2007. december. 11. - Fuck!
Mégis mit képzeltem magamról? Hogy attól elterem a témát, ha leállok vele veszekedni, és mindent a fejéhez vágok? És a végén meg majd elvárom, hogy bocsásson meg? Esetleg ő kérjen bocsánatot?
Nem tudom. Semmit sem tudok.
Érzem, hogy elvesztettem. Őt, aki fontos volt számomra. Aki mindent tudott rólam, és bármikor kiállt mellettem. Aki nem is tehet arról, hogy beleszeretett egy olyan srácba, aki ezerszer jobb, mint Tom. Mert ő megérdemli. Én nem. Egyáltalán nem.
Azon se lepődnék meg ezek után, ha kiderülne, hogy Tom csak fogadásból van velem. Mert ugyan ez lenne csak hab a tortán! Ugyan már! Tegyük tönkre az életemet! Vegyünk el tőlem mindenkit, akit szeretek! Csak, tessék!
Állítólag megérdemelném. Vagyis Silvi ezt mondta nekem tegnap. Könnyes tekintettel, fájó szívvel. Amivel az én szívembe hatolt. Végig, teljesen. Átdöfte. Elvette. A barátságunkat. Ami mindennél többet ért nekem.
Komolyan ilyen idióta lennék? Nem veszem észre, mit tesz velem Tom, csak azzal törődök, hogy mindenben a legjobb legyen neki? Igaza van Silvinek, vagy csak indulatában mondta ezeket? Nem is inkább mondta… vágta a fejemhez. Keményen.
Utálom magam ezért. Faképnél hagytam. Felmutattam neki a középső ujjamat, és elmentem. Le, Tomhoz. A mentségváramhoz - vagyis inkább az álarcomhoz. Aki előtt tökéletesen megjátszok egy szerepet. Nem. Még sem. Ő a boldog énemet hozza elő, ezzel pedig azt teszi, amitől rettegek. Mindenkit eltaszítok magam mellől. Amiért szeretem!
Miért nem mondta nekem soha senki, hogy ilyen nehéz szeretni valakit?
Vagy miért nem osztották meg velem a tényt, hogy a barátaidat válaszd a szerelmed helyett?
Mit képzeltek magukról, hogy csak így bedobnak a mély vízbe?
És egyáltalán…
Minek ilyen nehéz az élet?

×××

Nem mertem a szemébe nézni, amikor elmentem mellette a folyosón. Tekintetemet a padlóra szegeztem, és lehajtott fejjel mentem el mellette. Tudtam, hogy ő sem néz rám. Levegőnek néz, és próbál minél messzebb elkerülni. De mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen lesz. Számomra főleg.
 - Minden rendbe jön. - mondta Tom, majd megszorította a kezemet. Szívem szerint hittem volna neki, de az eszem azt diktálta, hogy csak vigasztalni próbál.
 - És ha nem? - kérdeztem meg tőle zavartan. Nem szerettem erről beszélni senkinek sem.
 - Nem kell aggódnod. Csak kicsit viszályban vagytok, de ez is elmúlik, és újra barátok lesztek. Később pedig csak nevetni fogtok ezen, biztos leszek benne.
 - Ha nem is mondtál igazat, de legalább szépen mondtad.
Magához húzott, és megölelt. Mindenki előtt a folyosón. Nem messze Silvitől. Aki engem figyelt szúrós tekintettel, miközben Bill kezét fogta, aki Kristiannal beszélt valami fontosról. Ránk se hederítve. De abban a pillanatban a dühös tekintetű barátnőjére sem.
Elfordítottam a fejem, és Tom mellkasába fúrtam. Úgy éreztem, ha tovább nézem, a könnyeim megint a szemembe szöknék, végül útnak indulnak az arcomon. Így gyengének látszódva mindenki előtt. Amit pedig nem tehettem. Erősnek kell lennem. Még magam előtt is.
Kellemes illatának köszönhetően kizártam a külvilágot. Nem nagyon foglalkoztam a bámuló tekintetekkel, a halk suttogásokkal. Silvi tekintetét is elhanyagolhattam. Kivéve a fejemben ordibáló hangot. Ami ugyan azt ismételgette újra, és újra. Egyre fájdalmasabban. Egyre nagyon mélységbe ráncigálva. Hangosan, ordibálva, lassan már könyörgően. De mégis csak egy szót:
Menj!

×××

 - Nagyon sajnálom Eva. Pedig már szeretnélek én is nagyon látni, de itt szerencsétlenkednek a kiadással. Azt mondták, egy hétig is eltarthat. Én mondtam nekik, mi a helyzet, de tojtak rám magasról. - Apám hangját felüdülés volt hallani. De egyben meg is könnyebbülés, amiket mondott. Előtte egyáltalán nem akartam álcát. Neki soha nem fogok hazudni. Soha.
 - Kár. Unalmas egyedül… - A fájdalom, kínzóan átjárta a testem. Nem teljesen hazudtam neki, mert amikor Tom éjszaka haza megy, akkor egyedül vagyok, és tényleg unalmas, de… fél hazugság volt.
 - És Silvivel mi van? Szoktatok együtt beszélgetni, nem? - kérdezte meg furcsállva a tényt, hogy unalmas nekem egyedül, mert ilyet soha nem hallott még tőlem. Én meg itt elakadtam.
 - Összevesztünk. - vallottam be neki. Hálás voltam azért, hogy telefonon kellett ezt közölnöm vele, és nem élőben. Ott adtam volna fel mindent.
 - Min? Ti? Ez nekem szokatlan. Eddig még soha nem veszekedtetek. - értetlenkedett apa meglepetten. Legszívesebben azonnal elsírtam volna magam.
 - Csajos dolgon. De jelentéktelen. Hamarosan kibékülünk, csak most mind a ketten stresszesek voltunk. Suli, közeleg a félév. - Fejemet a falnak döntöttem, majd egy hatalmasat rugtam a lábamnál lévő cipőbe. Hazudtam neki. Megszegtem az ígéretemet.
 - Már azt hittem valami komolyabb! - Lélegzett fel megkönnyebbülten a vonal másik végén. - Valami srác, vagy ilyesmi.
 - Nem, dehogy. - mondtam lassan. A pokolba kívántam magamat.
 - Jut eszembe erről. Tom? - Ettől a kérdéstől rettegtem a legjobban. A kezem remegni kezdett.
Megráztam a fejem, és földre rogytam. Fejemet a falnak támasztottam, és könnyek szöktek a szemembe. A hang pedig újra és újra ismételgette azt az egy szót. Ami csupán egy szó, mégis mindent jelent. Ez pedig másodpercek alatt zajlott le.
 - Járunk.

×××

2007. december. 13. - Már elegem van magamból…
Egyszerűen utálom magamat. Tönkre teszek egy több, mint egy évtizedes barátságot, hazudok az apámnak, és magamat kínzom. Diliházba kéne mennem! Halló, itt Eva! Van egy üres gumiszobájuk?
Hogyan fogok én ebből a csávából kikerülni? Hmm…
Silvi - menthető. Talán. Lehet. Nem biztos. Nem hiszem.
Apa - utálom magam e miatt. Vele értek egyet. Menthető. De csak előtte egy hatalmas vitával. Utána forró csokival.
Tom - nem tudom. Hangra hallgassak vagy sem? Igen vagy nem? Nem tudom.
Én - DILIHÁZ!
Nem értem egyszerűen mi történik velem. Ingadozok a szerelem, barátság és a szeretet között. Nincs hangsúlyba egyik sem. Mintha mindegyik egy azonos pólósú mágnes volna, akik taszítják egymást, de engem vonzanak. És én ezt nem akarok. Nem akarok mágnes lenni. Saját magam akarok lenni.
Tommal vagy nélküle.
Silvivel mindenképpen.
Apával biztosan.
Magammal… igen.

×××

Csókjai az ajkaimról a nyakamra haladtak tovább. A pólóm alját megfogta és szerette volna felhúzni, de megfogtam a kezét. Rám nézett felvont szemöldökkel és kérdő tekintettel, de csak megráztam a fejem. Nem reagált rá semmit sem, helyette megcsókolt.
Nem nagyon voltam ott azon a napon. A gondolataim teljesen másfele kalandoztak el. Valamerre… a régi idők fele jártak. Amikor Silvi még csak elképzelte milyen volna, ha Bill Kaulitz barátnője volna. Én pedig Tom Kaulitz szívatásai miatt szenvedek. És anyám távozása miatt.
Így… visszagondolva azokra, talán azok voltak a szebb idők. Biztosan jobb volt, mint ez a lehetetlen helyzet, amit magamnak okoztam. Csupán azzal, hogy beleszerettem valakibe, de még ezt sem vallom be másoknak. Talán minden jobb lenne, ha elmondanám?
Keze benyúlt a pólóm alá, és ujjait a hasamon húzta végig, egészen a farmerom széléig. Elvigyorodott, fejét pedig a nyakamba fúrta. Lágyan csókolni kezdte a nyakamat, én meg ujjaimmal a rasztái közé túrtam. Próbáltam valahogyan úgy tenni, mintha nem csak testben lennék ott. Nem tudom hogyan ment.
Abban a pillanatban szerettem volna inkább egyedül lenni, mintsem Tommal. A gondolataimba és saját magam elkövetett hibák szenvedésébe szerettem volna elmerülni, nem az ágyam párnái között. Persze azt tudtam, hogy a fél suli szívesen lenne a helyembe, és röhögnének, ha megtudnák, hogy mire vágyok e helyett, de… valahogy én mindig különc voltam, mint a többi. Vagy… talán még sem? Hisz nekem is tetszik Tom, sőt szerelmes vagyok belé. Ugyan úgy a csapdájába estem, mint eddig bárki más. Hát… talán én sem vagyok különb, mint a többi. Hisz az is előfordultak, hogy ők is elvesztettek mindent, amikor Tom Kaulitzcal jártak. Ki tudja…
 - Silvi és Bill szakítottak… - Törte meg a köztünk lévő csendet Tom. Eltoltam magamtól, és ránéztem. Értetlenül megráztam a fejem. - Tegnap délután. Nem tudom miért, de úgy beszélték meg, hogy csak barátok legyenek, de Silvi nagyon kikészült. Vagy valami ilyesmi. Bill ezt mondta nekem… - Könnyelműen megrántotta a vállát, és szeretett volna megint megcsókolni, de elfordítottam a fejem.
 - Mit tettem… - Még jobban eltoltam magamtól. Lassan felültem, és a hajamba túrtam. Tomra néztem, aki engem figyelt kérdően.
A felismerés váratlanul csapott le. Időt sem, hagyva egy szusszanásra sem. Egyszer csak jött, és… bumm! Vele egy idő pedig a saját hibám, amit ellene követtem el. Amivel megbántottam.