2. rész: Magány

Sokkolt a dolog. Nem akartam felfogni. Képtelen voltam rá. Csak a fejemet ráztam. Összeszorítottam a kezem, és próbáltam nem kikelni magamból. Mert ilyen nem létezhet, ugye?
Behunytam a szemem, mélyeket lélegeztem, és próbáltam lehiggadni. Álmodok, álmodok, álmodok – ismételgettem magamban… reménytelenül. Nem hittem el, tudtam, hogy ez a rideg valóság. Nem fogok felébredni Tom mellett már soha többet. Nem érezhetem újra a kellemes illatát. Nem láthatom azokat az elbűvölő barna szemeket, és a mosolyában sem gyönyörködhetek. Elvesztettem. Végleg. Örökre.
 - Minden rendben van kicsim? – eszméltem fel anya aggódó hangjára. Pislogtam párat, és ránéztem.
 - Csak álmos vagyok. Aludni szeretnék… - dünnyögtem nagyon halkan. Nem akartam aludni. Egyedül szerettem volna csak lenni.
 - Oké. – puszilta meg a homlokomat anya, majd megölelt. – Jó éjt. – adott még egy puszit az arcomra, majd apával csendben kimentek. Sóhajtottam egy nagyot.
Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Égő, mardosó könnyek. Amik végig folytak az arcomon, fehér csíkokat maguk után hagyva. Abban a pillanatban tele voltam fájdalommal. Feleslegesnek éreztem magamat, jobban szerettem volna, ha nem ébredtem volna fel, és a gépeket kikapcsolták volna. Sokkal jobb lett volna nekem.

***

Utáltam felkelni minden nap. Utáltam, hogy úgy kell, felkenem nap, mint nap, hogy soha többet nem láthatom Tomot. Jó, persze az újságokból simán megtudhattam volna mindent, de az nem volt ugyan az. Így pedig fel kellett lassan dolgoznom azt a tényt, hogy nélküle fogok élni.
Nem kötöttek le a látogatók. Persze örültem a haverjaimnak nagyon, de úgy éreztem, hogy a hiány – Tom hiánya – nem lesz betölthető soha. Ezért meg… nem is tudom, de a haverjaim nem jelentettek olyan nagy örömöt. Inkább csak fájdalmat.
Alig vártam, hogy kikerüljek a kórházból. Újra haza mehessek, és ott a szobámban magamba roskadva teljenek a napjaim. Hogy a szüleim aggódjanak miattam, hogy mindenki felejtkezzen el rólam, hogy csak én legyek egyedül, magamnak. Semmi másra nem vágytam. Csak magányra.

***

Két hónap telt el azóta, hogy haza mentem. És minden úgy történt, ahogy azt még a kórházban elterveztem. Magamba roskadva voltam a szobámban, a szüleim aggódtak, és minden ismerősöm elfelejtkezett rólam, amióta csak egyedül szerettem lenni. Nem érdekelt, hogy ezzel másokat bántok meg. Szenvedjenek ők is, ha már nekem kell. Ne csak én legyek szarul, mások is. Ha nem is annyira, mint én, de azért szenvedjenek.

***

 - Tudom, hogy még mindig hiányzik Tom, de Sam… nem teheted ezt! – hallottam anyám próbálkozó és reménykedő hangját az ajtó másik oldaláról. Hangosabbra tekertem a hangerőt a hifin. De csak annyira, hogy még halljuk egymást, ha beszélnénk. – Gyere ki… ne csak éjszaka, mikor már alszunk. Nem jó dolog, amit teszel…
 - Nem érdekel! – válaszoltam neki ugyan azt, amit már vagy három hónapja mondok neki. És amivel három hónapja újra és újra megbántom.
 - Kicsim… - tudtam, hogy könnyek szöknek a szemébe, de nem mutatja ki még apa előtt sem, erősnek mutatja magát. Ez nekem fájt. – Légy szíves…
 - Nem… - válaszoltam neki halkan. Hangosabbra tekertem a hangerőt a hifin, majd kimentem az erkélyre és rágyújtottam.

***

A kapucnit a fejemre húztam, és hajammal eltakartam az arcomat. Lépteim ütemesen kopogtak a kihalt utcán az eső monotonos üteme mellett. Nem volt senki sem rajtam kívül az utcán, csak én. Ez pedig pont megfelelt.
Utam az éjjel-nappali volt, ahol két doboz piros Marlborot szoktam venni. Minden második napon. Elveszek anya pénztárcájából annyit, amennyi kell, és elmegyek. Éjszaka éjfél és kettő között valamikor. Bemegyek a boltba, megveszem a már álmos eladótól, aki meg sem kérdezi a koromat, és kilépek a nyirkos utcára. Nem azonnal haza megyek. Előtte elmegyek egy kihalt játszótérre, ahol leülök a szokásos hintámban, és rágyújtók. Csendben cigizek ott percekig, majd elnyomom a cigit, és elmegyek. El, Adiáék háza előtt. Megállok pár percre, és a szobája ablakát nézem. Minden éjszaka sötét, soha nem világít. Elköltözött. Billhez, Magdeburgba.
Nem szoktam ott öt percnél tovább állni. Hamar tovább megyek. De még mindig nem haza. Valahova mindig elmegyek, csak hogy a fájó emlékekkel tovább kínozzam magam. Tovább szenvedjek, egyre közelebb érve az öngyilkossághoz, a megváltásomhoz. A szenvedéseim végét érő apró dologhoz. A mindent megkönnyebbítő véghez.

***

Éreztem, hogy teste az enyémhez simul, karjával szorosan átölel. Fejemet a mellkasába fúrtam, és a könnyeimet szabadjára engedtem. Örültem neki, hiányzott már. Szükségem volt valakire, és tudtam, hogy ő az, akire számíthatok. Aki velem lesz, de mégis eltaszítom.
Elengedtem, és ránéztem. Nem sokat láttam belőle a sötét miatt, de tudtam, hogy mosolyog. Rám, kedvesen, őszintén. Tudta, hogy nekem nem kellenek szavak, csak, az hogy velem legyen akkor. Tudta, hogy milyen fájdalom van bennem, és ezért inkább újra megölet. Szorosan, mintha soha el nem engedve.
 - Örülök, hogy beengedtél… - törte meg a köztünk lévő csendet. Lehunytam a szemem, és egy mélyet sóhajtottam.
 - Megérdemled Pete… - szólaltam meg csendben, rekedtesen. Hangomban minden köszönetet elárulva.

***

A cigarettám vége vörösen felizzott. Behunytam a szemem, és letüdőzve egy slukkot, elgondolkoztam a dolgokon. Mint nap, mint nap. De soha nem jutottam semmire. Csak a magány okozott fájdalmat egyre jobban. Arra késztetve, hogy érjek az életem végéhez, úgy sokkal jobb lesz minden. De eddig miért nem tettem meg?
Letettem a cigimet a hamutartó szélére, és bementem a szobámban. Elkezdtem keresgélni a fiókokban, mindent feltúrva. Hosszú másodpercek múlva örömmel nyugtáztam azt a fehér dobozt, amit találtam. Kezemben markoltam, miközben visszamentem az erkélyre, és a félig elégett cigimet tovább szívtam. Lehunyt szemmel gondoltam át mindent, amit csak tudtam. Mindenkinek köszönetet mondtam, és remegő kézzel nyomtam el az utolsó cigarettámat.
Bementem a szobámban, és leültem az ágyam szélére. Öntöttem magamnak egy pohár vizet, egy tablettát a kezembe vettem, és nagyot sóhajtva bevettem.