Szívem hevesen vert. Mindenki tekintetét magamon éreztem. Zavarban voltam e miatt, és lehajtottam a fejem. A koszos padlót nézve próbáltam elrejteni az arcomon megjelenő zavaromat. Éreztem, hogy kezével megszorítja az enyémet, de még ekkor sem néztem fel. Féltem mások szemébe nézni.
Amint elhaladtunk valaki mellett, hallottam, hogy a másik felé fordul, és sugdolózni kezd. Egyre jobban zavarban kezdtem érezni magam. El akartam rohanni. Minél messzebb, vissza se nézve, és soha vissza sem jönni. Erre vágytam akkor a legjobban.
Közeledtünk a fizika terem felé, egyre több diák mellett elhaladva. Még mindig a koszos padlót bámultam, miközben mellettem Tom egyenesen előre nézett, rá se hederítve másokra. Szívem szerint megkérdeztem volna tőle, hogy ő hogyan bírja ki ezt, de nem éreztem odavalónak a kérdést. Inkább csak azért könyörögtem magamban, hogy minél hamarabb essünk túl a dolgon. Amilyen gyorsan csak lehet!
Táskámat letettem a padra, ő pedig az övét az enyém mellé. Elengedtem a kezét, kihúztam a széket, majd leültem rá. Tekintetemmel végig követtem, ahogyan leül mellém, és felém fordulva mosolyog. Hátamat a falnak támasztottam, utána a fejemet is annak döntöttem. Az osztályban mindenki minket nézett, és egyre jobban zavart a tekintetük. Úgy éreztem, mintha összezártak volna egy csapat paparazzival.
 - Nyugi. - Fogta meg a kezem, mikor látta, hogy arcomra kiül teljesen a zavartság. Elmosolyodtam halványan, de legbelül szívem szerint ordítottam volna.
 - Csak… zavar, hogy néznek. - mondtam neki halkan, attól félve, hogy még ezt is meghallhatják. Biztos voltam benne, hogy minden szavunkra és tettünkre figyelnek.
 - Szokatlan nekik, ennyi az egész. Holnapra már nem fogja őket érdekelni. - Eleresztett egy ellenállhatatlan vigyort felém, amitől kicsit tényleg jobb lett minden. Nem teljesen, csak valamelyest.
 - Remélem is. - Elengedtem a kezét, és lassan előre fordultam. Láttam, hogy Bargmann besétál a terembe kezében a múlt heti dolgozatokkal.

×××

 - Neked hányas lett a dolgozatod? - kérdezte meg tőlem felém fordulva, miközben az ő dolgozatát a padra tette, és helyette az enyémet vette el. - Nem igaz! - csattant ki belőle hangosan. Schneider szúrós szemmel nézett ránk. - Bazd meg! Rólad másoltam le mindent, és nekem csak kettes, neked pedig négyest… ez nem ér! - Visszaadta a dolgozatomat, az övét pedig összegyűrte. Szerencséjére Schneider soha nem kéri vissza őket.
 - De… - Kezdtem volna bele valami vigasztalóba, de ő az ujjával csendre intett. Becsuktam a számat, és őt figyeltem. Rám sem nézett, ujját felém mutatta, és valamit nagyon hallgatott. - Fi… - Keze lassan elindult a szám elé, hogy befogjam, de hamarabb becsuktam a számat végleg, így megállt mozdulat közben.
 - Az a ribanc Victoria itt pletykál rólad meg Tomról. Kicsit sem hangosan. - Végül felém fordult. Addig én lehajtottam a fejem, és keserűen sóhajtottam. Alig telt el két óra reggel óta, de már mindenki erről beszélt. Kezdtem érezni, hogy nem fogom ezt bírni. - Nem akarok bunkónak tűnni, de…
 - Szerintem sem volt jó ötlet ez, hogy együtt mutatkozzunk. Tudom. Tom ragaszkodott hozzá, én meg úgy voltam vele, hogy egyszer túl kell esni rajta. - Valahogy még én sem találtam logikusnak ezt a gondolkodást, hiába beszéltem be magamnak, hogy: igen is, már pedig én így fogom gondolni! És ezt mondom mindenkinek és magamnak is!
 - Ez nem te vagy Eva. Más leszel. - Nézett rám kétségbeesett tekintettel. Tudtam, mindennél jobban, hogy igaza van.
A fájdalom, hogy elveszthetem e miatt az egyetlen embert, aki mindig mellettem állna… kínozni kezdett. Hiányérzet alakult ki bennem utána, pedig ott ült mellettem. De nem tettem ellene semmit sem. Semmit sem mondtam. Ellen vetést sem, se egyet értést.
Csak megráztam a fejem.

×××

Felhúzott térdekkel ültem a kopott falnak támaszkodva. Körülöttem halvány zöld, összefirkált fa falak voltak. Hideg volt benn, és még a kabátom ujjaiba is beszökött a nyitott ablakon át bejövő hideg fuvallat. Még sem törődtem vele, csak néztem magam elé meredve, és a gondolat kavalkádomat próbáltam kizárni.
Péntek volt. Az utolsó napja a hétnek. Az utolsó az első hétnek, amit Tommal töltöttem el egy párként a suliban. Az utolsó borzalmas nap a pletykákkal. És kezdtem összeroppanni. Nem bírtam azt, amit velem illetve Tommal műveltek. Sőt. Azt sem, hogy egy ribancnak kezdtek el emlegetni. Semmit sem bírtam már.
Erőtlen voltam mindenhez. Ahhoz is, hogy a naplómba írjak. Hogy valójában kiöntsem a dolgokat, amik a fejembe játszódtak. Gyenge voltam ehhez. Mivel féltem. Rettegtem.
Attól, hogy mi lesz, ha elismerem a valódi érzéseimet. Beismerem magamnak azt, hogy össze fogok roppanni, elvesztem Silvit azért mert, megváltozok. És teljes mértékben a miatt is mert, teljesen, visszavonhatatlanul beleszerettem Tom Kaulitzba.
Az ajtó hangosan nyikorogva kinyílt. Jobban összehúztam magam, alsó ajkamba haraptam erősen, magamban meg azért imádkozva, nehogy az a valaki benyisson hozzám. Nem kell nekem társaság. Ezért jöttem a harmadik emeleti vécébe. Nem másért. Semmiféle társaságért sem.
 - Eva! - Barátnőm hangja a fülemben visszhangzott. A hideg rázott ki, de nem a hideg széltől. Attól, hogy beszélnem kell vele. Meg kell magyaráznom miért könnyes a szemem. - Itt vagy? - A mellettem lévő ajtó nyikorogva kinyílt, és tudtam, hogy a barátnőm benéz oda. Majd nem talál semmit. - Beszélni szeretnék veled. Légyszi…
Rágódni kezdtem magamban. Mondjak neki igent, vagy lapuljak csendben, és amilyen halkan csak tudom, zárjam be az ajtót. Vajon melyik lenne a helyes döntés? Valljak be neki mindent, vagy esetleg tegyek rá még egy lapáttal a romlóban lévő barátságunkra?
Halkan a zár felé nyúltam remegő kézzel, és a műanyag fogantyút balra fordítottam. Egy pici kattanással bezárult. Elvettem onnan a kezem, a térdemre tettem, végül a fejemet ráhajtottam. A könnyek újra a szemembe szöktek. De nem engedtem szabadjára őket. Addig nem, amíg ő is itt van. Előtte erős leszek.
Láttam, hogy próbálja lenyomni a kilincset, de nem megy neki. Halkan motyorgott valami olyasmiről, hogy minek zárják be itt a rossz vécéket, bár nem nagyon érettem mit mond, és az is lehet, engem szidott. Nem tudom. Nem is érdekel őszintén megvallva. Jobban lekötött a tény, hogy egy végtelen nagy hibát követtem el.
Két perc múlva újra a magánnyal voltam egy társaságban. Megkönnyebbül sóhaj szakadt fel a torkomról, amikor kiment. Vele egy időben a könnyeim is utat törtek maguknak. Az összeroppanás ténye egyre jobban átjárta a testemet, és elmémet.
A telefonom szólalt meg, pontosabban a Tomnak beállított csengő hang. Remegő kezekkel nyúltam a telefonomért, és még jobban remegő kezekkel nyomtam meg a zöld gombot.
 - Hol vagy csillagom? - Hangja egy pillanat alatt eloszlatott mindent bennem.
 - Vécén… - válaszoltam neki halkan, közben felálltam, és kinyitottam az ajtót. Remegő lábakkal indultam az ajtó felé.
 - Megvárlak a kapu előtt, jó?
 - Igen…
Amint kiléptem az ajtón, nem várt dologgal találtam szemben magam. Silvi állt előttem, karba tett kézzel, szikrákat szóró dühös tekintettel. Nyeltem egy nagyot, remegő kezeimet meg zsebre vágtam.
 - Most szépen válaszolsz a kérdéseimre. - Hangja parancsoló volt, és ellent mondást nem tűrő. Lehajtottam a fejem. - Miért nem szóltál, hogy ott vagy?
 - Mert… - Egyetlen egy logikus érvet sem tudtam felhozni. Minden hasztalan és kitalált hülyeség volt. Hazudni pedig neki nem akartam.
 - Nem akarok veled rosszba lenni, hidd el. Nagyon szeretlek, de… - Habozott egy kicsit. Tekintetét az arcom, és a koszos fehér fal között ingáztatta. Végül rajtam állapodott meg. - Megváltoztál. Nagyon rövid idő alatt, nagyon gyorsan. Mintha más lennél, Eva.
 - Én… - A könnyek a szememet mardosták, arcát figyelve pedig arra eszméltem fel, hogy igaza van. Teljesen igaza van.
 - Nem akarok bunkó lenni, és a rossz lány, aki rossz fát akar a tűzre tenni. Azt sem akarom elvállalni, hogy szétszakítsalak benneteket. Tanácsot akarok csak adni, semmit többet. Aztán vagy elfogadod, vagy nem. Te dolgod. Akármit is mondasz, ne engem állíts be később úgy, hogy az a picsa, aki tönkre akarta tenni a kapcsolatomat. Oké? - Egy szuszra mondta ki az egészet. Engem figyelt semmit sem eláruló tekintettel. Mindig is utáltam, ha így nézett rám.
 - Oké. - Egyeztem bele végül egy bólintás kíséretében. Hátamat az ajtónak támasztottam, egy pillanatra sem engedve el a tekintetét közben.
 - Vess véget a kapcsolatodnak Tommal. Nem vagytok egymáshoz valóak. Tönkre tesz téged, vedd már észre! Megváltoztál teljesen! Azokat, akik fontosak voltak a számodra hanyagolod! Engem is, de még az apádat is! Inkább lógsz Tom faszfejű haverjaival, mint velem! És ez szarul esik! Csak hogy tudd…
 - Nem tehetek róla…
 - Képzeld nem is én! Eva! Vedd észre magad!
 - Vedd észre te magad! Ti hisztizel nekem itt, amiért kevesebbet vagyok veled! De képzeld én is így éreztem, amikor Billel jöttél össze! Az elején te is ilyen voltál! Még sem szóltam neked, mert tudtam, hogy nem esne jól neked! Mert én tiszteltelek annyira!
 - Mit tett veled Tom? Ennyire nyílt szájú lettél?
 - Nem, csak nem szeretem, ha valaki osztja nekem az észt, pedig ő is elkövette ugyan ezt a hibát, de ő sem vette észre!
Megváltozott a szerep. Én néztem rá szikrázó szemekkel, és ő döbbent, könnyes tekintettel. Átjárta a testemet a düh. Nem ő miatta. Más miatt. A saját hülyeségem miatt. Amit ellene követtem el.
 - Te szerelmes vagy Tomba, mi?