1. rész: Ébredés

Alig éreztem bármimet is. Csak annyi volt biztos, hogy fekszem. Szemem csukva volt, de éreztem, hogy valami erős fény az arcomba világít, és fájna, ha kinyitnám a szememet. Így hát nem tettem. Csak feküdtem ott tovább, meg sem moccanva, várva valamire. Valamire, amit még én magam sem tudok. Csak várni. Percekig, órákig, napokig, hónapokig, évekig… a végtelenségig. Csak várni megállás nélkül. Megállíthatatlanul, arra törekedve, hogy ne fájdalmas legyen. Szenvtelen várakozás. Várakozás a boldogság felé.

***

Valaki meleg érintését éreztem a kezemen. Meleg volt, szinte már égette a kezemet. Szerettem volna neki szólni, hogy vegye el a tűzforró kezét, de éreztem, hogy nincsen hangom. Nem tudom használni, hiába szeretném.
De vajon miért van ez? Miért fekszem itt tehetetlenül, amikor nekem az ikrekkel és Tommal kéne lennem? Megbolondultam, vagy mi van velem? Ennyire fáradt lettem volna egy nap után? De nem… az nem lehet.
Mondja meg nekem valaki. Kérlek. Magyarázzátok már meg ezt! Annyira szeretném hallani! Istenem… kérlek!

***

Hangokat hallok. Valaki beszél a szobába. Ismerős. Igen. Ismerem. Hallottam már régebben, de már nem is tudom, hogy mikor. Csak azt, hogy régen.
 - Az orvosok ki akarják kapcsolni… - hangja fájdalommal volt teli. Nagyon nagy fájdalommal.
Hisz ez anyám hangja! De… mit keres ő itt? Mit akarnak lekapcsolni az orvosok? Nem, nem értem. Minden zavaros most nekem. Anya, kérlek, magyarázd el…
 - Mikor? – újabb ismerős hangot hallottam. Az is akkora fájdalommal volt teli, mint anyáé.
Elgondolkozva, hogy kié a hang… tudom! Apa! Ő is itt van! Ő is tudja azt, amit én nem. Mindenki érti, tudja, miről van szó. Csak én nem! És ez igazságtalan!
 - Hétfő reggel. Azt mondta Dr. Hoffman, hogy már túl sokat volt a gépen. Egy év, és két hónap sok. Le kéne kapcsolni, hogy… - elcsuklott a hangja. De miért? Mit akar az a Dr. Hoffman?
 - Belementél? – apa hangja reménnyel teli volt. Szerintem bízott abban, hogy anya nemet mondott.
 - Nem tudtam mást tenni! – zokogott fel hangosan. Ezzel nekem, és apának is fájdalmat okozva.
Ne anya, kérlek, ne sírj! Legyél erős! Minden rendben lesz, ígérem! Szavamat adom rá, jobban, mint eddig bármire is. Ígérem…

***

Fájdalmas pillanat volt. És semmit sem ért. De mégis hasznosnak éreztem. Kezdete volt annak, hogy megtudjam, mi folyik körülöttem. Percről percre kíváncsibb lettem, és nem bírtam tovább. Azonnal meg akartam tudni.
Megint fájt, de tovább bírtam. Erősnek éreztem magam hozzá, így nem azonnal adtam fel. Kicsivel tovább bírtam. De még mindig nem teljesen.
Harmadjára is megpróbáltam. Majd negyedszer is. És minél többször próbálkoztam, annál tovább sikerült nyitva tartanom a szememet. Egyre jobban megszoktam a fényeket. Percről percre jobb lett minden.
A lámpák tompán világítottak a szobában, éppen csak annyi fény volt, hogy az ember megtudja, mi hol van. Nem láttam sokat persze, de azért megtudtam állapítani, hogy egy rideg kórház szobában voltam. A szokásos fehér rácsos ággyal. A szokásos dolgok mellettem, a könyökhajlatomban pedig az infúzió. Minden normális volt. Egyben ijesztő is.
Mit kerestem én ott? Hogyan kerültem oda? Tommal és az ikrekkel mi van? Nem értem. Zavaros minden. Magyarázza meg nekem azonnal valaki!
Az ajtó nyikorogva kinyílt. Egy fehér köpenyes, huszonvalahány éves, barna hajú és barátságos mosolyú nővérke lépett be a szobába. Kedvesen rám mosolygott, majd oda jött az ágyamhoz, és megnézte az infúziót.
- Szia. – köszönt kedvesen, hangjából sugárzott az önzetlenség. Nem is csodálkozom, hogy nővérnek ment…
- Hello… - nyögtem ki nagyon halkan. Behunytam a szemem, és hátra hajtottam a fejem. Fáradtnak éreztem magam.
- Mióta vagy fenn? – kérdezte meg barátságosan, miközben megnézett még néhány dolgot a mellettem lévő gépeken.
- Nem rég… - ránéztem, és felsóhajtottam. Nem ott szerettem volna lenni, hanem teljesen máshol. – A szüleim...?
- Egy órája haza mentek. Holnap reggel megint jönnek. Hétvégén minden nap itt vannak. – felelt még mindig kedvesen. Furcsálltam, hogy ilyentől boldognak lehet lenni, de végül is ez az ő dolga. – Kezdtünk aggódni, hogy le kell kapcsolni a gépeket… - elhalkult a mondat végén, egy pillanatnyi szünetet tartott, majd barátságosan újra megszólalt: - Aludj még egy kicsit, jó? Holnap beszélsz a szüleiddel, és ők elmondanak mindent. – még megigazított pár dolgot, elköszönt, majd kiment a szobából.
Furcsálltam, amit mondott. Mit kéne lekapcsolni? És miért aggódtak? Miről maradtam le? Vagy… egyáltalán mi a fasz van most?
De tovább nem gondolkoztam. Azonnal elaludtam.

***

Éreztem, hogy anya megfogja a kezem és megszorítja. Tudtam, hogy erőt kell vennem magamon, hogy újra felébredjek, de féltem az igazságtól. Mert mi van, ha...
Nem, nem gondolhatok semmi rosszra! Kinyitom a szemem, köszönök anyáméknak, és megvárom míg szépen elmondják a dolgokat. Nem nagy ügy, ugye?
Így hát kinyitottam a szemem, pislogtam párat, majd a szüleimre néztem. Nem változtak meg annyira. Anyának ugyan olyan volt a haja, csak szőke melírok voltak benne. Apán semmi változás nem volt. Ezen meglepődtem. Azt hittem, sokkal rosszabb lesz. Tévedtem.
 - Jajj, kicsim… - anya könnyei végig folytak az arcán, szorosan megölelt, és hangosan zokogni kezdett. Furcsa volt. - Aggódtam érted! Olyan sokáig voltál kómában, hogy…
 - Tessék? - kérdeztem meg tőle rekedtesen és meglepődve. Mi van? Kómában voltam? Mióta? Mi történt?
 - Kicsivel több, mint egy éve… elütött egy autó. Súlyosak voltak a sérüléseid, és… - itt elcsuklott a hangja. Újra zokogni kezdett, és megint megölelt. Döbbenten néztem apára.
 - Azt hittük lekapcsolják a gépeket… - szólalt meg csendesen apa. Láttam rajta, hogy ő is mérhetetlenül boldog és megkönnyebbült, de elrejtette az érzelmeit. Csak a szemében láttam.
Ledöbbentem. Teljesen. Egyszerűen képtelen voltam felfogni a dolgokat. Mert… az nem lehet! Az a baleset régen volt! Ami utána történt… azzal mi van? Álmodtam? Létezik ilyen? Hisz… nem lehetett az egész álom!
Anyáék mindjárt mondják, hogy az ikrek jól vannak, Tom vigyáz rájuk. Adia és Bill kibékültek, és megszületett a gyerekük. Ez pedig… csak egy rossz vicc. A legrosszabb!
 - Tom… - kezdtem bele rekedtesen, mikor láttam, hogy a szüleim nem szólalnak meg az örömtől. Azonnal kérdő és furcsálló tekintettel néztek rám.
 - Arra a rasztásra gondolsz? - kérdezte meg apa, miközben leült az ágy szélére, és megfogta a kezem. erőtlenül bólintottam.
 - Ő… - egy pillanatra elhallgatott. Mi van vele? Most akarom tudni! - Bejárt egy hétig, de azután nem láttuk többet. Nem keresett minket, nem érdeklődött utánad. Feladta. - hogy mi a fasz?!