7. rész: BMW M6 Cabrio

 - Tudom… - hajtottam le a fejem. Döbbenten nézett rám.
 - Honnan? – közelebb jött hozzám, de én egyre hátrább mentem.
 - Hallottam… tegnap éjszaka, mikor beszéltetek erről Billel… - tudtam, hogy ezen ki tud akadni. És készültem arra, hogy ki kel magából, vagy valami. De nem. Helyette csak szomorú tekintettel nézett rám.
 - Sam… sajnálom… - suttogta nagyon halkan.
 - Tom… én… basszus! – álltam fel. Ki akartam adni magamból mindent.
 - Én… részeg voltam. Attól még szeretlek! Nagyon is! – ő is felállt, és egymással szemben álltunk, miközben egyre közelebb jött hozzám, én pedig hátráltam.
 - Akkor is… ez… Gondolkozhattál volna, vagy valami! – csattantam fel. Nem érdekelt, hogy már éjfél körül járt az idő, Adia meg Bill meg már aludtak.
 - Sajnálom! Mindent visszacsinálnék, ha lehetne, hidd el…
 - Hazudtál! – engedtem szabadjára a könnyeimet.
 - Én… szeretlek! – már a falnál voltunk. Éreztem a lélegzetét.
 - Én is Tom. De akkor is megcsaltál… - ellöktem magamtól, és elővettem az ágy alól a bőröndömet.
 - Hova mész? – állt döbbenten egy helyben Tom, miközben azt figyelte, hogyan dobálom a bőröndbe hanyagul a ruháimat.
 - Szerinted itt maradok? – nem néztem rá. Könnyeimet letöröltem.
 - Megbeszélhetnénk… - még mindig nem mozdult. Döbbenten figyelt.
 - Ezen nincs mit megbeszélni! – nem érdekelt, hogy néhány ruhámat nem teszem el. Amúgy sem az érdekelt. Majd veszek újat…
 - Szeretlek! – halkult el a hangja. Egy pillanatra megálltam. Tudtam, hogy komolyan gondolja.
 - Nem érdekel… - makacsoltam meg magam végül. Előkerestem a telefonomat, és hívtam is apámat.
Álmos volt, mikor felvette, de nem érdekelt. Röviden megmagyaráztam neki, hogy jöjjön értem, aztán a telefont a zsebembe mélyesztettem. Össze cipzároztam a bőröndömet, majd Tomot kikerülve lementem az előszobába. Döbbenten jött utánam.
 - Még egy kicsit maradj… ne menj el ilyen későn… - hangja kérlelő volt.
 - Nem vagyok képes maradni… - próbáltam volna abbahagyni a sírást, de képtelen voltam rá.
 - Sam… szeretlek! Mindennél jobban! Nem akarlak elveszíteni… - közelebb jött hozzám. Nem néztem rá.
 - Késő… - hallottam, hogy egy kocsi megáll a ház előtt, és kinyitottam az ajtót. – Adiának üzenem, hogy majd hívom… - azzal bevágtam magam után az ajtót. Hangosan.

***

 - Elmondtad? – kérdezte meg halkan a fekete testvérétől. Az csak erőtlenül bólintott egyet. – Elment?
 - Igen… - már vagy fél napja ült a tévé előtt, nem is figyelve arra, hogy mit néz.
 - Tom… sajnálom… - ült le testvére mellé. Az csak bólintott egyet. – Hallottuk…
 - Most boldog vagy? – nem nézett a testvérére. Csak ült, és mereven nézte a tévét. – Elment, szarul jártam, és most magamat okolom mindenért… remélem még az orrom alá is, dörgölöd, hogy nem kellett volna.
 - Nem… nem örülök neki. – a rasztást nézte. Nyúzott volt az arca, hisz nem is aludt mióta a lány elment. – Nem is dörgölök semmit sem az orrod alá. Egyszerűen… nem jó ilyen levertnek látni. Nem esik ez jól nekem…
 - Tudom, hogy elszúrtam… - most nézett csak a feketére. Az ő arca is nyúzott volt, de nem annyira. A sajátjára már nézni sem akart.
 - Visszajön, hidd el… szeret ő is. – egy pillanatra átfutott az agyán, hogy lehet, hogy még sem. Hisz a lány sem az a típus, aki mások elé áll, hogy kibéküljenek. Makacsak mind a ketten.
 - Nem fog visszajön. Megbántottam. A lelkébe tapostam. – szíve facsarodott össze ezekre a mondatokra. A lányt, akit mindennél jobban szeret, megbántott. Olyan hibát követett el, amit már nem lehet visszafordítani.
 - De. Visszajön. Legyél optimista. Hagy neki pár hetet, azután keresd meg. – talán jó ötlet, talán nem. A fekete sem tudta eldönteni.
 - Minek? Hogy a szemembe vágja ő is a hibámat? – újra a tévére nézett.
 - Tom… sajnálom… - suttogta nagyon halkan.

***

Apám megértő volt nagyon. Nem kérdezte, hogy mi bajom, vagy egyáltalán mit csinált Tom. Csendben megölelt, és oda adta a vendégszobát, hogy aludjak ott. Azt mondta, hogy költözzek hozzá, ha akarok. De még én sem tudtam, mit szeretnék csinálni. Csak az ürességet éreztem. És azt a kínzó fájdalmat.
Éjszaka semmit sem aludtam. Másnap pedig semmit sem csináltam. Ültem a tévé előtt, és bámultam a hülyébbnél hülyébb műsorokat. Mintha azok segítenének rajtam. Vagy csak megmondanák, hogy mi a fenét kezdjek most magammal. Talán el kéne mennem jövőre főiskolára. Bár dolgozni is mehetnék. Nem tudom. Semmit sem tudok.
A napok csak múltak. Apám egyre jobban aggódott értem. Megígérte, hogy vesz nekem egy kocsit, amilyet csak szeretnék. Hiába próbáltam volna lebeszélni róla, hajthatatlan volt. Azt akarta, hogy legyen valami kis örömöm, ami időnként lefoglal. Ne csak a semmit tevéssel, meg a takarítással töltsem el az időmet. Azt is mondta, hogy szerez nekem egy munkát, ha kell. De nem éreztem magam elég erősnek, hogy nap, mint nap bejárjak valahova dolgozni, és ott játsszam el a boldogot, aki legalább egy picit is örül, hogy dolgozhat. Semmihez éreztem elég erőt. Csak a telefonszámom lecseréléséhez. Mert Tom két nap után elkezdett hívni. Én pedig mindig kinyomtam.
Péntek reggel volt, mikor apám, már félhétkor a konyhában talált egy tál müzlivel. Mindig korán keltem fel, mert rémálmaim voltak, vagy Tomról álmodtam. És nem voltam képes emiatt aludni.
 - Ma veszünk neked egy BMW-t. – vett ki a szekrényből egy tálat, majd a tejet a hűtőből. – Hazajövök a munkámból, és megyünk, nézünk neked egy jó kis kocsit. – mosolygott rám, miközben leült elém.
 - Apa… nincs szükségem egy vadonatúj BMW-hez. Túl drága… - ha talán nem lennék Tom miatt a padlón, pattognék az örömtől. Egy új BMW… wáó.
 - Bármit mondhatsz, akkor is veszek neked egyet. Gondolom, anyád is örülne, ha lemennél hozzá. Már engem hívogat, hogy menjél le, mert te nem veszed fel a telefont. – egymásra néztük. Ő még mindig mosolygott, bár anyám miatt kicsit még szomorú. Hisz őt is megcsalták…
 - Ha szeretnéd… - mosolyodtam el halványan. Tényleg örülnöm kéne, hogy kapok egy BMW-t.
Apám a szokottnál hamarabb ért haza. Teljesen fel volt villanyozva, hogy vehet nekem egy kocsit. Én csak mosolyogni tudtam. Engem annyira nem izgatott fel, hogy lesz egy kurva jó BMW-t, amit már régóta szeretnék.

***

 - Mit csináltál ma? – kérdezte meg Adia, miközben hátra dőltem az ágyamon, és a telefonomat magam mellé tettem.
 - Apám vett nekem egy BMW M6-os Cabriot… - forgattam a szememet. Hallottam, hogy a vonal másik végén felnevet.
 - Legalább kimozdultál… - váltott komolyabb hangra.
 - Tegnap is kimentem. Mikor mentem boltba. – válaszoltam én is komolyan. Tudtam, hogy csak a fejét rázza ezen.
 - Tom is padlón van… - mindenkiről akartam hallani, csak Tomról nem. Felőlem, még lehet téma Nagy Sándor melegsége is, de Tom soha!
 - Nem érdekel! – válaszoltam mogorván. Tekintetem a plafonra szegeztem.
 - Sam… megkéne neki bocsátanod…
 - Nem. Nem érdekel. Ő baja, ő szúrta el. Megvagyok nélküle is. – ez nem volt igaz, de nem érdekelt.
 - Akkor holnap elmegyünk vásárolni. – csillant fel a szeme.
 - Na ne… - nyekeregtem. Mindig is utáltam vásárolni.