Ujjai között szórakozottan forgatott egy szürke tollat. Rám vigyorgott néha, de én ügyet sem vetettem rá. Tudomást sem szerettem volna venni róla, levegőnek akartam nézni. De nem ment. Valami miatt mégis mindig felé fordítottam a fejem, és figyeltem, hogyan szórakozik azzal a tollal. Nehezemre esett elfordítani mindig a fejemet. Pedig oly’ annyira szerettem volna.
Fáradtan tettem le helyére a szivacsot. Az órára néztem, de csak fél ötöt mutatott. Mesés, másfél óra van még a busz indulásáig!
 - Végeztél? - kérdezte meg tőlem, miközben a kabátját vette fel. Szótlanul bólintottam. - Akkor mehetünk…
 - Megváltás… - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, és a karomat a kabátujjamba bújtattam. Mindennél jobban vártam, hogy távol lehessek tőle.
 - Tudod durcikám, még másfél órát kell együtt töltenünk. - Olyan könnyedén mondta, és úgy, mintha normális emberként kezelt volna eddig is. Mintha barátok lennénk.
 - Nincs szükségem a becézgetéseidre. - Néztem rá gyűlölettel, de ő rá se rántott. Felvette a táskáját a hátára, és az ajtóhoz ment. - És nem kell együtt töltenünk azt az időt. - mondtam neki flegmán, miközben az ajtóhoz mentem, hogy minél hamarabb kiszabaduljak a teremből.
 - Kicsit durcás kedvedben vagy ma, látom. - mondta vigyorogva, miközben elengedett az ajtóban. Mesés illata megcsapta az orromat. Teljesen elkábított.
 - Nem vagyok ma durcás kedvemben, veled nem akarok beszélni. - Megvártam, míg becsukja a terem ajtaját, utána mellém ér. Lassan elindultunk a kihalt, sötét folyosón.
A lépteink ütemesen kopogtak, megtörve a néma csendet. Ijesztő volt végig menni a folyosón, de nem mutattam ki ezt Tom előtt. Előtte erősnek kellett lennem. De valahogy gyengének éreztem magam mellette, hiába is szerettem volna tiltakozni ellene. Teljesen elkábított.
Csöndben sétáltunk egymás mellett. Nem szóltunk a másikhoz, és ez nekem pontosan megfelelt. Nem akartam semmiről sem beszélni vele, csak haza szerettem volna jutni. Minél hamarabb a naplómba írva a szavakat, amik bennem kavarogtak. Hogy végre kiönthessem a lelkem.
Hirtelen megállt egy bolt előtt. Nem figyeltem meg pontosan, hogy mi volt az, tovább mentem. Kezdtem boldog lenni, hogy végre lerázhatom. És szerettem volna megkönnyebbülten felsóhajtani, de éreztem, hogy megragadja a kabátomat, és maga mellé húz. Majdnem elestem, de szerencsémre erősen tartott.
 - Mi van? - kérdeztem meg tőle, miközben megbizonyosodtam róla, hogy stabilon állok. Ránéztem, várva, hogy válaszoljon.
 - Kérsz forró csokit? - Meglepett a kérdése. Furcsállva néztem rá, eldöntve magamban, hogy ezt most mire véljem.
 - Nem. - válaszoltam neki végül. Semmi kedvem sem volt vele lenni, vagy bármi mást is csinálni, ami vele kapcsolatos. - De, ha te akarsz, vegyél magadnak…
 - Várj meg kinn, veszek neked is. - hadarta el gyorsan, majd belépett a meleg és száraz boltba. Megdöbbenve néztem utána.
 - De… - kezdtem volna el hápogni, de hiába tettem volna, úgy sem figyelt rám egyáltalán.
Rövid percek múlva kilépett a boltból, kezében két műanyag, gőzölgő pohárral. Egyiket a kezembe adta, majd elindult. Szó nélkül követtem, és még egy köszönömöt sem voltam képes kinyögni neki. Furcsa volt nekem ez az egész. Szóhoz sem bírtam jutni miatta.
Nem sokat szóltunk egymáshoz a buszmegállóba menet. Néha ránéztem, de nem nagyon figyeltem rá. Teljesen elmerültem a gondolataimba, és egyáltalán nem figyeltem rá, se senkire. Jobban lekötött a történtek, mintsem az, hogy rá koncentráljak ezután.
 - Minden rendben? - Fordult felém, miközben leültünk az egyik padra a váróban. Bólintottam egyet. - Olyan csendben vagy már egy ideje, hogy kezdtem aggódni.
 - Minden oké… - nyögtem ki halkan. Percről percre jobban vártam arra, hogy a naplómnak kiönthessem magam.
 - Ja, oké. - Egy pillanatra mintha elgondolkozott volna, de végül megint engem figyelt. Kezdett egyre jobban zavarni.

×××

2007. november. 24 - A Pokol folytatódik…
My God!
Nem tudom mire vélni a ma délutánt. Egyszerűen… nem tudom felfogni! Ez hihetetlen! Őrjítően hihetetlen! Hisz… ilyen csak a mesékben van! Nem a valóságban!
Mintha nem is az a Tom lenne velem, akit megismertem. Nem szekál, normális embernek kezel, és… becézget! Fura… Mellettem, megváltozik, kedves lesz. De ha mások is ott vannak…
Bumm!
Ennyi kellett, és máris kész a zavarodott Eva! Csak egy kis szokatlan változás, és máris zavaradott lesz! Köszönöm szépen mindenkinek, de főleg Tom Kaulitznak! Annak a srácnak, aki teljesen kezdi…
Nem, nem, nem! Ilyet nem írok le, sőt még nem is gondolok! Zavaradott vagyok, ennyi az egész. Csak hülyeség volt, amire gondoltam, semmi több. Ennyi az egész…
Vagy nem…

Becsuktam a kis a könyvet, sóhajtottam egy nagyot, és a földre tettem a többi könyvem tetejére. A tollat az éjjeli szekrényre helyeztem, majd behunytam a szemem, és fejemet a párnámba fúrtam. próbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből - sikertelenül.
 - Vacsora! - Hallottam apám hangját a konyhából. Keserűen felsóhajtottam, majd lassan a konyha felé vettem az irányt.
 - Mit eszünk? - kérdeztem meg apámtól, aki a tányérokat tette az asztalra. Kedvesen egymásra mosolyogtunk.
 - Vettem pizzát, amit csak a mikroba kell betenni. – válaszolt kedvesen, hangjában elrejteni a kérdést, hogy reméli nagyon is, megfelel nekem.
 - Az jó. Régen ettünk pizzát. - Ültem le az egyik székre. Tekintetemmel végig kísértem, ahogy apám elém tesz egy szelet pizzát.
 - Szerintem is. De holnapra próbálok valamit összeütni. - Tudtam, hogy nehezére fog esni, mert alig lesz rá ideje, és hogy csak az én kedvemért teszi ezt.
 - Nem kell apa. Megcsinálom én, de majd hétvégén elkészítheted te.
 - Oké.
Nehéz volt az életünk azóta, hogy anyám elhagyott minket. Ez a dolog egyik napról a másikra történt. Tisztán emlékszem mindenre, ami aznap történt. A képek soha nem tűnnek el a fejemből.
Nyolcadikos voltam. Május volt, 26.-a. A nap szépen és melegen sütött, alig vártam, hogy elmenjünk a nyaralóba, hogy ott töltsük a péntek estét. Aznap nem érdekelt Tom szekálása, vagy bármi más. Boldog voltam. Egészen addig, amíg haza nem értem. A ház fele üresen állt, apám a kanapén ülve, könnyekkel a szemében meredt maga elé. Kezében egy levelet tartott. Emlékszem, oda rohantam hozzá, megöleltem, majd elolvastam a levelet. Anyám kerek-perec közölte apával, hogy megcsalta, és ő azzal a férfival akar élni, mivel többet nyújt számára, mint apa. És, hogy én túl sok terhet jelentek számára…
Összetörtem. Magamba zárkóztam, apámmal együtt. Persze, mindketten rendszeresen eljártunk suliba vagy dolgozni, de… tudtuk, semmi sem ugyan az már. Próbáltuk helyre tenni a dolgokat, de még a mai napig is tudjuk, hogy soha többé nem lesz, ki visszahozza azokat a szép, és boldog perceket. Ahogy anya elment, úgy vitt el minden boldogságot abból a házból.

×××

Szerda reggel kapkodva rohantam a buszhoz, nehogy megint lekéssem. Utáltam mindig is sietni, utáltam korán kelni. Annak ellenére, hogy mindig is jó kislány voltam, a pontosság soha nem tartozott az erényeim közé.
Percek múlva, mikor egyre közelebb voltam a buszmegállóhoz, láttam, hogy a busz megint elhajt. És én nem vagyok rajta. Tudtam, megint elkéstem. Megint hallgathatom Tom szekálását a korán kelésről, és arról, hogy a jó tanulóknak általában nem szabad késniük.
 - Remek… - dörmögtem az orrom alatt, miközben lassan bandukolva lépkedtem a száraz váróterem felé. Nem volt kedvem egyáltalán sem a félnyolcas busszal menni, de mást nem tehettem.
 - Csak nem késel? - Hallottam meg a hangját a hátam mögött. Megilletődve fordultam hátra. Ott állt mögöttem vigyorogva.
 - De… - válaszoltam neki szájam elhúzva. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, és elfordítottam róla a tekintetem.
 - A nevelő faterom bevisz ma a suliba, és gondoltam jöhetsz velünk. - Nem kérdezte, engedélyt se kért, se semmi. Közölte velem, hogy velük megyek, ha tetszik, ha nem. Nincs más választásom.
 - Akkor miért vagy itt? - Vetettem oda neki mogorván a kérdést. Szívesebben várakoztam volna háromnegyed órát a félnyolcas buszra. Csakhogy nélküle legyek.
 - Csak megnéztem, hogy elkéstél-e. - válaszolta vigyorogva, majd alsó ajkába harapott. Elvettem róla azonnal a tekintetem.
 - Megnézted, mehetsz is… - Fordultam volna meg, de ő megragadta a kabátomat, és maga felé fordított. Nem mertem a szemébe nézni.
 - Ne legyél azért ilyen ellenszenves. Inkább örülj, hogy beviszlek… - Hangja kicsit megváltozott, mintha hálátlannak tartana. De mégis mivel érdemeltem én ki ezt?
 - De én nem akarom! - csattantam fel. Kezdtem úgy érezni, hogy soha nem fogja fel, hogy én kerülni akarom.
 - Nem érdekel! - Szűkűlt össze a szeme, és a hangja is megváltozott. Mélyebb lett, és sokkal türelmetlenebb meg idegesebb lett, mint ahogy eddig is láttam. Bár soha nem láttam még idegesnek…