2007. november 21. - egy újabb esős nap Loitchében.
Utálom, utálom, utálom! Egyszerűen már elegem van belőle! De most komolyan… Hogy lehet valaki ennyire szemét? Nem értem! Bár, azt hiszem, nem is akarom. Csak jobb lenne az életem nélküle!
Ma is… nem elég, hogy majdnem lekéstem a buszt… ááá… nem! Még ő is kell ide nekem! Hát köszönöm szépen! Megvagyok én nélküle is!
De akkor is! Egy tapló! Sőt, még egy bunkó is kedvesebb nála, az már biztos! Mégis mit képzel ez magáról? Hát nem vagyok képes felfogni, az egyszer biztos!
Utálom!

Dühösen becsuktam a kis barna könyvet, majd a földhöz vágtam. Fejemet a párnába fúrtam, és próbáltam a könnyeimet nem szabadjára engedni. Nem sírhatok már megint miatta, nem igaz?
Hallottam, hogy apa a konyhában próbál összeütni vacsorára néhány darab palacsintát. Általában szoktam neki segíteni, de mivel annyira el lett rontva a napom - és neki sem panaszkodhatok ezekről a dolgokról - így inkább a szobámban maradtam. Csak ne lássa, hogy nincs velem minden rendben. Ne bántsam jobban.

×××

Kezében egy darab csoki volt, amit felém nyújtott. Elvettem tőle, rámosolyogtam, majd lassan elkezdtem kicsomagolni a zöld papírdarabot róla. Felsóhajtottam, ő meg kérdő tekintettel nézett rám. Megráztam a fejem. Ő csak gyengéden megbökött az ujjával, hogy mondjam. Újra felsóhajtottam.
 - Már megint ő… - Fejemet oldalra döntöttem a falnak, és minden erőmmel próbáltam erősnek mutatni magam. Magam előtt sem akartam gyenge lenni, mások előtt pedig főképp nem.
 - Mindig csak ő. - mondta nevetgélve. Majd komolyan rám nézett, és felsóhajtott. - Tudod, szívesen segítek neked ebben, de…
 - Tudom. - mondtam letörve. Szerettem nagyon, de ő soha nem segíthetett az én problémáimban. Bár miért is segített volna, ha neki tökéletes élete van, és annak a bunkónak a testvérének a barátnője? - Hülyén érzem magam, hogy neked panaszkodok erről, miközben…
 - Ne érezd magad hülyén emiatt. Mi azelőtt barátnők lettünk, és csak erre gondolj. Miatta pedig ne is bánkódj! - Megölelt, én pedig csak újra sóhajtottam. Fájdalmasabban, mint eddig. - Holnap van kedved eljönni Magdeburgba, vagy otthon szeretnél bánkódni? - kérdezte meg szórakozottan.
 - Így is, úgy is elráncigálsz, szóval… - Rántottam egyet a vállamon, de ő csak nevetve meglökött. Elnevettem magam én is.

×××

Nem tudom mi ütött belém aznap, de mindenhol Őt kerestem. Olyan érzésem volt, mintha a közelbe lenne, de tudtam, hogy csak hülyeségeket beszélek be magamnak. Mégis mit keresett volna ott, akkor? Jobb dolga is van neki, minthogy folyton Magdeburgba legyen…
Alig koncentráltam az egyetlen barátnőmre is, akit egyre messzebbre éreztem magamtól. Nem voltam boldog, hogy pont annak a tuskónak a testvérébe kellett beleszeretnie, de legalább boldog volt. Eközben pedig észre sem vette, hogy eltávolodunk…
 - Szerintem ez jó? – kérdezte meg tőlem, egy piros felsőre mutatva. Végig néztem rajta, majd megráztam a fejem. Visszarakta azonnal.
 - Randid lesz vele, hogy ennyire ruhát keresel? - kérdeztem meg tőle, félve a választól, de úgy is tudtam, hogy igent fog mondani.
 - Ez most különleges randi lesz. - Félve elmosolyodott, én meg azonnal leszűrtem, hogy mire gondol.
 - Remélem jól sikerül majd. - Erőltettem magamra egy mű vigyort. A félelem, hogy őt is elveszíthetem, egyre jobban erősödött bennem.
 - Én is. - suttogta nagyon halkan, szemében kíváncsiság és felelem csillant meg. Legszívesebben letettem volna a dologról, de még sem tettem. Talán csak az elhidegülés miatt.

×××

Hétfő reggel. Minden diák rémálma. A rövid hétvége után újra a kopott iskolapadba ülni, újra tanárok martalékává válni, és újabb felelősségek hada öt napra. Nem kellemes. Senki számára sem. Kivéve nekem. Én szerettem, mert olyankor minden problémámat elfelejthettem, és eltemethettem magamat a könyvekkel, hogy szinte a falba olvadjak - majdnem mindenki számára.
Kivételesen aznap hamar kiértem a buszmegállóba, és még a busz sem érkezett meg, hogy az eső elől a meleg buszra szállhassak fel. Rengeteg időm volt még, de inkább töltöttem várakozással, minthogy otthon legyek apámmal, aki már így is el van havazva a munkákkal. Ilyenkor pedig inkább nem leszek a terhére, próbálom elkerülni - ő pedig ezt megbecsüli.
Az órámra pillantottam. Pár perccel múlt fél hét. Vagyis a busz hamarosan jön. Felszállhatok rá, zenét hallgatva végig ülhetem az utat, majd a suliba sietős léptekkel beérhetek. És újra eltűnhetnek a problémáim. Kellemes. Megnyugtató. És…
 - De jó végre téged újra látni! - Hallottam egy harsány, visszataszító hangot tőlem pár méterre. Oda sem néztem, inkább újra az órámra pillantottam. - Na mi van, nem is köszönsz?
Szemem sarkából láttam, hogy megáll mellettem, és engem néz. Elfordítottam az arcomat, magamban azért imádkozva, hogy a busz megint hamarabb érhessen be. Csak ne kelljen vele lennem!
 - Tudod Eva, vissza szokás köszönni az ismerőseinknek… - kezdett bele mértékkel, de tudtam, hogy ez csak a kezdet mára. Többet is kapok majd tőle, mint egy sima „visszaköszönni szokás”-t.
 - Képzeld, tudom. De téged nem tartalak semminek sem, szóval ne várd el, hogy köszönjek neked. - mondtam neki flegmán, majd az órámra pillantottam. Az idő szinte vánszorgott vele.
 - Mi ez a nagy ellenszenv? - kérdezte meg úgy, mintha olyan könnyed kérdést tenne fel, mint az időjárással kapcsolatos téma. Undorító, és visszataszító volt számomra.
 - Mi ez a nagy társalgási kedv? Nincs itt egyik seggnyaló haverod sem, hogy jobban szekáljál? - Elkövettem a legnagyobb hibát. Ránéztem. Szinte elvesztem a barna szemeiben.
 - Ez egyáltalán nem volt kedves mondat. - jegyezte meg kedvtelenül, közben egy kis fájdalmat csempészve a hangjába. Elvettem róla a tekintetem, és megrántottam a vállam.
 - Mintha te kedves dolgokat művelnél velem… - Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Azonnal a földre néztem, és imádkoztam már a buszért.
 - Tudod Eva… - Kezdett volna bele, de nem hagytam. Mérgesen ránéztem.
 - Nem, nem tudom! - csattant ki belőlem hirtelen. Mintha egy pillanatra megszeppent volna, de utána csak elnevette magát. - Csak azt tudom, hogy te nem fogod soha befogni! - És mintha megváltás lett volna, megérkezett a busz. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

×××

Szívem szerint elástam volna magam a föld alá. Vagy akár egy vonat elé ugrottam volna ki. Nem is tudom melyiket választottam volna, de bármelyik megoldás tetszett. Mindegy mi, csak ne vele! Azt soha!
 - Tanárnő, muszáj? - kérdezte meg tágra nyílt szemekkel. Én inkább meg sem szólaltam, már előre láttam, hogy a Pokol lesz számomra.
 - Igen Kaulitz úr, muszáj lesz. Nem érdekel semmilyen véleménye, ellenkezése, sőt még az sem, hogy ellóg. Akár mit tesz, itt kell lennie, és semmi kifogást ne halljak! – Mindig is utáltam Schneidert. Minden diáknak keresztbe tett, ahol csak tudott, és bármit megtett volna azért, hogy szenvedni lásson minket. - Ha ezen túl is estünk… van valakinek kérdése az anyaggal kapcsolatban, vagy valami panasza?
Éreztem, hogy valaki a hátamhoz dob egy papírdarabot. Gyorsan lehajoltam érte a földre, felvettem, és amilyen óvatosan csak tudtam, elolvastam. Tudtam, hogy kiírta, felismertem a kézírását.
„Remélem túl éled csillagom!”
Összegyűrtem a papírt, és a padomba dobtam. Kezembe vettem a tollat, és írni kezdtem, amit Schneider diktált. Éreztem, hogy ez a hét nem a megnyugtató heteim közé fog tartozni. Ez maga a Pokol lesz!

×××

2007. november 24. - a Pokol elkezdődött!
Hát… nem is tudom, mit kezdjek most magammal! Ez borzalmas! Nem is, nem az… Ezt szavakkal leírni nem lehet! Nem hiszem el, hogy az Schneider vele osztott be a délutáni osztály munkákra! Ezt még mindig képtelen vagyok elhinni! Hisz miért nem lett valamelyik bolond haverja, hogy utána az igazgatóiba tudja küldeni őket? Miért pont engem ő mellé?
Nem volt elég a reggel… jött még a ma délután is, sőt ráadásnak jön mellé még négy förtelmes nap! Ezt azért mégis mivel érdemeltem ki, mondja már meg nekem valaki? Mi rosszat tettem, hogy ilyennel büntessenek! Ez képtelenség!
 - Csillagom remélem, kibírjuk majd ezt az öt napot! - mondta, miközben a táblát törölte le.
Ő lehet, hogy kibírja majd, de én nem fogom! Inkább kimegyek majd éjszaka meztelenül a hidegbe, hogy megfázzam, mintsem hogy vele legyek még! Brr… nem!
Tom Kaulitzcal?
Soha!