10. rész: A kicsi...
[ köszönet entaszívemnek, aki közölte a dolgokat az ultrhangal kapcsolatban :D mivel nekem fogalmam sincs az ilyen dolgokhoz, szóval xD (meglepő, mi? xD) ]

Egy hét telt el. Egy hosszú, kínzó hét. Adia minden nap jött, és győzködött arról, hogy menjek el ultrahangra. De én nem akartam. Semmit sem akartam. Gyereket még inkább nem. Apámnak sem, tudtam sehogy sem elmondani, anyámnak meg végképp nem. Még a haverjaimnak szóltam, de mind a hármuknak más volt a reakciója. Pete – mint egy buzi -, ujjongott. David azonnal arra gondolt, hogy el kéne vetetnem, mert… egyszerűen ő volt az egyetlen, aki legalább tudta, mire gondolok. Jörg pedig… azonnal felajánlotta, hogy elkísér az ultrahangra.
 - Kislányom… - jött be a fürdőszobába valamelyik reggel apa. A szokásos reggeli rosszullétemen voltam túl. – Minden rendben? – megállt az ajtóban, és nézte, hogy megmosom az arcomat. El kéne már mondanom neki…
 - Öhm… megbeszélhetnénk ezt a konyhába? – kérdeztem meg tőle. Beleegyezően bólintott. Lassan a konyhába mentünk. – Szóval… - kezdtem bele nagyon halkan. – Ígérd meg, hogy nem ordibálsz olyan hangosan…
 - Ígérem. – bólintott. Láttam rajta, hogy egyre kíváncsibb lett.
 - Hát… - vártam egy perc szünetet. Majd egy szuszra kimondtam az egészet: - Terhes vagyok.
 - Uhh… - nézett rám megdöbbenve. Nem lett ideges. Inkább csak nagyon megdöbbent ezen.
 - Gondolkoztam rajta, hogy elvetetem… de csak David áll mellettem ez ügyben… - forgattam a szememet. Apám még mindig le volt döbbenve.
 - Tom tudja? – kérdezte meg végül. A fejemet ráztam. – Elmondod neki?
 - Nem. Akkor meg azért hagyna el.
 - Egyedül neveled fel akkor?
 - Igen…

***

Második kicsöngésre vette fel a telefont. Álmosan szólt bele. Pedig már dél is elmúlt.
 - Aranybogár szívecském… - hallottam Jörg hangját. Elnevettem magam.
 - Jó reggelt. – nevettem még mindig. Ő csak nyögött egyet. – Ráérsz ma?
 - Aham… - hallottam, hogy felül. Újra elnevettem magam. – Mert?
 - Megígérted, hogy elviszel ultrahangra… - emlékeztettem, ő pedig csak nyögött egyet. Nekem a nyomrom rándult görcsbe.
 - Látni szeretnéd a kis Kaulitzot? Hmm… szóval nem veteted el… - azt is hallottam, hogy feláll, majd kinyitja az ajtót. – Örülök neki.
 - Hát édes kis husikám, igen. Mivel csak David támogat az abortuszban, és senkivel sem akarok összeveszni, ezért megtartom. Legfeljebb belehalok a szülésbe, de ugyan… majd ott leszel husinyuszim. – nevettem fel újra. Ő csak lesokkolva hallgatott. – Jó hülye vagy, hogy bevetted. – ültem le a kanapéra, majd nevettem tovább.
 - Cuncimókusom… ezt még visszakapod! – nevetett fel ő is. – De nagyon!
 - Prüntyőkém… félek! – erre már kitört belőlünk a röhögés.

***

Izgatottan mentem végig a folyosón. Valami miatt örültem annak, hogy láthatom a babát. Örömmel töltött el, hogy láthatom a gyerekemet. Még arra sem gondoltam, hogy Tom mit szólna hozzá. Nem érdekelt. Csak az öröm. Amit mindennél jobban éreztem abban a pillanatban.
Mikor beléptem a rendelőbe, az orvos kedvesen mosolygott rám, majd köszönt. Ő nem nézett végig, hogy milyen fiatal vagyok a gyerekvállaláshoz. Sőt, inkább én lepődtem meg, hogy alig pár évvel idősebb volt nálam, és hogy milyen jól nézett ki.
 - Szia. – köszönt kedvesen, majd jelezte, hogy feküdjek le. Jörg csak állt mellettem rutinosan, hisz már párszor elkísérte az, ex. barátnőjét ultrahangra.
 - Hello. – köszöntem én is, majd egyre jobban vártam, hogy láthassam a hasamban élő kis emberkét.
 - Húzd fel a pólódat… - valamit a lapra írt, én pedig azt tettem, amit mondott. – Ez most kicsit hideg lesz… - kent szét valami hideg akármit a hasamon.
Egy kis készüléket kezdett el mozgatni a hasamon, és a monitort figyelte. Izgatottan vártam, hogy végre én is láthassam. Egy pillanatra Jörgre néztem. Ő csak a nevetését próbálta elfojtani magában. A szívem kiugrott a helyről, mikor mosolyogva megszólalt:
 - Egészséges… - rám mosolygott, a monitort pedig felém mutatta.
 - Lassan két hónapos… - mintha csak magának mondta volna. De még sem, mert mosolygott rám.
 - Istenem… - suttogtam elhaló hangom. Könnyek szöktek a szemembe.
 - Hát… - elvette a készüléket a hasamról, és adott egy zsepit, hogy töröljem le azt az akármit a hasamról. – Két hét múlva akkor megint itt. – mosolygott rám kedvesen, majd mondott egy időpontot.
A mosolyt viszont nem lehetett letörölni az arcomról. Annyira feldobott az a tény, hogy láthattam a picit, hogy már más nem is számított. Nem is gondoltam bele, hogy mi történhet később. Vagy mi lesz velem egyáltalán. Egyáltalán nem érdekelt.

***

Álmosan ült be a kocsiba Adia, a mosolyt pedig még mindig ott volt az arcomon. Fejét hátra döntötte, én meg elindítottam a kocsit. Pislogott párat, majd rám nézett. Ásított egy nagyot. Elnevettem magam.
 - Remélem jó okod volt arra, hogy felébresszél… - majd megint ásított egy nagyot.
 - A legjobb. – megálltam a kocsival valami csendes helyen, és még mindig mosolyogva Adiára néztem. – Szóval… - kezdtem bele kínzó lassúsággal. – Jörggel elmentem ma ultrahangra…
 - És? – vágott a szavamba izgatottan. Erre azonnal felébredt. Megint elnevettem magam.
 - Tök helyes az orvos… - tereltem más témára. Válaszként hozzám vágta az ölébe tartott pulcsiját.
 - Örülök neki, de mi volt? – kérdezte egyre izgatottabban.
 - Láttam a gyerekemet. – hangom halk volt. Mosolygott ő is, majd hirtelen megölelt. A szuszt nyomta ki belőlem, meg a fülem ment majdnem tönkre a visítozásától.
 - Ennél jobb nincs is. – végre elengedett, én pedig örültem, hogy volt még bennem levegő és a fülem sem ment tönkre. – Na látod… ha abortuszra mentél volna, akkor megölted volna a kicsit. Most meg boldog vagy, hogy láthattad. Én megmondtam neked. - húzta ki magát, és önelégülten rám nézett. Most én vágtam hozzá a pulcsit. - Amúgy is mindenki örülni fog a kis Kaulitznak.
 - Nem Kaulitz lesz. – jelentettem ki határozottan. A pulcsiját megint hozzám vágta.
 - Miért nem? – kérdezte meg csalódottan, de az öröm még mindig benne volt.
 - Miért legyen az? Nem házasodunk össze Tommal, csak majd valamikor szólok neki a gyerekről… vagy még azt sem. – és már repült is pulcsi hozzám.
 - Erről most nem vitázunk. Inkább örüljünk neki, hogy lesz egy gyereked, akinek én leszek a keresztanyja… - majd megint megölelt. De most csak a levegőt nyomta ki majdnem a tüdőmből. A dobhártyámat megkímélte.
Pár percig még szorosan magához ölelve tartott, majd elengedett. Kitalálta, hogy majd másnap elmegyünk kismama ruhákat vásárolni, de én ez ellen hevesen vitatkoztam. Már eleve utáltam vásárolni vele, de még hogy kismama ruhákat vegyek… vele? Nem vágytam rá. Bár szerettem Adiát, de vásárolni vele már nem volt olyan élvezetes számomra. És mikor elkezdett győzködni, kitaláltam azt az ürügyet, hogy anyámnak kell elmondanom a terhességemet. Aztán leesett, hogy mást kellett volna hazudnom.

***

Nem törődött azzal, hogy Adia arcáról nem lehetett a mosolyt eltüntetni. Csak ült csendben a tévé előtt, Doktor Houset nézve, amit még régebben Sammel nézett… vagyis inkább szenvedett végig. Rossz volt így később arra gondolnia, hogy régen mennyit beszélt a főszereplőről neki, hogy milyen jó pasi. Ő pedig ilyenkor mindig bevágta a műdurcát. Azután a lánynak mindig ki kellett engesztelnie. És hogy azt mennyire élvezte mindig. Most meg… Szar érzés volt arra gondolni, hogy most már nem így van.
Sóhajtott egy nagyot, majd egy másik csatornára kapcsolt.