19. rész: Tetszik a kisugrázásod

Tíz percig bírtam csak vezetni. Tovább nem. Megálltam egy elhagyatott parkolóba, majd fejemet a kormányra hajtottam. Megnéztem milyen zene van a CD lejátszómba, majd mikor észre vettem, hogy a Metallica új albuma; feltekertem maximumra a hangerőt, és szabadjára engedtem a könnyeimet.
Hülyének éreztem magam. Szerencsétlennek. Szívem szerint visszamentem volna, és bocsánatot kértem volna Tomtól. De féltem. Mi van, ha ezután megutál és kidob a házból? És soha nem bocsát meg nekem? Mégis mit kezdek majd magammal? Egyedül felnevelni őket… bele gondolni sem akarok.
A telefonom rezegni kezdett a másik ülésen.
Odapillantottam, és láttam, hogy Bill hív. Szóval már otthon van, és beszélt Tommal. Mesés! Fel akar hívni, hogy mégis mit képzeltem? Miért mondtam azt Tomnak, hogy nem lenne jó apa? Hogy egy hülye ribanc vagyok. Blablabla…
Nem vettem fel. Hagytam kicsöngeni.

***

Nem tudom mi ütött belém. Azt sem, hogy miért tettem. De megtettem. Egyszerűen, könnyen, és fájó szívvel. Teljes erővel a gázra taposva hajtottam Berlin felé az éjszakába, hogy minél hamarabb beszélni tudjak Petettel. Szükségem volt rá. Jobban, mint mondjuk apára, vagy anyára. Ő volt az orvosságom a bajomra. Ő volt az, aki még éjszaka is képes volt segíteni. Bármikor.
Egy piros lámpa állított meg. Idegesen doboltam a kormányon az ujjaimmal, miközben az órát figyeltem. 2: 03. Még mindig piros. 2: 04. Piros. Majd sárga. Végül zöldre váltott. A gázra tapostam, és 100-al hajtottam a kollégium felé. Átléptem jócskán az 50-es sebesség határt, de ügyet sem vetettem rá. Pete. Csak ez a név járt a fejembe.
Megkönnyebbülve parkoltam le a kollégium parkolójában. Leállítottam a motort, majd előkerestem a telefonomat. Kikerestem Pete számát, majd hívtam is.
 - Szia… - hallottam a hangján, hogy felébresztettem. A könnyeim megint utat törtek maguknak, és halkan zokogni kezdtem. – Mi a baj? – sokkal éberebb lett.
 - Összevesztem Tommal… - szipogtam. Szerettem volna mindent helyre hozni, csak nem tudtam, hogyan tehetném meg. – Itt vagyok a parkolóba. Lejössz?

***

 - Nem veszi fel! – csapta le idegesen a telefont a fekete. A lányra nézett, aki aggódó tekintettel nézett vissza rá. – Neked sem veszi fel? – csak egy fejrázást kapott válaszul. – Ilyen nincs…
 - Bill… - ölelte át hátul a lány. Fejét a fekete meztelen hátának döntötte, majd a mellkasát kezdte el simogatni. – Minden rendben lesz. Ki szellőzteti a fejét. Biztos az anyjánál van, vagy az apjánál. Ne zavard.
 - De már dél van! – csattant fel a fekete. A lány apró csókot lehelt a vállára.
 - Majd jön. Ne zavard állandóan. Megoldják Tommal a dolgokat, nekünk nem kell beleavatkozni. – keze egyre lejjebb csúszott a fekete mellkasáról, míg el nem érte a boxere vonaláig.
 - Hmm… - hunyta be a szemét a fekete. Átadta magát az élvezetnek. – Pedig te vagy az, aki mindig aggódik Sam iránt… - lassan megfordult, a lány pedig elnevette magát.
 - Aggódok én is. Csak most más valami jobban érdekel… - közelebb húzta magához a feketét, aki nevetve engedelmeskedett. Fejét a mellkasába fúrta, miközben apró csókokkal hintette tele.
 - Milyen telhetetlen vagy… - nevette el magát megint a fekete. A lány az oldalába csípett. Kelletlenül felszisszent. – Ez most mire volt jó? – nézett a lányra, aki arcát az övéhez húzta.
 - Csak fogd be! – majd megcsókolta.

***

Pete ágyán feküdtem. Mellettem a Pete, aki unalmasan váltogatott a csatornák között. Nem ment be órákra, betegségre hivatkozva. Nem akart egyedül hagyni, nehogy valami hülyeséget csináljak. Amint elmondtam mindent, felvitt a koleszos kislakásukba, amit a barátjával, meg még egy fura sráccal osztott meg. Egyik sem kérdezte meg, miért vagyok ott. Elfogadták, és néha beszélgettünk. Rendes volt a barátja, hasonlított Petere. Csak ahogy Pete mondta, a barátja passzív volt. Ami persze a kis buzimnak tökéletes volt. Ő mindig is aktív volt, irányítófajta. Bár én is elmondhattam volna ezt magamról…
 - Éhes vagy? – nézett rám. Megráztam a fejem. Szemét újra a tévére szegezte. – És mikor mész vissza?
 - Nem tudom… - rántottam egyet a vállamon, mintha ez olyan normális, hétköznapi dolog volt. – Majd valamikor az éjszaka…
 - Nem vezethetsz terhesen éjszaka. Akkor inkább menj holnap délelőtt haza. Holnap amúgy sincsenek óráim, és arra gondoltam, hogy haza vihetnél. – vigyorodott el. Nevetve megráztam a vállát, majd fejemet a falnak támasztotta. Kezem szokás szerint a hasamon kötött ki. – Hogy fogják hívni őket? – kérdezte meg a hasamra pillantva.
 - Nem tudom. Úgy gondoltam, hogy az egyiket elnevezheti Tom. Ha már az ő gyerekei is… - húztam el a számat. Gondolni sem akartam a veszekedésre. – Hülyén viselkedtem vele. Igazi ribanc vagyok…
 - Nem vagy te ribanc. – biztatóan rám mosolygott. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Jó, persze tudom, hogy kis ribi vagy, de… komolyodtál! És egy anyát nem szokás leribancozni. Nem igaz?
 - Rendes vagy. – néztem rá komolyan. Majd elnevettem magam.

***

Ralf szórakozottan tette elém a pirítósokat. Fura volt a srác, de kedves nagyon. És a kinézete is fura volt. Hosszú, összefogott haj, szivárványszínű póló, és szakadt farmer. Lehetett volna hippinek is nevezni, de nem volt az. Csak… furcsa otthoni ruhákat szeret hordani. Mert voltak neki normálisak is… de nekem mindegy. Mintha nekem nem lennének fura ruháim.
 - Jó étvágyat! – harapott bele a pirítósába. Elvettem az egyiket a tányérról, és beleharaptam. Nem volt rossz. Egész jól főz. Én minden kaját elrontok.
 - Neked is. – mondtam, majd csendben elkezdtünk enni.
Néha szórakozottan írt sms-t a mobilján, vagy engem figyelt a türkizzöld szemével. Szépek voltak a szemei, azt el kell ismernem. Meg… nem is volt olyan rossz. Csak, hát valahogy annyira nem nagyon érzékeltem a pasikat, mióta Tomba beleszerettem. Simán megállapítottam valakiről, hogy jól néz ki, vagy sem. Semmi több.
 - Apuka? – törte meg a köztünk lévő kellemes csendet. Olyan aura vette körül, amit irigyeltem. Mellette nem lehetett zavarba érezni magunkat. A kisugárzása… nagyon jó volt.
 - Veszekedtünk… és most eljöttem. – húztam el a számat. Nem a kérdésre, hanem az emlékezésre. Tom döbbent, fájdalommal teli szemei jutottak az eszembe. Bocsánatot kéne tőle kérnem…
 - Biztos aggódik érted. – ez volt a második jó tulajdonsága. Mindenkiről tudott mindent. Meg tudta állapítani mások érzelmeit, természetet. Lassan kezdtem irigyelni, olyan tökéletes aurája és gondolkodása volt. Nekem miért kell ilyen ribancnak lennem? – Te is aggódsz érte. Látom rajtad. – felnéztem rá. Könnyel teltek meg a szemeim. – Bocsánat. Nem akartalak…
 - Semmi baj. – vágtam a szavába. Letöröltem a könnyeimet, és az asztalt néztem. – Csak… igazad van. Szeretem nagyon, csak… hülye vagyok.
 - Mindenki követ el hibákat. Ez is az. Nem vagy ettől még hülye. Rossz döntést hoztál, de mindent helyre lehet hozni. Csak hinni kell benne. És persze… kell a bizalom. – elmosolyodott. Nézett még pár másodpercig, majd a pirítósára nézett. Utána evett egy falatot.
 - Hmm… - csendben ettem tovább.

***

Nem aludtam semmit sem az éjszaka. Forgolódtam a kanapén – már amennyire tudtam. Fejembe a Ralffal való beszélgetés járt. Igaza van. Helyre lehet hozni a dolgokat, csak hinni kell benne. És fontos az is, hogy bízzak Tomba. Nem lesz ő rossz apa, soha nem gondoltam ezt. Én féltem. Rettegtem a gondolattól, hogy ekkora felelősség hárul rám. Ezért a legrosszabbat tettem. Rá kentem az egészet. Az én hibámat. Mindent kiadtam rajta. Mert én ilyen…
Felálltam. Bementem Pete szobájába. Összebújva aludt a barátjával. Nem volt szívem felébreszteni, ezért egy cetlire leírtam, hogy visszamentem Tomhoz. Kimentem, elhaladtam a konyha előtt, és egészen meglepődtem, mikor Ralf volt ott, és egy pohár tejet ivott. Az arcán mosoly volt, pedig hajnali egy körül járhatott az idő.
 - Mész? – nézett végig rajtam. Bólintottam. – Remélem, még azért jössz. Jó társaság vagy, és tetszik a kissugárzásod.
 - Nekem? – döbbentem meg. Én azt hittem, hogy nekem van a világ egyik legjobb kisugárzása. Erre meg…!
 - Őszinte vagy, és akit szeretsz, azt teljes szívedből szereted. Emiatt van olyan jó kisugárzásod. Csak ezt te nem veszed észre. – elmosolyodott. Kiitta a maradék tejet, majd a mosogatóba tette a poharat. – Szia, Sam. És minél hamarabb látogass meg! És majd küldj képek a kicsikről. – odajött hozzám, és megölelt. Ez volt benne a fura… de mégis szerethető.
 - Ígérem! – mosolyodtam el, aztán elengedtem. Elköszöntem tőle, majd lementem a parkolóba, ahol állt a kocsim. Beszálltam, majd elindítottam a motort. Mély levegőt vettem, és kihajtottam az útra. Láttam, hogy Ralf az ablakból integet. Vissza intettem neki.