- Tessék. - Nyomott a kezembe egy tábla Milka csokit. Kérdő tekintettel néztem rá, miközben a hideg szél az arcomba fújta a hajam, és kezdtem egyre jobban fázni. - A csoki boldogság hormont termel, te meg elég savanyú vagy ahhoz, hogy örülj valaminek is. Szóval hoztam neked.
 - És ki mondta, hogy nekem kell? - Ez a kérdés csak úgy kicsúszott a számon. Egyáltalán nem akartam ezt megkérdezni, csak egy köszönömöt szerettem volna mondani. Erre meg!
 - Én. Amúgy ne tagadd, mert látszik rajtad, hogy kell. - mondta, majd egyetlen szó nélkül lassan betolt a kellemesen meleg, és száraz házba, utána ő is bejött utánam. - És apukád csak hajnalban jön haza. - suttogta a fülembe, majd elvigyorodott. Legszívesebben kivertem volna a hisztit, de türtőztettem magam.
 - De, ha te itt vagy, ki lesz délután a… - Szerettem volna, ha legalább egy kis magányt ad, de vele is szerettem volna lenni. Egyre érthetetlen lettem saját magam számára is.
 - Az öcsém. - Rántott egyet könnyedén a vállán, majd kivette a csokit a kezemből és a konyhába ment. Döbbenten álltam egyhelyben. - Mi az? - Nézett vissza rám, de nem nyitottam ki a számat a válaszra. - Ha az érdekel, hogy miért jöttem a konyhába, annak csak annyi az oka, hogy csinálok neked forró csokit. Még valami?
 - Semmi. - Ráztam meg a fejem, utána egyenesen a szobámba mentem.

×××

2007. december. 1. - Unalmas, ágyban döglős, tévét néző, beteges kedd.
Annyi mindent mesélhetnék, hogy tele lenne vele a füzet, de… ki érdekel? Le kell írni a dolgokat, mivel… istenem… el sem merem hinni!
Lehet, hogy tényleg bedőltem neki. Az is előfordulhat, hogy már megnyerte a fogadást, de… Az is biztos, hogy nincs semmiféle fogadás. Hisz akárhányszor felhoztam neki, ő azt mondta, hogy őrült vagyok. De… valahol legbelül érzem, hogy van valami féle háttere annak, hogy velem van. Csak úgy, „mert lökött vagy, és nem vagy képes felfogni, hogy nem is vagy csúnya” dolgok között van valami. Érzem…
Pénteken miután elkészítette nekem a forró csokit, leültünk beszélgetni. Teljesen meglepődtem, hogy elmond nekem dolgokat, amiket csak úgy nem mondana el nekem. Meglepő volt számomra, de egyben kellemes, és mesés is. Valahogy többet tudtam meg róla, de ő nem rólam. Nekem ez még kevés, hogy megnyíljak neki.
Utána persze szombat. Apám teljesen meglepődött, mikor beállított, és ezért félre is hívott, hogy feltegye nekem a legfontosabb kérdést, ami az apákat nagyon érdekli:
 - Ő a barátod?
Nevetnem kellett ezen. Hát nem látja, hogy Tom túlságosan tökéletes, és helyes, hogy velem randizzon? Vagy teljesen elfeledkezett róla, hogy hogyan nézek ki? Mert, hogy Tom nálam sokkal jobbakat érdekel, az már biztos.
 - Nem apa, csak egy ismerősöm. Haverom.
Ezzel pedig ott hagytam. Jó, persze egész vacsora alatt azt kérdezgette, hogy tényleg csak a haverom, vagy van-e benne több is, de… ugyan már! Nem úgy néz ki Tom, mintha én kellenék neki. És ő sem kell nekem…
Majd jött a vasárnap. Akkor is eljött, és hozta a tanulni valóját, mivel neki hétfőn suliba kellett mennie. Így segítettem neki a matek, és angol háziban. Majd írtam vele együtt a töri puskát. Eközben olyan jól elszórakoztunk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Számomra ez pedig szokatlan volt…
Tegnap, hétfő. Végig untam azt az időt, amit a suliba töltött, és teljesen feldobódtam, mikor suli után azonnal hozzám jött. Apám persze megint meglepődött, de… az apám. Mindig meg fog lepődni.
És ma… 12: 20. Egy óra múlva vége az órájának, és rohan majd a háromnegyed kettes buszhoz. Felszáll majd, és végig várja azt az egy órát, amíg ide ér Loitchébe. Utána rohan hozzám… remélem.
De…
Elkövettem egy nagy hibát. Visszaolvastam a múltkori bejegyzésemet, és… nem tudom betartani azt, hogy üres érzelmekkel menjek jövő héten suliba. Nem fog menni. Tele leszek boldogsággal és zavartsággal. Kavarogni fognak bennem az érzelmek, és átveszi a helyét az ürességnek. Nem tudom elkerülni, hiába akarnám. Ott rontottam el, hogy megengedtem, hogy készítsen nekem forró csokit.
Bár mit is tehetnék ellene? Én volt az ostoba, hogy megtettem. Napról napra egyre jobban beengedem az életembe, és mindennél jobban fog fájni, ha el kell hagynia.
Elszúrtam…
De legalább így most élvezem.
Csak ez számít, nem?
carpeDiem.

×××

Csendben ültem az asztalnál, tekintetemet pedig le sem vettem az előttem lévő levesről. Nem foglalkoztam vele, hogy apa arról beszél, milyen volt a napja, nem kötött le. Sokkal jobban foglalkoztatott egy kérdés.
Miért nem jött el?
Nem értettem, hogy aznap miért nem jött el hozzám. Pedig megígérte. Bár az is lehet, hogy túlságosan beleéltem magam. Talán igazam volt. Valami fogadásról volt szó, és a haverjai azt mondták, ma ne jöjjön, hadd legyen hullámvölgy érzelmekkel tele a szerencsétlen kiscsaj. Csakis erről lehet szó, nem?
 - Egy ügynök azt mondta, lehet, kiadja majd a könyvemet. - Térített vissza apa boldog hangja a valóságba. Elvettem a tekintetem a levesről, és egy hatalmas mosollyal az arcomon, ránéztem.
 - Örülök neki. - mondtam neki őszinte örömmel. Alig vártam már, hogy apát valami dolog miatt boldognak lássam. Nem akartam, hogy ő is boldogtalan legyen, mint én.
 - Ennek sajnos hátrányai is vannak… - Húzta el a száját, miközben letette a kanalát, és rám nézett. Kérdő tekintettel néztem vissza rá. - Azt mondta a kiadó, hogy egy időre Münchenbe kéne mennem.
 - Mennyi időre? - kérdeztem meg tőle riadtan. Nem akartam elmenni Loitcheből. Semennyi időre sem.
 - Úgy két hét lenne az egész… - Hallottam a hangján, hogy ő sem tudja, mit akar. Szeretne is menni, meg nem is.
 - És… - Kezdtem volna bele, de vigyorogva megrázta a fejét. Akkor ez most mit jelent?
 - Arra gondoltam, hogy mivel elég nagy vagy már, és az a Tom is leszállt rólad… - Húzta el a száját. Meglepődtem a dolgon, de nem is számítottam arra, hogy megkedvelje. Az apám, szóval… - Tiéd, lehet a ház két hétig. Ha nincs ellenedre, és semmi rosszat nem teszel…
 - Ugyan apa, mi rosszat tennék? - Sóhajtottam egy nagyot, majd ettem egy falatot a levesemből.

×××

 - Keresnek Eva! - Hallottam apám hangját az előszobából. Kedvtelenül a másik oldalamra fordultam. Senkivel sem akartam beszélni. - Nem hajlandó kijönni… Menj be nyugodtan. - Az ajtót becsukta maga mögött, és tudtam, hogy figyelemmel kíséri, hogy az a valaki elsétál a szobámig.
Fejemre húztam a takarót, és meg sem moccantam, amikor bejött. Szerettem volna eltűnni, vagy elsüllyedni a föld alá. Akármi megfelelt volna, csak ne kelljen senkivel sem találkoznom. Bármit megadnék, csak ne kelljen…
 - Alszol? - Éreztem, hogy mellettem, besüpped az ágy. Megráztam a fejemet, de a takarót még mindig nem húztam le róla. Nem szerettem volna ránézni. - Bocs, hogy délután nem jöttem, de büntetésben voltam, és a félötössel tudtam csak eljönni…
 - Kilenc van… - dünnyögtem neki a takaró alól. Fejemet a párnámba fúrtam, és legszívesebben megfulladtam volna ott.
 - Anyám kiverte a hisztit, hogy már megint büntetésben vagyok. És megint azzal jött elő, hogy „nézz az öcsédre! Neki van barátnője, és emiatt normálisabb lett, mint te.” Blablabla… - Nevette el a végét. Az én számon is végig futott egy vigyor.
 - Mit csináltál? - Lassan lehúztam a takarót a fejemről, és még lassabban felültem. Teljesen meglepődtem, mikor arca vészesen közel volt az enyémhez.
 - Látnod kellett volna! - Kezdett bele lelkesen, miközben hevesen gesztikulált a kezével.

×××

2007. december. 3. - Tapasztalat vagy sem?
Apám pár perce ment el - persze előtte vagy ötször megkérdezte, hogy mi van köztem és Tom között -, és most nem tudok mit csinálni unalmamban. Jó, nem mintha eddig apám társaságában sem unatkoztam volna soha, de… azért szokatlan lesz számomra nélküle, két hétig.
Bár ez nem is annyira köt le, mert… talán ez az önállóság? Lehetséges. Mivel egyre jobban hozzászokom a tényhez, hogy apám keveset van velem, önálló leszek eközben, és… ez így van rendben, nem? Hisz tizenhat évesen már kell rendelkezni valamilyen élettapasztalattal…
Igaz, nem teljesen rendelkezek vele. Lehet, hogy önálló vagyok, apámmal élek csak, és teljesen jártas vagyok minden komolyabb témában, de egyben nem. És ez a szerelem. Nem tudom ezt hova tenni, és ez ijesztő számomra, mivel…
Nem, ezt hagyjuk. Hülyeségeket beszélek, hova kéne ezt még nekem tennem, amikor közöm nincs hozzá? Pff…
De azt az érzést mégis hova tegyem, amit akkor érzek, ha vele vagyok?
Hmm…