Lehajtottam a fejem, és arrébb léptem. Nem mertem ránézni sem, pedig éreztem a kérdő tekintetét rajtam. Megráztam a fejem, és zavartan a tábla felé lépkedtem. Nem követett, csak állt ott, maga elé meredve. Olyan volt, mintha valamin gondolkozott volna. Valami… nehezen.
Lehet, hogy csak az én hülyeségemen. Vagy azon, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Vagy… nem is tudom. Lehet, az is átfutott az agyán, hogy holnap ne maradjon benn velem, de lehetséges az is, hogy azonnal elmegy.
Bármin is gondolkozott, én csak remegő kezekkel töröltem a táblát.

×××

2007. november. 26. - Szerencsétlen, szerencsétlen… hülye liba!
Ott, vele szemben, úgy éreztem, hogy megijedtem. Nem, nem is megijedtem. Rettegtem! Féltem attól, hogy mi történik, ha hagyom, hogy megcsókoljon. A félelem futott át az agyamon, minden emlékemet előidézve.
De ő ezt nem értheti! Ő nem érthet semmit, hiszen nem is érez irántam semmit, csak szórakozik velem. Elmúlik ez a hét, és jövő hét hétfőtől újra kezdi majd a szekálást. Nem fog békén hagyni, és talán a ma történtekkel fog az őrületbe kergetni.
Eva, aki fél egy kis csóktól is!
Mesés kilátások elé nézhetek a jövő héten.

×××

Kezemben remegve fogtam meg a krétát, és lassan írni kezdtem a táblára. Nem a felelettől féltem. Tom tekintetétől. Éreztem magamon. Szinte tőröket döfött a hátamba a kérdő, és érthetetlen tekintete. Lassan belém döfte, fájdalmasan megforgatta, majd kihúzta. Utána újra és újra megtette ezt velem. Egyre fájdalmasabban.
De vajon hány embernek mondhatta el a tegnapit? Hány haverja röhögött rajtam, utána veregették hátba Tomot, hogy sok sikert hozzám? Esetleg…
 - Helyedre mehetsz. - Közölte monoton hangon Bargmann. Végig néztem a feladaton, majd sóhajtva letettem a krétát a tanárira.
Lassú léptekkel sétáltam a padomhoz, elkerülve mindenki tekintetét. Az érzés, hogy lassan mindenki tudja, egyre jobban erősödött bennem. El is mondhattam volna ott magamról, hogy üldözési mániába kezdtem el szenvedni, de nem mondhattam el. Lehet, hogy nem is tudják. Előfordulhat az is, hogy Tom nem merte elmondani senkinek sem, mert ciki lenne számára az a tény, hogy még egy olyan hiszékeny lányt, mint én, sem tud megcsókolni.
Fejemet a falnak döntöttem, és behunyt szemmel próbáltam helyre állítani a felgyorsuló légzésemet. Szívem egyre jobban kezdett verni arra a tényre, hogy ma is Tommal leszek délután… de amikor az is eszembe jutott, hogy lehet, elmegy, kezdtem rosszul érezni magam. Szerettem volna vele lenni délután, látni mosolyát, és grimaszt vágni minden egyes megjegyzésére. Ezekre vágytam akkor a legjobban, és kezdtem azt érezni, eltávolodok ettől az érzésétől. Mintha valami elhúzna tőle… Vajon tegnap meg kellett volna csókolnom?
A csengő berregésével egyszerre hallatszódott a könyvek ütemes hangja, ahogy becsukják. A könyvek halk hangja, ahogy a táskákba teszik, és ahogy egyszerre mindenki elkezd beszélni a másikhoz. De ezek a hangok nem nagyon jutottak el a fülemig. Behunyt szemmel ültem tovább a padban, és egyre jobban kezdett rázni a hideg. A toll is kiesett a kezemből, és tompán puffant a koszos parkettán. Remegni kezdtem, és mindennél jobban vágytam a meleg ágyamra, és egy kiadós alvásra.
 - Eva, jól vagy? - Tom hangja hallatszódott a fejem fölött. Nem néztem rá, csak egy aprót bólintottam. Nehezemre esett megmozdulni, fájni kezdett mindenem. - Rosszul nézel ki… - Tenyerét a homlokomon éreztem, ettől pedig a gyomrom hatalmasat ugrott. Kezdett a hányinger is rám törni. - Te lázas vagy! - mondta megijedve, majd hallottam, hogy a dolgaimat pakolja össze. Biztos voltam benne, hogy már senki sincs a teremben. - Elviszlek az orvoshoz…
 - Tűnj innen… - Hangom halk volt, remegett, és alig lehetett hallani. Egyre gyengébbnek éreztem magam. - Jól vagyok…
 - Dehogy vagy te jól! - Meleg karjait éreztem, hogy körém, fonja, és segít felállni. Kinyitottam a szemem, és elhomályosult tekintettel néztem rá.
 - Menj el… - Szerettem volna lerázni a karjait rólam, de amint felemeltem a kezem, szédülés fogott el. Percről percre rosszabbul éreztem magam.
 - Nem megyek sehova, csillagom. Elviszlek egy orvoshoz, és haza kísérlek. - Közölte velem határozottan. Erőtlenül csak megráztam a fejem.
 - Csak azért csinálod ezt, hogy ellóghass… - mondtam neki tiltakozás képen, de nem reagált rá semmit sem. Mintha meg sem hallotta volna.
Mindenki minket nézett, amikor végig mentünk az aulán. Tom lökött haverjai még oda is szóltak nekünk, de Tom rezzenéstelen arccal ment végig velem. Szerettem volna megállni, és mondani neki, hogy semmi bajom sincs, de akárhányszor kinyitottam a számat, el is hallgathattam, mivel mindig elfojtotta bennem a szót. Így azonnal feladtam annak a lehetőségét, hogy tiltakozzak.
Hagytam magam, vakon megbíztam benne. És éreztem, hogy itt követem el életem eddigi legnagyobb hibáját. Még sem, tettem ellene semmit sem.

×××

Puha volt alattam a talaj - csak ennyire eszméltem fel, mikor haza értem. Éreztem még Tom meleg érintését a kezemen, de nem volt erőm elhúzni tőle. Alig volt erőm hozzá. Vagyis csak ezt beszéltem be magamnak, de legbelül tudtam, hogy más miatt nem húzom el. De azt még magamnak sem mertem bevallani.
 - Apukád mikor jön haza? - Hallottam a hangját, közvetlenül a fülem mellett. Nem nyitottam ki a szemem, nem akartam, hogy a tekintetünk találkozzon.
 - Hamarosan… - Hazudtam neki. Semmi kedvem sem volt elmondani az igazat, hogy apám éppen Münchenben van, és csak hajnalban érkezik meg.
 - Megvárom veled. - Olyan határozott volt a hangja, hogy lehetetlen volt neki ellenállni. Éreztem, hogy lassan engedelmeskedni kezdek neki, hangja teljesen elcsábít.
 - Nem kell… - Fejemet oldalra döntöttem, és mélyeket lélegeztem. Nem akartam, hogy megtudja, hazudtam neki apámmal kapcsolatban.
 - Nem foglak egyedül hagyni Eva, mert…
 - Nem is akarsz velem lenni komolyan. - Szakítottam félbe egyre hisztisebb hangon. Semmi kedvem sem volt hagyni magam, hogy elcsábítson. De a legfontosabb, hogy nem akartam gyenge lenni előtte.
 - Honnan veszed ezt?
 - Ugyan már Tom. Eddig utáltál, akkor mégis mi változott volna meg most? Biztos csak a haverjaiddal fogadtatok vagy valami, és emiatt vagy csak velem. De ne fáradj. Nem dőlők be neked…
 - Tegnap nem úgy tűnt...
 - Ezért nem csókoltalak meg, mi? Én nem vagyok olyan, mint a többi…
 - Veszem észre. Makacsabb vagy.
 - Zavar? - Kezdtem felhúzni magam. Úgy éreztem, mintha befolyásolni próbálna. Irányítani szeretne.
 - Kicsit. - válaszolta tömören. Itt lett tele a pohár.
 - Akkor elmehetsz. Nem kell itt izélned, ha zavar a makacsságom. - Szünetet tartottam, átgondolva, hogy még mi lehet hatásos, amivel hamarabb elküldhetem otthonról. Azonnal meg is találtam. – Bár hiányoznék neked, mert nem lenne kit, szívatnál. Hisz nem találtál másik béna csajt, de remélem, fogsz találni!
 - Te nem vagy komplett!
 - És?
Nem kellett több neki. Elengedte a kezemet, felállt, és kirohant a házból. Kellemes illatát még éreztem pár röpke másodpercig, de az is eltűnt. Mint a kellemes biztonságot jelentő érzés.

×××

2007. november. 27. - A világ egyik legrosszabb és legbetegesebb péntekje. Egy kis veszekedéssel megfűszerezve.
Hülyén viselkedtem, tudom. Nem kellett volna hazudnom neki apámmal kapcsolatban, kezdjük ott. Utána veszekednem sem kellett volna vele. Egyáltalán nem tett jót nekem, hogy elment. Most csak a magányt érzem. Az őrjítő magányt, pedig vagy fél órája ment el. Hát ennyire bedőltem neki?
Nem, az nem lehet. Ő csak szórakozik velem, semmi több. Ha eddig utált, ezután miért változna meg a véleménye? Fogadott a lökött haverjaival, és eddig nyerésre állt, de most már az ellenkezőjére. Hála nekem, veszteni fog. És ennek most örülnöm kéne…
Még sem tudok. Egyszerűen megőrültem. Remek.
Egyszerűen csak el kéne felejtenem, és ennyi. Jövő hét utáni héten kipihenten, üres érzelmekkel kéne mennem. Újra utálnom kéne, és itthon sírnom a bántásai miatt. És most erre, annyira vágyok, mint még soha.
Mondom, megőrültem. Nem tudom, hogy mit akarok. Egyszer Tomot, máskor a magányt. Itt ingázok e két dolog között, de nem jutok semmire sem. A képzeletbeli inga nem képes egyenesen megállni. Nem tud kiegyensúlyozott lenni. Valamelyik oldalról mindig kapja a nehéz terhet. Hol Tomot, hol a magányt.
Nem akarom ezt. Nem szeretnék semmilyen lelki problémát, szeretnék ürességgel tele lenni. Nem szeretnék ingatagságot érezni, közel sem szeretnék engedni magamhoz senkit. Egyedül akar lenni újra, magamnak. Pont, mint egy hete.
És…
Csengettek.
Valaki keres ilyenkor. De vajon ki? Mennem kéne megnézni, de lusta vagyok hozzá. Ágyban kéne lennem, nem ajtót nyitnom valakinek.
Még egyszer csengetett.
Most már tényleg megyek…