18. rész: Én duzzogok, te csak fogd be! Hülye pöcs...

Tekintettemmel követtem, ahogyan Tom bepakol, és néha vet rám egy pillantást. Nem tudom mi ütött belém, de bevágtam a dúrcát, és nem voltam hajlandó hozzá szólni, vagy segíteni. Még akkor sem, mikor a szobámba pakolta össze a dolgaimat. Vagy még akkor sem csináltam semmit, mikor vigyorogva pakolta el a fehérneműimet. Nem érdekelt. És őt sem az én hisztim.
 - Megyünk duzzogó hisztis hercegnő? – kérdezte meg tőlem, de én meg sem mozdultam. Csak megráztam a fejem. – Itt is aludhatok felőlem. Nem zavar engem. – tágra nyílt szemekkel néztem vissza rá. Elnevette magát. – Jössz? – most szó nélkül felvettem a kabátomat meg a cipőmet, és bezártam a lakást magam után.
Az oda fele útnak örültem a legjobban. Nem kellett egy kocsiba mennem vele, hanem a sajátommal mehettem. De egyáltalán nem vártam, hogy oda érjünk, ő meg nevetve vezessen be a házba. Látszólag élvezte, hogy éppen a durcis kislány szerepében vagyok. Szerettem volna neki beszólni, de tudtam, hogyha bármit is hozzá szólnék, abból semmi jó nem sülne ki. Így inkább csendben mentem be az új szobámba a földszinten.
 - Na hisztis hercegnő. – nézett végig a szobán. Majd rám. Még mindig nem szóltam semmit. – Majd otthonosabbá be lesz rendezve, de addig itt kell aludnod. – elnevette magát. Én még mindig a némaság mellett döntöttem. – Ha éhes leszel, csinálok neked spagettit. És talán… vacsora közben megszólalsz. – azzal kiment.
Háttal ledőltem az ágyra, és mélyet sóhajtottam. Kezemmel megint a hasamat fogtam, miközben behunyt szemmel próbáltam átgondolni a dolgokat. Oké. Itt vagyok Toméknál. Tom pont a nappaliba van, így hangosan nem gondolkozhatok. Elszökni sem tudok, mert biztos vagyok benne, hogy vigyáz rám. De akkor mégis mit tehetek?

***

Nem kérdeztem meg, hol van Adia meg Bill. Feleslegesnek éreztem. Tudtam, hogy Tom szándékosan küldte el őket valahova, hogy nyugodtan meg tudjuk beszélni a dolgokat. De én még mindig a hallgatás mellett döntöttem. Nem tudom miért tettem ezt egyáltalán – hisz tudtam, hogy gyerekes -, de nem érdekelt. Mit számít, igaz? Alig kell látnom egy nap, és azt meg kibírom beszélgetés nélkül, nem?
 - Hiszti királynő… - nézett rám. Egy pillantást vetettem rá, de többet nem. Pedig szívesen elmerültem volna a szemeibe. – Ízlik a vacsora? – egy bólintást kapott válaszul. Elvigyorodott. – Sokáig fogsz még hallgatni? – újabb bólintás. Kezdtem úgy érezni, hogy a sok bólintástól kezd leszakadni a fejem. De ő csak egyre jobban vigyorgott. – Sajnálom, de akkor veled kell lennem mindig. – elégedetten hátradőlt a székén. Nekem tágra nyílt a szemem. – Ha néma vagy, nem fogsz szólni nekem, ha kellek.
Szerettem volna neki szólni, hogy még béna nem vagyok, de… egyszerűen nem akartam megszólalni. Annyira tetszett a dolog, hogy én néma vagyok, őt pedig ez mosolyra fakasztja. És talán csak emiatt is döntöttem még a hallgatás mellett. De vajon mennyi ideig fog ezért mosolyra fakadni?

***

Teltek a napok. Egyre többet volt velem. Egy pillanatra sem tévesztett szem elől. Mindenhova velem ment. Vagyis csak majdnem. Ha a szüleimmel találkoztam, vagy a haverjaimmal, akkor nem jött. De bevásárolni már elkísért, sőt még az ultrahangra is. Teljesen el volt bűvölve attól, hogy láthatja az ikreket… én meg attól, ahogy nézte őket. Legszívesebben magamhoz húztam volna, és megcsókoltam volna. Bár akkor sem beszéltem még vele.
Hallgatásomat egészen csak akkor törtem meg, mikor az egyik vacsora alatt megjegyezte kelletlenül, hogy még mindig nem szólok semmit. Akkor sem szólaltam meg. Tovább hallgattam.
 - Nem értem miért csinálod… - végig nézett rajtam. Csak egy pillantással jeleztem, hogy nem érdekel a mondani valója. – Tudod, tegnap elgondolkoztam a dolgon, hogy… szóval miért hallgatsz előttem ennyire. Csak sajnos nem jutottam semmire sem. Nem lehet ezt megérteni.
 - Nem kell… - olyan halkan mondtam ki, hogy nem hallotta meg. Csak a számat látta mozogni.
 - Adiától is megkérdeztem az okát, de ő csak annyit mondott, hogy nem beszéltél erről neki. De Sam… miért csinálod ezt? – szemeiből látszott, hogy már szinte könyörög azért, hogy válaszoljak neki. Tudtam, hogy abból semmi jó sem sülne ki. Ezért csak megráztam a fejem. – Bántottalak volna? – megráztam a fejem.
 - Tudod… - kezdtem bele halkan. Magam sem értettem miért vállalom a kockázatot, hogy megszólalok. De… nem érdekelt. Egyszer élünk, nem? – Nem a te hibád… csak így mutatom ki a nem tetszésemet… ennyi. – rántottam egyet a vállamon, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekintem a témát. Tom nem tekintette annak.
 - Miért? – nézett rám követelőzően. Ennyire ne érdekeljem már!
 - Nem szeretem, hogy itt kell lennem. Veled. – tettem hozzá dühösen. Hamar felkaptam a vizet, és próbáltam lenyugtatni magam azzal, hogy mély lélegzeteket vettem.
 - Én csak jót akarok az ikreknek. Egyedül nem nevelheted fel őket… és nem is élhetnek távol az apjuktól! – láttam, hogy ő is felkapja a vizet. Tudtam! Nem kellett volna megszólalnom!
 - Nem éltek volna messze tőled! 10 perc nem a világ vége! – sziszegtem a fogaim között. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán nem kéne bele mennem, de le kellett vezetnem a felgyülemlett feszültségemet.
 - Persze! Aztán ki tudja, hogy hogyan döntesz két hét múlva! Kinéztem volna belőled, ha mondjuk Münchenbe költöztél volna, vagy messzebb! – egyre idegesebb lett. Ahogy én is. Már nem érdekelt, hogy a veszekedésünk milyen mértékig tud elfajulni.
 - Tudod, hogy utálom Münchent. – tettem karba a kezem, és kislányos módon bevágtam a dúrcát. Lehet, hogy ez volt a világ egyik leghülyébb reagálása egy vitára, de a mondat csak úgy kicsúszott a számon. Láttam rajta, hogy halványan elmosolyodik.
 - Bocs, akkor… hova költöznél szívesen? – kérdezte meg tőlem olyan hangon, mintha azt beszélnénk meg, hol szeretnénk felnevelni a gyerekeket. Nevetséges volt! És egyben aranyos is.
 - Berlinbe! – vágtam oda. Nem gondoltam át, hogy miért pont oda. Talán csak Pete miatt. Nem tudom.
 - Nem ott lakik a buzi barátod? – kérdezte meg gúnyosan. Bólintottam. – Miatta mennél oda, mi? Azt hiszed, majd a kis buzi jobban fel fogja nevelni a gyerekeket, mint én?
 - Igen! – ordítottam neki vissza. Meghökkenve nézett vissza rám. Tekintetét elöntötte a szomorúság. – Ezért is nem akartam szólni neked egy ideig! Nem lennél jó apa! Még azt sem hagyod, hogy duzzogjak! Én duzzogok, te csak fogd be! Hülye pöcs… - azzal kirohantam a konyhából, ki az előszobába. Gyorsan felvettem a cipőmet, és egy pulcsit, majd kirohantam a kocsimhoz. Amilyen gyorsan csak tudtam, elhajtottam.

***

Nem akart hinni a fülének. Igazat mondott, vagy csak annyira felhúzta magát? Lehet, hogy tényleg nem lenne jó apa? Mi van akkor, ha megszületnek a gyerekek, ő meg olyan hülye, hogy semmit se érne? Elmegy a lány, és kisétál az életéből végleg? Vagy… mi van akkor, ha most visszajön, majd közli vele: elmegy innen minél messzebbre? Akkor mit fog tenni? Mert… lehet, igaza van.
 - Hahó! – hallotta öccse hangját az előszobából. Nem reagált rá semmit. – Tom! Sam! – a fekete teljesen megdöbbent, mikor látta bátyját a széken ülve mereven, és maga elé bámulva. Oda rohant hozzá. – Tom… minden rendben? – az említett csak vetett rá egy kusza pillantást. Utána megrázta a fejét. – Mi a baj? Hol van Sam?
 - Elment… - suttogta nagyon halkan a szavakat. Tudta, hogy nem végleg, de már úgy érezte, mintha örökre elment volna. Miért ilyen kegyetlen az élet?
 - Hova? Mennyi időre? Tom… minden oké? – rázogatta meg a rasztást. Az csak megrázta a fejét. – Mi történt?
 - Rossz apa leszek… - olyan halkan mondta ki a szavakat. Szinte csak a szájával formálta őket. Az ikre mégis meghallotta.
 - Dehogy leszel! Honnan veszed ezt, Tom? Hülyeségeket gondolsz! – a fekete szerette volna megvigasztalni testvérét, de az továbbra sem nagyon reagált rá semmit. Kezdett megijedni. – Sam?
 - Bill… - nézett testvérére a raszta. Megrázta a fejét, majd megint öccsére figyelt. – Szar apa leszek! Igaza van Samnek! Semmit sem értek a gyerekekhez! Hogyan lennék mégis jó apa, amikor megrémülök attól a gondolattól, hogy nekem majd egy gyerekre kell vigyáznom? Nem is egyre ráadásul!
 - Hülye vagy! – nézett dühösen a fekete a bátyjára. Nem tetszettek neki a dolgok, amiket gondolt ikre. Tudta, hogy hülyeség az egész. – Jó apa leszel, és kész! Ne is gondolj olyanra, hogy nem értesz semmit sem a gyerekekhez!
 - Én nem vagyok te… - hajtotta le a fejét. – Szerinted Sam miért nem rohant hozzám azzal a hírrel, hogy terhes? Vajon miért? Hát mert szar apa lennék! Szegényt kényszerítem itt minden baromságra, és úgy vigyázok rá, mint valami értékes tárgyra! Nem bízok meg benne!
 - Ő sem benned. – mondta nyersen Bill. Tom értetlenül rázta meg a fejét. – Ha megbízna benned, akkor tudná, hogy te is lehetnél jó apa. És látod, ez itt a probléma. Nem bíztok egymásba!