3. rész: Egyszer mindennek vége van

Valaki meleg érintésére az arcomon eszméltem fel. Kinyitottam a szemem, és körbe néztem a szobában. Egy idegen férfi arcát láttam meg, távolabbról pedig a szüleim és Pete arcát pillantottam meg. Zavartan néztem rájuk.
Hát nem haltam meg? Visszahoztak? De minek? Nem képesek felfogni, hogy én nem akarok élni már tovább? Hogy szerethetnek ezek, hogy nem értik meg mire van nekem szükségem? Nem, nem szeretnek! Kínozni akarnak!
 - Kicsim… - zokogott fel hangosan anyám. Furcsállva néztem rá.
 - Megőrültél? – kérdezte meg tőlem csendesen apa, de hangja tele volt fájdalommal, aggodalommal, és dühvel. Megráztam a fejem. – Majdnem meghaltál, felfogtad? – hangja halk volt annak ellenére, hogy dühös volt rám.
 - Meg akartam… - szólaltam meg rekedtesen. Körbe pillantottam a rideg orvosi szobán, de semmi sem változott.
 - Istenem… - anya apához bújt, rám se nézve, miközben apa csalódottsággal nézett rám. Behunytam a szemem, és erősen a takaróm szélébe kapaszkodtam. Próbáltam legyűrni minden haragomat.
 - Minden rendben lesz vele doktor úr? – fordult az orvoshoz apa. Éreztem rajta, hogy rám sem akar nézni ezek után. Soha nem volt híve az öngyilkosságnak, megvetette.
 - Igen. Éppen időben vették észre meg hozták be, és ki tudtuk mosni a gyomrát. – felelte komolyan az orvos. – Holnap reggel haza mehetsz. – mondta nekem kedvesen, majd megnézett még pár dolgot, elköszönt, és elment.
 - Majd beszélünk… - felelte kurtán apa, és anyát támogatva kimentek a szobából. Nem törődtem vele.
Petere néztem. Ő csak eleresztett egy mosolyt, majd leült az ágy szélére. Elsöpörte néhány kósza tincsemet az arcomról, majd adott egy apró puszit a homlokomra. Erőtlenül a kezéhez nyúltam, és megszorítottam.

***

 - Hogy képzelted ezt? – rivallt rám apám. Nem szóltam egy szót sem, kezemben inkább egy almát szorongattam. – Megijesztettél minket, és azt hittük, meghalsz! Tudod, hogy nem megoldás az öngyilkosság! – szigorú tekintete a szívembe hatolt. Lehajtottam a fejem, és elengedtem az almát, ami az asztalra esett, végül a vázáig gurult.
 - Nem értetek… - dünnyögtem nagyon halkan, elkerülve a tekintetüket. Fájt rájuk néznem. – Ez volt a legjobb megoldás…
 - Nem, tévedsz kislányom. Nem kell megölnöd magad ahhoz, hogy ne szenvedj. Próbálj meg újra barátkozni, járj el bulizni Hamburgba, ne a szobádba üljél. – hangja lecsitult, már nem ordibált. Még mindig nem néztem rájuk.
 - Minek? Attól nem felejtem el. – feleltem szárazon, miközben újra kezembe vettem az almát. Az egyik oldala már ütődött volt.
 - Persze, hogy nem fogod elfelejteni azonnal. Életed végéig emlékezni fogsz rá… de könnyebb lesz, hidd el. – hátamat simogatta, de én nem reagáltam rá semmit sem.
Felálltam, kezemben az almával pedig felmentem a szobámba. Magamra zártam az ajtót, és a földre dobtam az almát. Azonnal a cigimhez nyúltam, és kimentem rágyújtani. Szükségem volt már arra, hogy egyedül legyek, és gondolkozzak.

***

Napok teltek el, mire arra jutottam, hogy még is elmegyek valahova a haverjaimmal. Tudtam, hogy ettől persze nem felejtem el Tomot, de… megérdemlik, hogy velük legyek. Ennyivel tartozom nekik. Velem voltak, én elhagytam őket, végül visszafogadtak, és én nem lehetek hálátlan. Ők a barátaim. Akik mindig velem lesznek. Hisz a barátok a legfontosabbak a világon.

***

Szombat este. Az unalom éjszakája, mivel a haverjaim elráncigáltak ide a Royalba, de én semmit sem csinálok, csak ülök, és iszok. Nem annyira figyelnek rám, csajoznak, Pete pedig pasizik. Nem hajlandóak elmondani kinek a privát partija, pedig érdekel. De inkább le is teszek róla. Nem mindegy?
Lehúzom a vodka narancsomat, és érzem, hogy a világ forogni kezd körülettem. Remek, berúgtam. Járni sem tudok szerintem, és el kell mennem a mosdóig. Ráadásnak egyetlen haverom sincs itt. Egy ember tömegen vágjak át részegen, segítség nélkül? Menni fog? Ha megkérnék most valakit, hogy segítsen mi volna? Jó ötlet?
Megrázom a fejem, és lassan leszállok a székről. Megszédülök, de gyorsan megkapaszkodom a bárpultban. Beletúrok a hajamba, és végig nézek a tömegen. Nehezen fog menni, de megpróbálom. Legfeljebb valaki megszán…
Lassan elindulok, végig a falban kapaszkodva, a lábam elé nézve. Nem nézek fel, nem figyelek senkire. Érzem, hogy néhány emberhez hozzá érek, de senkit sem löktem fel. Akkor minden rendben. Senkit sem veszélyeztetek, biztonságos itt a fal mellett. Oké.
Valakinek teljes erőmből neki megyek. Puha, meleg teste van. Az illata mesés. És magasabb nálam. Megkapaszkodom a bő pólójában, nehogy elessek. Nem nézek rá, tovább szeretnék menni, minél hamarabb el akarok jutni a mosdóba. De ő csak megállít. Erős markával a karomat fogja, és én sem engedem el a pólóját.
 - Samantha… - halkan megszólal, hangja ismerősen cseng, de nem rémlik egyáltalán. Csak… honnan tudja a nevem? Nem tudom…
Felnézek rá. Arca ismerős, de azonnal nem ugrik be. Haja fekete, és fonott. Kendőt visel, és bő ruhákat. Alsó ajkában egy piercing. Meleg, barna szemek, amikben elveszek. Tudom már ki az.
 - Tom… - suttogom halkan a nevét. A világ megáll érzem, és a könnyek a szemembe szöknek. Újra vele vagyok.

VÉGE!

[ hát... vége. befejeztem. és büszke vagyok magamra, hogy nem álltam meg, pedig volt olyan, mikor megakartam. de befejeztem. vége van teljesen az egész történetnek. lehet, hogy furán fejeztem be, de én így érzem jónak. nekem így tetszik. és remélem ti is elfogadjátok.
köszönöm, hogy olvastátok, sokat jelent nekem. köszönöm még entaszívemnek és muccomnak az öteleteket. sok mindennek köszönöm még. azoknak a zenéknek, amiket sokat hallgattam miközben írtam. például kárpátia, depresszió, tankcsapda, korn, metallica. a cigiknek is köszönöm, akik ihlettel töltöttek tele (meg kátránnyal a tüdőmet xD). és még... nem is tudom, hogy minek köszönjem meg. de köszönöm.
az új storym pedig már a fejemben van. csak idő kell még hozzá, napok, hogy teljesen meglegyen. de remélem az is tetszeni fog. meg... nem is tudom. örülök, hogy kitartottam emellett. és, hogy ti is. :) ]