, hogy felhív, és bele szól a telefonba:
 - Eva? Itt az anyád…
Nem is tudtam, hogy mit gondoljak. Válasszam azt, hogy „de jó! Tegyünk még nagyobb ronccsá!”, vagy „anya? Istenem… Hiányoztál!”. Sőt. Még választhattam volna azt is, hogy „na ne!” De egyik sem jutott az eszembe akkor. Egyszerűen csak ledöbbentem.
Utána az jutott az eszembe: mégis mit képzel ez magáról? Elhagy egyik napról a másikra, most meg itt csicsereg nekem a telefonba, hogy látni szeretne? Milyen anya az ilyen? Mondja már meg nekem valaki, azonnal!
Hiába mondta nekem azt, hogy szóljak apának, nem fogok. Apa nem érdemli meg ezt a szenvedést. Inkább felvállalom én, és roppanok össze, mintsem megint összeomoljon, és a munkájába temetkezzen. Mint két éve. Borzalmas volt…
Remek, Tom hív. Mennem kell hozzá, hogy a nevelő apja bevigyen minket Magdeburgba. De nem akarok menni… nagyon nem.
Mégis megyek.

×××

Álmosan pislogtam körbe a buszon. Hajnali öt lehetett, amikor a buszon zötykölődve döntöttem a fejem Tom vállának. Elfáradtam az éjszaka, amit vele töltöttem el. Aludni szerettem volna, a jó meleg ágyamban, és fel sem kelni vagy háromig. Nem gondolva semmire, csak valami értelmetlent álmodni. Semmi többre nem vágytam…
Behunytam a szemem, és megfogtam Tom kezét. Tudtam, hogy elmosolyodik, de nekem már nem volt erőm ahhoz. Csak aludni - semmi más.
 - Elfáradtál, mi? - kérdezte meg, és az ő hangján is hallatszódott a fáradtság. Bólintottam. - Nyugi, mindjárt haza érünk, és kialudhatod magad.
 - Ühüm. - Erőtlenül bólintottam egyet, de úgy éreztem közben, hogy a fejem leszakad az apró mozdulattól is.
 - Nem alszol ma nálam? Én közelebb lakok a buszmegállóhoz, és hamarabb kidőlhetsz aludni.
 - Oké.
Annyira álmos voltam, hogy nagyon nem is emlékszem már, hogyan jutottam el Tomékhoz. Arra emlékszem, hogy Tom lassan lehúzza rólam a kabátot, mert nekem nem nagyon sikerült. Utána felemel, és a szobájába visz, majd letesz a puha ágyára, és… ott azonnal elaludtam.

×××

2007. december. 23. - Karácsony előtt egy nappal… mesés…
Sok minden történt velem. Lenne mit írnom. Még sincs valahogyan kedvem. Mert nem minden volt csupa jó dolog. Mint mondjuk az sem, hogy vasárnap délben múlthéten - mikor hazamentem Tomtól - apám otthon várt, és rendesen le is szidott, hogy miért töltöttem Tomnál az éjszakát. Persze, utána megértette, hogy semmi sem volt…
Aztán másnap, vagyis hétfőn… Silvi hajlandó volt arra, hogy beszéljen velem. De semmi jó sem sült ki belőle. Egy matek órát lógtunk el, amit a harmadik emeleti lánymosdóban töltöttünk - veszekedve.
Majd jött a kedd… milyen fenomenális, anyám hívott engem, hogy találkozzunk Magdeburgban. Azonnal nemet mondtam rá, de ő erre még magyarázatot sem kért. Legalább felfogja, mit tett…
Szerda… rémálom volt! Nem is a két témazáró, meg a három kisdolgozat, hanem… a pletyka. Amit terjeszteni kezdtek rólam és Tomról. Miszerint én… nem, inkább hagyjuk! Nem is akarok erre gondolni, sőt visszaolvasni sem szeretném. Soha!
Csütörtök… nyugis, békés nap volt. Schneider sem volt, Hoffman nem írta be az igazolatlant, bár szerintem észre sem vett, hogy ellógtam. Tommal.
Péntek… vagyis tegnap. Hát… katasztrófa. Egy szóval. Jött volna Tom, hogy elmenjünk este a haverjaival Magdeburgba, de ugye apám előállt azzal a dumájával, hogy: „komolyan gondoltad ezt?” és utána persze jött a szokásos rizsa. Tom fél óráig győzködte apát, aki cseppet sem látszott engedni. Brr… még mindig fejemben van a beszélgetésük.
 - Persze, tudom, hogy nem engem gondol a legjobb barátnak a világon, de megbízhat bennem. Semmi baja sem fog esni a lányának, és semmilyen rosszba sem fogom belerángatni. Ígérem.
 - Az összes barátnőd apukájának ezt mondtad, amikor nem akarták elengedni a lányukat veled? Vagy ők engedékenyebbek voltak, és vakon megbíztak benned meg a lányukban? De várjunk csak! Nem ők azok, akikről hallom, hogy éjszakánként prostituáltként dolgoznak?
 - Elnézést kérek, hogy közbe merek szólni, de van különbség a között, hogy kivel járok komolyabban, vagy alkalmiként voltam vele egy éjszakát.
 - Hányszor egy éjszakát?
 - Uram… akkor nem kötelező elengednie Evat.
Ez volt a pont, ahol apa és én is megkönnyebbülten fellélegezhettünk. Egy pillanatra persze. Mert utána Tom folytatta:
 - Akkor én maradok itt.

×××

Fejemet a párnába fúrtam, és szorosan kapaszkodtam a takaróm narancssárga huzatába. Néha-néha felemeltem a fejemet, hogy levegőt vehessek, de azon kívül nem nagyon változtattam a pózomon, legalább fél órája. Hála apámnak. És Tomnak. Meg úgy… az egész mindenségnek.