Csak ültem mellette, és meg sem szólaltam. Még rá sem mertem nézni. Fejemet inkább lehajtottam, és néztem a hópelyheket, amik a kesztyűmre hullottak, majd ott elolvadtak. December 6.-a volt, Mikulás. Az idő hideg, és a hó is esett. Mi pedig kinn ültünk a hintákban, egymás mellett, szótlanul. A gondolatainkba merülve.
 - Gondolkoztam a dolgokon… - Törte meg a csendet. Felé kaptam a fejemet, és a melegbarna szem párjába ütköztem. Melegség öntött el azonnal, és arcomat a pír.
 - És? - Hangom elcsuklott, fejemet lehajtottam, és egy nagyot felsóhajtottam. Nem mertem ránézni, még akkor sem, amikor megfogta a kezemet.
 - Arra jöttem rá, hogy… - Maga elé nézett, és a játszóteret figyelte, amit egyre jobban ellepte a lehulló hó. Csend állt közénk. - Próbáljuk meg. - mondta ki végül.
 - Mit? - Értetlenül néztem rá. Arcát felém fordította, és eleresztett egy mosolyt, amitől a szívem vagy két ütemet kihagyott.
 - Hogy te és én. Tudod… egy párként. - Amint kimondta, a szívem újabb két ütemet hagyott ki. Képtelen voltam elhinni, amit mondott. Ledöbbentett teljesen.
 - Öhm…
És mielőtt bármi mást mondhattam volna is, arca vészesen közeledett az enyémhez. Meleg lélegzete egyre jobban kínozta az arcomat. Gyorsan behunytam a szememet, és engedtem, hogy ajka lágyan az enyémre tapadjon. A gyomrom hatalmasat ugrott, és szívem hevesen verni kezdett. Nyelve utat tört a számban, én pedig engedelmeskedtem neki. Átadtam magam a mesés érzésnek, és teljesen el is feledkeztem arról, hogy lehet, hogy valójában valami fogadás lehet…

×××

2007. december. 6. - A világ egyik legjobb Mikulása
Ilyen… egyszerűen… nem… képtelenség! Csak nem létezhet ilyen! Lehet, hogy holnap felébredek, és kiderül, hogy csak álmodtam. Hülyeségeket irkálok ide megint…
Én…
Nem is értem.
Mégis… olyan érezhető volt! Éreztem, minden csókját, érintését, meleg lélegzetét az arcomon. Éreztem azt is, ahogy megfogja a kezem, és az ölébe húz. Minden érezhető volt… de valahogy valóságtalan.
Istenem… apám alig három napja ment el, de már… minden megváltozott! Egy szemvillanás alatt! Szinte levegőt sem vehettem, olyan gyorsan történtek a dolgok. Mi történik velem?
Valahogy, mintha olyan szürreális volna. Mintha nem is velem történnek a dolgok, hanem néző volnék. Vagy… talán mégsem? Nem tudom. Én már semmit sem tudok. Egy dolog kivételével…
Belesétáltam Tom csapdájába.

×××

 - Holnap mit csinálsz? - kérdezte meg miközben hozzám bújt, és fejét a vállamba fúrta. Elnevettem magam, miközben egy másik csatornára váltottam.
 - Suliba megyek… - Húztam el a számat, miközben kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Halkan dünnyögött valamit, majd rám nézett.
 - Én holnap nem megyek be, mert a haverjaimmal Berlinbe megyünk… - Furcsa mód megkönnyebbültem, mikor ezt mondta. Valahogy nem álltam még készen rá, hogy vele mutatkozzam egy párként a suliban. És szerintem ő sem.
 - Oké. - Bólintottam egy egészen aprót, miközben a tévét figyeltem. Tom pedig lágy csókokat adott a nyakamra.

×××

2007. december. 7. - …
Silvi azonnal beletrafált a dologba. Egyik szünetben elráncigált a régi lány budiba, ahol elállva előttem az utat, engem nézett kérdő és gyanakvó szemekkel. Majd feltette a kérdést, amire nem tudtam válaszolni, de még hazudni sem.
 - Tommal jársz?
Na itt volt végem. Próbáltam kibúvókat keresni, de nem vette be egyiket sem. Egyrészt, mert ma nem is volt matek órám, másrészt pedig ki venne be olyat, hogy vécére kell mennie sürgősen, amikor vécén vannak? Senki… pff…
Végül bevallottam. Na, azt hittem, hogy helyben lefejez. Elsőnek nem kelt ki magából, csak engem nézett, végül a falat, utána megfordult, és… bumm! Ordibálni kezdett velem, én pedig semmit sem tudtam ellene tenni. Mert mégis ki hallaná meg az elhagyatott harmadikon az elhagyatott lány vécében valakinek az ordibálását? Megint csak senki.
És mire észbe kaptunk, már becsengettek. Így kitalálta Silvi, hogy menjünk haza. Eljön hozzám, és ott nyugodtan megbeszéljük a dolgokat. Gyorsan elértük a déli buszt, és haza jöttünk. Megnyugvásomra, tényleg nyugodtan beszéltük meg a dolgokat. De így sem volt elragadtatva a ténytől, hogy Tommal járok…
Azóta eltelt három óra, és vagy fél órája elment. Én pedig itt írom le ezeket, nem is tudva, hogy valójában mit is gondoljak. Mert hogy tényleg nem tudom. És itt érzem, hogy végem van…

×××

„Éjfélkor nálatok. Cigit majd én hozok…”
Megnéztem az üzenetet, majd sóhajtva letettem a telefonomat az asztalra. Tomra néztem, aki éppen valakivel beszélt telefonon. Eszembe jutottak azok a szavak, amiket Silvi mondott nekem délelőtt a lány vécében. Még egyet sóhajtottam. Nem akartam azzal törődni, hogy mit mond Silvi. Mással kéne foglalkoznom…
 - Minden rendben? - Ölelt át hátulról Tom, én pedig egy egészen aprót bólintottam. Nem voltam biztos benne, de neki nem kell tudnia.
 - Kérdezhetek valamit? - Hülyén éreztem magam a kérdésem miatt, pedig még meg sem kérdeztem tőle. De már akkor tudtam, hogy hülyén fogom érezni magam a miatt.
 - Persze. - Az ölébe húzott, miközben engem figyelt vigyorogva. A földre tekintettem, utána a kezemben markolt almára, végül rá. Tekintete kérdő volt és kíváncsi.
 - Hogy… öhm… Silvi azt mondta… - Elakadtam. Nem tudtam hogyan kérdezzem meg tőle, mert féltem. Attól, hogy bolondnak néz, és attól is, hogy mindent elronthatok. Végül egy mély lélegzet után folytattam: - Csak fogadásból vagy velem…
 - Hazudik. – Nézett komolyan a szemembe. Elgondolkoztam azon is, hogy hazudik, de… a tekintete olyan magával ragadó volt, hogy nem hittem azt, hogy hazudik nekem. Elvarázsolt, elkábított. - Figyelj… Tudom, hogy mi volt eddig, de ezt nem azért tettem, hogy komolyan megbántsalak, és…
Elhallgatott, amint rám nézett. Könnyek szöktek a szemembe, és lehajtottam a fejem. Teljesen átgondolva a dolgokat, én magam sem tudtam, hogy miért sírok. Talán a pillanat heve volt. Vagy a saját őrültségem miatt. Bármi miatt lehetett.
 - Mi a baj? - kérdezte meg aggódva, arcomat majd pedig az övé felé fordította. Letöröltem a könnyeimet, és rámosolyogtam. - Eva…
 - Semmi. Csak… hülye vagyok, ennyi. - Az almát az asztalra tettem, és egy zsebkendőt vettem elő. Nem voltam képes ránézni, annyira hülyének éreztem magam. Mert már egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy kinek higgyek.
 - Nem vagy te hülye. - Mosolyogva magához húzott, és egy egészen apró puszit adott az arcomra. Utána több követte. De én még rá se néztem közben…

×××

 - Sajnálom, amit szünetben mondtam. - Nézett rám bűnbánóan, miközben egy szál cigit nyújtott felém. Halkan megköszöntem, és elvettem tőle. - Csak féltelek. Ismerem már annyira Tomot, hogy tudjam, nagyon meg tud bántani.
 - Én sajnálom. Talán igazad volt, és szakítanom kéne velem. - A szál cigivel a kezemben ültem a lépcsőn, és rá se hederítettem arra, hogy barátnőm nyújtja felém az öngyújtóját. Csak magam elé meredtem. - Áltatom magam vele, és tényleg fogadás csak az egész…
 - Inkább ne is rágódjunk ezen, csak simán cigizzünk csendben. Ne legyen hasztalan a kilógásom. Tudod milyen nehezen ment? - kérdezte meg tőlem magát sajnáltatva közben. Megráztam a fejem, és elnevettem magam. - Azért egyszer majd próbáld ki!
 - Ha ennyire szeretnéd, majd kifogom. - Végre elvettem tőle az öngyújtót, és meggyújtottam a cigimet. A vége vörösen felizzott, letüdőztem az első slukkot, majd lassan kifújtam a füstöt. Az utcai lámpa tompa fénye megvilágította a szálló szürke gomolygó füstöt.
 - El is felejtettem megkérdezni. - Vigyorodott el szélesen, közben az arcát felém fordította. Ránéztem. - Hogy csókol Tom? - kérdezte meg izgatottan. Én csak komoran megrántottam a vállam.
 - Szarul. - Néztem rá komolyan. Szeme hatalmasra kerekedett.
 - Komolyan mondod? - Hangja ledöbbent volt, arca is tökéletesen elárulta a gondolatait. Ettől pedig elnevettem magam. - Hazug liba! - Lökött meg gyengéden.
 - Miért mit hittél? Hogy szarul csókol? - Vontam fel az egyik szemöldökömet, őt figyelve a válaszra várva. Megrántotta a vállát, megrázta a fejét, aztán szóra nyitotta a száját, és válaszolt:
 - Nem, de… nem mehetek oda a volt barátnőihez megkérdezni. Ciki volna, tőled pedig nem. Mivel a barátnőm vagy.
 - Lökött vagy. - Löktem meg én is gyengéden. Végül elnevettük magunkat.